Banner Zoltán új könyvéről

Van még téma a tarsolyban

Szép és fontos, személyes és közösségi, dokumentum értékű és hitvalló kötet A cédrusfa hatalma*. Kivitelezésében, eleganciájában is méltó témájához, tartásához, a művészettörténész, művészeti író egyéniségéhez. Banner Zoltán és az ő magyar művészeti akadémiája száz évre tekint vissza. Saját hosszú és rendkívül szerteágazó, termékeny életpályáját felidézve, az erdélyi magyarság utóbbi évszázadának művészetét is kirajzolja ebben a rengeteg eseményt, történést, sikert, kudarcot, embert és kollektivitást, reményt és csalódást, kétséget és bizonyosságot felmutató önéletírásban. Amint a műmellékletben sorjázó tizenkét kiváló portrén is markánsan megjelenő szerző vallja a könyv fülszövegében, számvetése „a Trianon utáni erdélyi magyar művészet »épületéről« gyakorlatilag az első művészettörténészi-művészetírói emlékirat az erdélyiség tetemes irodalmában”. Annál nagyobb figyelmet érdemel.

Persze aki kicsit is jártas a művészetekben, a cím láttán akkor is a képzőművészetre, Csontváry híres festményére gondolna, ha nem lenne tisztában a szerző kilétével. De Banner nevét nagyon sokan ismerik, se szeri, se száma azoknak az embereknek, akikkel tevékeny élete 89 évében ismeretséget kötött, összebarátkozott, és együtt velük valami emlékezeteset, maradandót, megőrzendőt hozott létre Erdélyben, Magyarországon vagy másutt a nagyvilágban. Céltudatosságát, következetességét, tenni akarását, alkotó szenvedélyét sokan megtapasztalták, előadóestjeit szívébe zárta a közönség, tárlatnyitó szövegei mindig kellő visszhangra találtak, könyvei méltó helyet kaptak a családi könyvgyűjteményekben. Elsősorban a szülőföldön, Erdélyben, ahova Banner azután is nagyon gyakran hazajárt, miután 1988-ban áttelepült az anyaországba. Nem is tehetett másként, hiszen érezte, tudta, hogy a rendszerváltás után itt még tömérdek tennivaló vár rá. Derekasan föl is vállalta ezeket az „érzelmes” művészettörténész. Visszatekintése ezt is tükrözi. És akárcsak 1990-es nagy vállalkozása, az Erdélyi magyar művészet a XX. században, ez is sűrűn forgatott kézikönyvvé válhat. Kissé másképpen, mint az, hiszen itt nem olyan rendszerezetten, nem távolságtartó szakmaisággal, művészettörténészi objektivitással jelenik meg az erdélyi művészet, ez a kötet felvállaltan szubjektív is, saját életét, munkásságát, gondolatait, vágyait, eredményeit teszi mérlegre, nem titkolva azt sem, ami másképp alakult, mint ahogy várta, remélte, beleértve a csalódásokat. Érdemes visszaadni neki a szót: „Az én magyar művészeti akadémiám kihívó alcím mögött egy hivatásán töprengő alkotóember arcát óhajtottam kirajzolni, remélve, hogy a különböző műfajú szövegek – napló, esszé, tanulmány, vallomás, beszéd –, kontextuálódva, tükrözik szándékomat: a huszadik századi erdélyi magyar művészet identitásőrző értékeit behelyezni az egyetemes magyar művészet keretébe.”

Igen, az előadóművészi énjét előtérbe állító pódiumnaplója, az Örvendjetek, némaság lovagjai! (2007), majd a Hátra ne nézz! (2012) című válogatott versgyűjteménye után ez a három nagy fejezetre osztott, sok műfajú kötet is önmaga visszapillantó vizsgálata, de társadalmi tükör is, tehát arra különösen kellett figyelnie, nehogy bármit is elferdítsen a tükrözés során. Gyötrő, emberpróbáló, az értelmiségiekre nézve hatványozottan nehéz időszakokat is átélt, átvészelt. Azok tanulságai is fel-feltűnnek a könyvben, amely „harmadik önéletírásom…, mert bármilyen szervesen fonódik is egybe a három pályám íve, mindegyik más társadalmi, szakmai és szellemi közegen át törhetett a közös cél felé: hidat verni az ERDÉLYI SZELLEMI FEJEDELEMSÉG kapujához a száz év alatt elszenvedett veszteségek szakadéka fölött. Egy új, személyes bejárást nyitni az eddigi, a mások által jegyzettek – regények, verskötetek, történelmi-művelődéstörténeti, társadalomtudományi tanulmányok – és a remélhető jövőbeliek mellé.” 

Az I. fejezet, a Borostyán úr utazásai a családot, a gyermekkort, a szülőváros Szatmárt, a szépíri szárnybontogatást, a kolozsvári egyetemi éveket, a korszak jellegzetességeit villantja föl. A jóval terjedelmesebb, az egész könyvnyi rész, … A szent cédrusfa körül című II. fejezet mindazt megpróbálja érzékeltetni, felmutatni, ami összekapcsolta a képzőművészettel, de az egykori Utunk munkatársaként a színházzal, irodalommal, operával, előadóművészetekkel, népművészettel is. Mint az igazán jeles erdélyi mindenesek, szerkesztőként, publicistaként, költőként, pódiumművészként és főként művészettörténészként, művészeti íróként szellemi életünk minden területéhez igyekezett fogódzót találni. Az események, rendezvények is meghatározták foglalatosságait, de a rendszeresség és szakszerűség elvárásainak is megpróbált megfelelni. Kolozsvár volt számára a biztos bázis, onnan tudta bejárni az országot, módszeresen feltérképezni mindazt, ami érdeklődésre számot tarthat, amit pártolni, ösztönözni kell, fel kell karolni, meg kell védeni, érvényesülési lehetőségekhez juttatni. Mozgékony volt, sokat utazott, kiállításokat nézett meg, műtermekbe látogatott, tárlatokat nyitott meg, alkotótáborokat népszerűsített, mindenről írt is. Cikkeket, tanulmányokat, kismonográfiákat jelentetett meg. Amint lehetőség adódott rá, átfogóbb köteteket is. Röviden, lakonikusan, esetenként nosztalgiával is, de mindig érdekesen, olvasmányosan tárja az olvasók elé a neveket, helyeket, történéseket, a velük kapcsolatos különlegességeket, a társadalmi változásokat vagy változatlanságokat, az erdélyi, romániai lét, az alkotói közérzet, a közhangulat alakulását és így tovább. Aki belemerül ebbe a mozgalmas művészforgatagba, jól átláthatja az eltelt század erdélyi magyar vizuális jelenségeit, és betekintést nyer szinte mindenik figyelemre méltó művész alkotóműhelyébe. Banner Zoltán 1988-tól él Békéscsabán, több mint egy évtizedig a Munkácsy Mihály Múzeum főmuzeológusaként fő kutatási területe a XX. századi erdélyi festők művészete volt. Azóta is mindennel napirenden van, ami tájainkon a vizuális művészetekben történik. Mintegy 70 kötetet tudhat magáénak, amellyel ezt a területet közelebb hozta a közönséghez, talán senki sem tett még annyit az erdélyi alkotók monografikus méltatása terén, mint ő. Miközben folyamatosan eleget tett a különböző felkéréseknek, és számtalan idő- és energiaemésztő rendezvényen, tanácskozáson, tárlatnyitón, művésztelepi eseményen találkozott a művészekkel, művészetkedvelőkkel. Ez a fejezet azt is vázolja, hol, mikor, hogyan zajlottak ezek az alkalmi, illetve ismétlődő megnyilvánulások. És hogy mi volt mindebben a mozgatórugója? Arra a kötet III., Napló (2005 – 2019) fejezetében kapunk választ. Itt a gondolatok szabadabban csaponganak, előjönnek régvolt ismerősök, mesterek, barátok, megelevenednek elfelejtettnek vélt élmények, töprengések, kételyek késztetik önelemzésre a szerzőt, megnyilatkozik a hite is. És lehet, hogy sokak számára ebben a mozaikszerű egységben rajzolódik ki Banner Zoltán legsajátosabb, legemberibb arca.

A recenzió végére, íme egy részlet az összegző, tétova gondolatok sorából: „Bartók egyik utolsó mondata jut eszembe: »csak azt sajnálom, hogy teli bőrönddel távozom«. Mert én meg úgy érzem, hogy teli táskámat üresnek ítélte az utolsó 20-25 év mind odahaza, Erdélyben, mind Magyarországon, ahhoz képest, amennyit ebben a korban is tehettem volna a nemzeti művelt tudatért. Különösen az ifjúsággal való hajdani találkozásaim elmaradását sajnálom, mert biztosan tudom, sokaknak segíthettem volna jó irányban való tájékozódásukat a magyarságukról való gondolkodásukban.”  

*Banner Zoltán: A cédrusfa hatalma. Az én magyar művészeti akadémiám, Magyar Napló Kiadó, Budapest, Mentor Könyvek, Marosvásárhely, 2020