2021. szeptember 22., szerda

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Ifjú történészek kíváncsian kutatják a legszomorúbb és leghosszabb magyar évszázadban, a 20.-ban átélt eseményeket. Kettős örömmel és kihívással kell szembenézniük, mert még vannak élő s emlékező szemtanúk, akik igazolhatják a különböző helyeken feljegyzett, tárgyi vagy írott dokumentumokban megőrzött történéseket, de éppen e letűnő kor élő tanúi intenek az igazi, a valódi megélés hitelességére. Ha már benne éltünk – akarva-akaratlanul – annak a századnak egy időszakában, érdemes ezt őszintén mások elé tárni. Ezért az alább következő emlékezés nem életem fitogtatása, hanem egy átélt évtized őszinte kitárulkozása. 

*

Úgy adódott, hogy ebben a járványfüggő „koronás” évben kétlakivá váltam: állandó lakhelyem Marosvásárhely, és lehetőség szerint szülőfalumban, Pókában tartózkodom. Előbbi középiskolám, szolgálati időszakom, unokáim világa, akik által gazdag és teljes az életem. Utóbbi gyermekkorom, szüleim és örök nosztalgiám gazdag, áldott területe. E kettő feszültségében és áldásában jelent meg lelki vívódásomban találkozásuk: mit adott Marosvásárhely Pókának, és mit kapott ez a város az én falumtól?

Amikor a múlt század hatvanas évei elkezdődtek, még tízéves sem voltam, mégis sok mindent megőrzött emlékezetem abból az időből, mert egy világot, egy sok százados életmódot változtattak meg, s ezzel a falu világa is átalakult. Ez volt az ún. kollektivizálás ideje, a téeszesítés korszaka. Szüleim, nagyszüleim élték át igazán, akik – tudatosan vagy nem – úgy ragaszkodtak a régi, megszokott életformához, hogy igazi élet-halál harc volt a mindennapjuk. Mire befejeződött, ifjú felnőttként Marosvásárhelyen, a Bolyaiban érettségizett fiatalemberré váltam, aki erősnek érezte magát, és szépnek látta az életet. Közben elveszett a régi falu, elindult egy másik életforma, ami áradatként sodorta magával az erdélyi magyar családok sorsútvonalát, és fél század eltelte után keressük benne a szép vagy éppen tudatos emlékezés által megszépített múltat.

Ehhez az őszinte kitárulkozáshoz hozzátartozik életformánk megváltozásának hiteles képe. Mindezt én így éltem meg: a hatvanas évek elején még egy közepes nagyságú, biztonságot kölcsönző, Mezőség széli erdélyi magyar faluközösség egyik „alkotórésze” voltam az ottani általános iskola tanulójaként. Az elkövetkező hetvenes évtized kezdetére már a székely fővárosban érettségizett, akár nagy reménységre elrendelt ifjú emberré cseperedtem, és közben átalakult szülőfalum életmódja: onnan hozott lelki-szellemi értékeinkkel beleépültünk a város formálódó és általunk gazdagodó életébe. Ma pedig itt állok pókai szülöttként, Marosvásárhelyen élőként, és kérdezem magamtól: ki vagyok, kik vagyunk, akik elhoztuk Pókát, de teljesen nem lettünk marosvásárhelyiek? Talán ennyit tudnék ma a kérdésre válaszolni: a 20. század erdélyi emberei vagyunk, akiknek életén keresztül a mindenható Isten formálta ezt a vidéket. Akkor mégis áldás volt mindezt így megélni.

Ebben a múltba menekülő visszaemlékezésben így jönnek elő azok a múlt századi bús hatvanas évek, amikor szüleinktől – egy egész nemzedéktől – elvették a századokon át biztonságot és otthont, tehát hazát biztosított földet, a szó szoros értelmében kihúzták a lábuk alól a talajt, s igazi nagyságuk abban rejlik, hogy akkor megtalálták a jövő reménységének egyetlen útját – gyermekeiket taníttatták. Így apadt le és szűkült össze szülőfalum élettere, de általunk kiszélesedett a székely főváros élete, s végül is így talált egymásra Póka és Marosvásárhely.