2020. szeptember 24., csütörtök

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Schweitzer könyveit rengeteg pozitív levél fogadta. Sokan üdvözölték, többek között a román királyné is. Az uralkodó felesége, Carmen Sylva – német nevén Elisabeth Pauline Ottilie Luise zu Wied – rendszeresen levelezett a professzorral. „Nem tehettem eleget a román királyné többszöri meghívásának, hogy töltsem vele vakációmat sinaiai kastélyában. Napi két óra orgonálás lett volna egyetlen kötelességem. Az afrikai utazásom előtti években azonban képtelen voltam szabadságot venni magamnak. Mikor visszatértem Európába, Carmen Sylva már nem volt az élők sorában.”

Feleségével, Helene Bresslauval


 Mekkora tehetség, akaraterő kellett ahhoz, hogy Albert Schweitzer, miközben zenei könyvét írta, elkezdett egy másikat, amelyik az orgonaépítésről szólt, mert egy hangszer szerkezeti felépítése magyarázatot adhat stilisztikai kérdésekre is! Schillinger nagyapjától örökölte az orgonakészítés szenvedélyét. „Már gyerekkorom óta szerettem volna tudni, hogy mi van a hangszerek belsejében.” Lesújtó a véleménye a XIX. század végi modern orgonákról. Bár technikai csodának számítottak ezek a hangszerek, a hangzásuk hiányos volt. Gyakran a hangszer és a templom viszonya (elhelyezés, méret) okozta a hangzásbeli problémákat, majd a pneumatikus (légnyomással működő mechanikai szerkezetes orgona) és elektromos sípmegszólaltatás megteremtette a lehetőséget a hangszer felosztására a templom különböző részei között. Ezek a távolságok is csak rontottak az akusztikus hatáson. A gyári orgonák hátránya, hogy kevésbé alkalmazkodnak a gyártók az épülethez, minél kisebb helyre igyekeznek bezsúfolni sok technikai elemet, ezért a sípok túl közel vannak egymáshoz, s így romlik a hangzásuk minősége.

 Felemelte hangját a régi orgonák lecserélése ellen, emiatt sok ellenséget (főleg orgonagyárosokat) szerzett magának. Különös sikerként könyvelte el, hogy az ellenkező vélemények ellenére is nagy nehezen sikerült megmentenie néhány kidobásra ítélt régi hangszert, és azokat restauráltatták. Így menekült meg a strasbourgi Szent Tamás-templom régi orgonája is a halálos ítélettől. Később úgy jellemezték az orgonáló filozófus-papot, hogy „Afrikában a vén feketéket menti, Európában meg a vén orgonákat”. Szerinte a hangversenytermek orgonáinak a hangzása nem ér fel a templomi orgonák hangzásával, mert a hangversenytermek a hallgatóság miatt teltebbek a templomok terénél, így kevésbé érvényesül a hangszer hangzásbeli fénye. „Az orgonának kőboltozatra van szüksége, amely alatt az emberi gyülekezet nem tölti be az egész teret.” A hangversenytermi orgonák zenekarral együtt különös hangszerré válnak, ezért szívesen játszott zenekari kísérettel. Ha viszont „szólóelőadásra adódik alkalmam, amennyire lehet, nem profán hangszerként kezelem az orgonát”.

 Az orgonaépítés bonyodalmai odáig fajultak, hogy szinte megbánta, hogy belevágott. „Hogy mégsem hagyok fel vele, csak azért teszem, mert a jó orgonáért vívott harc számomra az igazságért vívott harc egyik formája. És amikor vasárnap arra gondolok, hogy ebben vagy abban a templomban nemes orgona hangja árad azért, mert megvédtem egy méltatlannal szemben, úgy érzem, hogy az orgonakészítésre áldozott harmincéves munkálkodásom és fáradozásom nem volt hiábavaló!” – vallja idősen a mester.

A strasbourgi Szent Tamás-templom orgonája 


Az elismert orgonista filozófus-pap 1905-ben meglepő elhatározásra jutott. Egyetemi tanulmányai alatt is felfigyelt arra, hogy a jólét nem mindenkinek adatott meg, tanulótársai közül is sokan nélkülöztek. Azért kezdte el orvosi tanulmányait, hogy az emberiséget szolgálhassa. Megtehette volna, hogy egy neves kórház orvosaként tevékenykedik, de ő Afrikát választotta.

 Albert Schweitzer nem akármilyen áldozatokat hozott, hogy orvos lehessen az afrikai őserdőben. Először is lemondott a Szent Tamás teológiai fakultás igazgatói állásáról – egy igazi karriert hagyott maga mögött. Amint nyilvánvalóvá vált az elhatározása, ismerőseivel, barátaival, rokonaival kemény szellemi csatákat kellett vívnia. Megdöbbenve fedezi fel, hogy a viták során, melyeket az „úgynevezett keresztényekkel” folytatott, „mennyire idegen számukra az a gondolat, hogy a Jézus hirdette szeretet szolgálatának vágya egészen új utakra vezethet egy embert.”

 Különleges helyzet lehetett, amikor 1905-ben ugyanannak az egyetemnek lett orvostanhallgatója, melyen teológiát oktató igazgatóként tevékenykedett. Ugyanebben az évben Gustave Bret, a Bach Társaság igazgatója rábeszélte, hogy a társaság összes koncertjén ő legyen az orgonista. Közben teológiai és zenei tanulmányokat írt. Mivel felmondott állásából, megtapasztalhatta az anyagi gondokat is. Szerencséjére később, a kiadott Bach-könyv jövedelme kisegítette a bajból.

 Az ember sosem tudhatja, mikor veszi hasznát a zenének. „1911 októberében tettem le az államvizsgák előtti utolsó szigorlatot. A vizsgadíjat szeptemberben szereztem meg a müncheni francia zenei fesztiválon, ahol Widor orgonára és zenekarra írt szimfóniáját játszottam a szerző vezényletével.” Szellemileg rendkívül megterhelő volt ez az életmód. Amikor az utolsó vizsgát is letette, folyton ott visszhangzott a fülében egyik tanára megjegyzése: „Csak kiváló egészségi állapotának köszönheti, hogy ezt meg tudta tenni.”

 1912-ben megházasodott, és ugyanebben az évben felmondott papi állásából, és teológiai előadásairól is lemondott. Készült Afrikába. Előbb azonban céltudatosan tanulmányozta a trópusi betegségeket.

 Albert Schweitzer nem turista orvosként készült Afrikába. Elhatározta, hogy kórházat épít, és azt igyekszik fenntartani. Ennek érdekében adománygyűjtésbe kezdett. Sokat hangversenyzett a siker érdekében. Erőfeszítéseinek eredménye, hogy sikerült megszereznie a kórházépítés, annak felszerelése és egyévi fenntartásához szükséges anyagi fedezetet.

 Előrelátó és elővigyázatos ember volt. Apró jelekből előre megérezte, hogy puskaporos Európa levegője. Hogy időközben ne érjék meglepetések, a 70 ládát kitevő szállítmány mellett aranyfedezetet vitt magával papírpénz helyett, mert tudta, hogy az arany egy esetleges háború miatt nem veszíti el az értékét. Jó megérzés volt ez 1913 nagypéntekén, amikor elindult Afrikába.

 Az Ogooué folyó medencéje volt a célpont. Lambarénében a misszionáriusok már tudtak az érkezéséről, és szeretettel várták a doktort és ápoló végzettségű feleségét. Bár előre elküldte a kórház felépítésére összegyűjtött pénzt, mikor megérkezett, kórháznak nyoma sem volt, mert nem került munkás, aki felépítette volna. Mint kiderült, az európai fakitermelők nagyobb fizetséget ígértek a bennszülötteknek, így nem akadt közöttük olyan, aki elment volna kórházat építeni.

 Alig érkeztek meg Lamberénébe, néhány nap múlva tömegesen érkeztek a betegek. Döbbenetes volt tudomásul venni, hogy két-háromszáz kilométeres volt e bázis körzete, a betegeket pedig a folyón pirogokon szállították. Egy bennszülött hihetetlen értékes titkot osztott meg Alberttel: a törzsi varázslók szokása az volt, hogy a menthetetlen betegeket hazaküldték, és nem hitegettek senkit valószínűtlen gyógyulással, így ha meghalt a páciens, elismerésben részesült az orvos, aki mindezt előre látta, tehát nem tévedett a szakmában.