Az orvoslás témája a magyar irodalomban

Orvosok a világirodalomban (1. rész)

Kéthetenként következő Harmónia-összeállításainkban dr. Kiss Zsuzsánna irodalomtörténész, egyetemi oktató rendkívül érdekes írása olvasható folytatásokban arról, hogy az első részben megfogalmazott világirodalmi áttekintés után a magyar irodalom legjobbjai hogyan látták, ábrázolták alkotásaikban az orvosok szerepét, az orvoslás témáját. 

Jós, orvos, építőmester és lantos: Homérosz szerint ők négyen a teremtett világ karbantartói. Bizalmi feladatot végeznek: tisztánlátást, egyensúlyt, otthonos biztonságot, testi-lelki-szellemi összhangot szolgáltatnak a világnak. Hippokratész, aki több mint ötven orvosi könyvet hagyott hátra, szentnek nevezi az orvos tudását. Hiszen a teremtés rendjével egyezik az egész-ség őrzése és a megbomlott egész-ség visszaszerzése. A fájdalom és félelem enyhítése, az élet elmúlása ellen vívott, a végső kimenetelt tekintve nem sikerülő, de mégis sürgető és kötelező harc: a gyógyítás szent hivatás volt és marad minden emberi kultúrában. 

A szenvedő beteg mellett az orvosnak nemcsak a tudására és tapasztalatára van szüksége, hanem jóval többre: emberismeretre, leleményességre, lélekjelenlétre. Az orvosnak olykor varázsolni is tudni kell, mert varázslással ér fel megértetni a beteggel, hogy betegsége nem pusztán lesújtó, szörnyű állapot, hanem egyszerre üzenet és kihívás, hogy a gyógyulás nem más, mint az elveszett harmónia visszaszerzése, amely szellemi, testi és lelki erőfeszítést követel. Varázslással ér fel meggyőzni a beteget, hogy a betegség nemcsak elszigetel, de egybe is forraszt az általános emberi közösséggel és sorssal, és hogy ebből az általános emberi válságból kigyógyulni küldetés, akaratot és jellemet is feltételez, nemcsak a megfelelő pirulák bevételét, ugyanakkor olykor kegyelem kérdése is…

A könyvek könyvében, a Bibliában sok szó esik betegségről és gyógyításról, hitbéli és teljes, testi-lelki csodás gyógyulásokról. A „minden név felett való” Jézus sok megnevezésű, hiszen ő maga messiási méltóságát kijelenti és egyben el is rejti: ő Isten báránya, Emberfia, Isten szolgája, a felkent, az üdvösséget hozó király, a béke fejedelme, az Úr, a szabadító, a jó pásztor – és „az áldott orvos”. Gyökössy Endrét idézve Jézus az igazi „szívgyógyász”. Márk evangéliumában „a tizenkét év óta vérfolyásos” asszonyt a gyógyulás erős, kétségbeesett vágya és Jézus ruhájának puszta illetése meggyógyítja. 

„És vérének forrása azonnal kiszárada és megérzé testében, hogy kigyógyult bajából. Jézus pedig azonnal észrevevé magán, hogy isteni erő áradott ki belőle, megfordult a sokaságban, és monda: Kicsoda illeté az én ruháimat?” (Márk 5: 29–30, Károli Gáspár fordítása) 

Egy mai fordítás szerint Jézus csak egyszerűen erő kiáradását veszi észre magán; és az asszony csak „érezte testében, hogy kigyógyul” (jelen idő). Amikor az asszony elmondja, hogy miért érintette meg Jézus ruháját hátulról, Jézus erre azt feleli neki, hogy hite gyógyította meg (más fordítások szerint hite tartotta/mentette meg); békével hazaküldi, és hozzáteszi: „Eredj el békével, és gyógyulj meg a te bajodból.” (Márk 5: 34) Más fordítások szerint így felel: „bajodtól megszabadulva légy egészséges”, illetve „nem kell többé szenvedned”. A gyógyulás tehát mégsem egy kívülről érkező erő, és nem is egy pillanat műve a Bibliában sem… 

E történetet elemezve jegyzi meg Joó Sándor, hogy ha orvosi cégtáblája volna Jézusnak, a táblán ilyesmi állna: „Az áldott orvos! Minden betegség specialistája! Fogad: éjjel-nappal, minden előzetes bejelentés nélkül. Ingyenes rendelés! Az árát Ő maga fizette meg!” 

Természetesen a „jó bornak nem kell cégér” szóláshoz tarthatjuk magunkat, ameddig a reklámvilág nem köti le minden észleletünket. Nagyot ugorva nézzünk bele egy huszadik századi magyar regénybe, ahol orvos és író közös gondokkal néz szembe. Kiélezett, válságos helyzetet rajzol meg Márai Sándor A Garrenek műve című, zseniális, máig leginkább elhallgatott regényciklusában. A regényfolyam ötödik, egyben utolsó kötetében a főhős, Garren Péter visszatér szülővárosába, és felkeresi a család háziorvosát, Lacta doktort. A tengerparti kikötővárosba (a képzeletbeli helység részben Kassára, részben Fiuméra emlékeztet) a haza, az ország közigazgatása is ekkor tér vissza: 1940-ben játszódik a történet. Vihar készülődik, a nyári estében a polgári család művészsarja az idős orvossal együtt kaptat fel a letűnt, majd visszanyert békében ringó várost körülölelő domboldalon, ahol még áll egy elavult ősi igazságszolgáltató eszköz, az akasztófa. A parti sziklákat csapdosó hullámokat túlharsogva, a két férfi a végső kérdéseket tárgyalja: 

„– Miért beteg a város, doktor úr? /

– Mert fél – mondta készséggel Lacta. 

[…] – Mégis, mit tanácsol […], doktor úr? 

– A pogányok – mondta – hittek abban, hogy válságok idején segít a művészet és a szerelem. A keresztények hittek az alázatban és a kegyelemben. Én orvos vagyok – mondta komolyan, szerényen, de határozottan. – Semmiben nem hihetek ilyen feltétlenül. 

– Mit csináljak? 

– Figyeljen. […] Orvos és író nem tehet mást, ha veszély van. […] Módszeresen figyeljen és könyörtelenül.” (Márai Sándor: Jelvény és jelentés. Utóhang. Sereghajtók) 

Igaz orvos és igaz író egyaránt figyel, hogy az egyes ember és a közösség dolgába a kritikus pillanatban beavatkozhasson. Az orvos és az író nem más Márai fent idézett felfogásában, mint a születés és halál között hol száguldó, hol araszoló ember vészféke, öntudata, lelkiismerete. Az orvos az élet általános és gyakorlati színterein, az író a nemzetek sajátos szellemi otthonában (szerencsés esetben nemcsak a nemzet nyelvében) üti fel a maga rendelőjét. Mind az orvos, mind az író célja, hogy az ember teljesítse a maga küldetését, például túlélje egyéni és közösségi betegségeit, felnőjön, és utódaira örökítse át azt, ami a teremtésben befejezetlenül az emberre, a mindenkori emberekre vár. Tolsztoj szerint az ember egyetlen küldetése sokszorosítani a jót. 

Az efféle bölcs egyszerűséghez természetesen sok válságon át vezethet az út. Gyógyulások és gyógyítások történetei kibogozhatatlanul összefűzik a beteget és az orvost, az írót és az olvasót. A középkori szenttörténetekben szüntelenül felbukkannak csodálatos vagy gyönge orvosok, hogy aztán a késő középkor és reneszánsz emberközpontú novellairodalmától kezdődően az orvosalakok bevett, mindennapos hősökké váljanak a nemzeti irodalmakban. Kialakulnak a bölcs, szerény, áldozatosan jó, illetve a nevetséges, tudatlan vagy gonosz és pénzsóvár orvos sztereotípiái. 

Shakespeare Rómeó és Júliájában (1595) Lőrinc pap a gyógynövényekhez is ért, ismeri a füvek gyógyító avagy mérgező erejét, és tudja, mint Arisztotelész, hogy azok jó vagy rossz hatása voltaképpen a mértéken, az adagoláson múlik. Persze, Lőrinc pap hiába igyekszik egy ifjú meg egy egész város vad hajlamait, akárcsak a füvek hatalmát, megfegyelmezni egy szertelenné váló világban, ahol az önző kivagyiság, a kaján viszálykodás és a pestis is tombol. Hiszen Lőrinc pappal szemben van olyan patikus, aki törvény és tiltás ellenére jó pénzért gyorsan ölő mérget forgalmaz. Pericles (1607–1608) című drámájában az angol drámaíró sok közvetlen forrása mellett a 13. századi Legenda Aurea (Jacopo da Voragine gyűjteménye) csodás történeteiből merítkezik, amikor bemutat egy nagy hatalmú orvost, Cerimont, aki Ephesus szigetén lassanként, nyugalmas zene és nyugtató illatok kíséretében feltámasztja a hirtelen szülés, nagy vérveszteség után elalélt, holtnak hitt, így koporsóba zárt, tengerbe vetett, majd partra sodródott fiatalasszonyt, Thaisát. Lássuk, mit szól és mit cselekszik Cerimon doktor a koporsóban lelt fiatalasszony láttán:

„Nézd, friss az arca még. Vízbe vetni így 

Kegyetlenség volt. Rakj benn jó tüzet 

S hozd ide minden szelencém hamar. 

[…] Jól van, rendben van. Kendő s tűz. Helyes!

[…] Zenét! Hadd járja most a levegő. 

Urak! Ez a királyné élni fog!

A természet serken, már meleget

Lehel a test; öt órája se telt; 

Hogy ájula. Az élet virága, lám, 

Hogy bomlik benne újra.” (Áprily Lajos fordítása)

Shakespeare általában tabukat tör: bár konzervatív világszemléletű, műveiben a nők képességeik alapján akár ügyvédek vagy orvosok szerepkörében is helytállnak. Minden jó, ha a vége jó (1604–1606) című színművében például a francia királyt – sok felsült orvos nyomában – egy árva polgárlány gyógyítja meg, aki még apjától tanulta el a mesterséget, s aki sikeres gyógyításáért cserében férjéül kérheti a királytól azt az ifjút, aki neki tetszik… A Hamlet (1600–1601) már stílusjegyeiben hordozza egy korrupt világ jeleit: a szöveg tele van rothadás, betegségek és járványok képzeteivel. A Lear királyban (1605–1606) a dráma közepén álló, jól ismert viharjelenetekben Edgar csak színleli az őrültséget, a hallucinációt, mivel apja haragja elől menekül; Lear idegrendszere azonban kezd kimerülni, és átbillen egy zavaros elmeállapotba. A tragédiában már a kezdetektől végig számtalan érdekes orvosi vonatkozásra bukkanhatunk. A második felvonás második jelenetében Goneril és Regan visszautasító ridegségét tapasztalva Lear nem képes – az ártatlan Cordelia kitagadásakor sem volt az – türtőztetni felháborodását. Átkokat szór leányaira, és a legsúlyosabb átka a kor felfogása szerint szülőnek gyermekére az volt, ha gyermektelenséget kívánt neki… A rohamokban előtörő csalódottságot, depressziót, a lélek fájdalmát Shakespeare korában az asszonyok vajúdásához, a méhből kiinduló görcsös fájdalomhoz hasonlították, Hysterica passio vagy mother néven emlegették. A tragédia több forrásában már szerepel ez a diagnózis, és Shakespeare mindkét kifejezést főhőse szájába adja: 

„O how this mother swells up toward my heart! 

Hysterica passio, down, thou climbing sorrow, 

The element’s below. Where is this daughter?” (II. felvonás 2. jelenet)

A tragédia két első fordítója (Sófalvi József 1794 előtt, Vajda Péter 1838) még nem talál rá a Passio hysterica valódi jelentésére; először feldúzzadó bánat, a második fordításban pedig görts, kórság, fonnyasztó bú bánat képviseli a vizsgált kifejezéseket magyarul. Vörösmarty Mihály behelyezi az „e” mutató névmást is a görcs elé, de még ő sem nem utal vajúdásra, sorvadásnak fordítja a Hysterica passiót:

„Ó, mint dagad fel e’ görcs szívemig, 

Le sorvadás! le lázadó bú! 

Alant az elemed. Hol e’ leány?” (1855)

Zigány Árpád 1899-ben megtartja a latin kifejezést, de inkább viszolygást, nem testi kínt érzékeltet. Aztán végre a halálosan beteg Kosztolányi Dezső valóban lefordítja azt, amire Shakespeare itt utal, a vajúdás görcseinek kiszolgáltatott állapotot:

„Ó hogy dagad föl szívemig e fájás! 

Menj, asszonyi, vajúdó görcs te lejjebb, 

Alant van lakásod! Hol leányom?” (1936) 

Füst Milán a (szülési) fájdalmat túl is magyarázza: 

„Oh, hogy dagad szívem felé a fájdalom!

Szállj görcs golyója vissza, feltörő keserv, 

Vajúdó fájás, lejjebb van helyed. Hol van

Ez a lány?” (1955)

Jánosházy György, mint Zigány Árpád és Mészöly Dezső (1986) is, szépen megtartja a latin kifejezést, de e szövegrész magyarázat nélkül nem lehet egészen pontos: 

„Ó, hogy kúszik szívem felé a kín!

Le, hysterica passio, lohadj,

Lent a te fészked. – Hol van az a lány?” (1999)

Elhamarkodott döntései után, amikor már mindent elveszített, a nagy viharjelenetek után, a megőrülés szélén, a mindenből semmivé lett király sebészt hív és patikáriust, mert végre felismeri saját tévedését és vétségeit: „agyban vagyok megsértve”, mondja. Ugyanakkor bajára az igazi gyógyszer kitagadott leányának, Cordeliának a visszatérte (negyedik felvonás hetedik jelenet), az ő gondos szeretete és teljes megbocsátása. Cordelia idegileg végleg kimerült apja mellé orvost is fogad, aki zenével, sötéttel és ágynyugalommal kezeli az agg királyt, de hangsúlyozza, hogy betegének igazi „üdvöt” csakis megbocsátó, szelíd és együttérző leánya jelenléte nyújthat. Az „avoni édes hattyú” szonettjeiben sokszor dicséri a bölcs mértéktartással, az élet természetes rendjének és az erkölcs általános érvényének elfogadásával járó, „holisztikusan” gyógyító életmódot. 

Kiss Zsuzsánna