2020. október 30., péntek

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Csütörtöki kimenő

Úgy gondoltam, hogy ezúttal az irigységről fogok valamit összeütni. Mint egy könnyű vacsorát. Hiszen köröttünk csak úgy burjánzik, mindegyre fölmagzik. Teljesen természetes érzemény, amely minden ember sajátja. Ebben a tekintetben a természet demokratikus, sőt egalitárius. A mérték, ill. a megnyilvánulás, a felszínre eregetés-eresztés – az, ami egyéntől egyénig különbözik. A természet, nevelés, önuralom, társadalmi ráhatások és kihívásokra adott válaszok függvényében.
Hogy mást ne mondjak, ott van például az egészséges irigység, amely olyankor fog el nemzeteket, egyéneket, vezetőket, amikor a másik csoportnál, társadalmi nagyegységnél (ország, tartomány, város), fel- és elismerik, hogy a szomszédban sokkal jobban mennek a dolgok, szebbek, tisztábbak az utcák, a házak, a közélet, gördülékenyebb a közügyek intézése, kisebb a bürokrácia és nagyobb a polgárok szabadsága. Vagy ahogyan egy film címe is mondja – hirtelen ez ugrott be a jegyzetírónak –: „a szomszéd nője sokkal zöldebb”. Ekkor szoktak történni a modellváltások,
közéleti ruhacserék, a papírformának ellentmondó polgármester-választások, kormány(át)alakítások, reformpolitikai felindulások. A végeremény még ködös, de a közösség elindul egy jobb, biztatóbb irányba. A remények felélednek – senki sem arról beszél, hogy a remény hal meg utoljára.
Van aztán az irigységnek színnel jelölt változata, valamiért a magyarban erre a sárgát szoktuk használni. Holott az a napfényre illik – gondolj Van Gogh napraforgóira. Nem: a magyarban az irigység sárga, és az iszákos ember a sárga földig leissza magát. (Afrikában ez nehéz lenne, ott ugyanis vörös általánosságban a talajszín. E kijelenté-semmel a geológusoknak és földrajztanároknak alkalmat nyújtok a cáfolatra.) Ja és sárga csikó, sárga ja nyereg rajta.
A sárga irigység kapja el az írót, ha pálya- és céhtársa jobb regényt, ütősebb verseskötetet, sikeresebb drámát produkál, ad ki, a kritika elhalmozza dicsérettel és olcsóbb gazsulálással egyaránt. Sárga volt a céhek irigysége, amikor kitiltották a konkurens céhen kívüli tehetségesebb mestereket, újítókat, vándorkereskedőket.
Sárga az irigység színe, árnyalata, visszája is abban az esetben, ha az elégtelenül informált honi egyén összehasonlítja saját keresetét – ha van nekije, és havonta azt ki is fizetik csengő honi oroszlános tallérban – a külföldi keresettel, bérrel, fizetéssel, haszonnal és haszontalanságokkal. Ilyenkor irigykedve gondol volt munkatársára, ösmerősére, szerencsésebbnek vélt vállalkozó kedvű és kalandor rokonára. Persze ezt csak a legszűkebb baráti körben, családi négyszögben hozza teljes sárgaságában nyilvánosságra. Egyébként polgáriasan, felszabadultan, kissé humorosan adja elő, és azt is hozzá-teszi, hogy neki ez adatott meg, mármost mit tehetünk ellene. Csak rosszabb ne legyen. (Avagy miként azzal a megbukott rendszer bukás előtti éveiben példálóztunk: abban hasonlít a feleség/férj és a szocializmus, hogy ez van, s ezt köll szeretni.)
Sok más példa is eszembe jutott, pl. hogy a háború idején, a zsidótörvények súlya alatt rengeteg feljelentés érkezett a társadalom minden, de leginkább a közemberi rétegéből, mely irigységből, a vagyonszerzés felcsillanó lehetőségéből és kapzsiságból fakadt. Irigyelte szomszédját, aki nem ivott, aki takarékos volt, akinek kis üzlete volt, aki gyermekeit iskolába járatta (kényszerítette), aki félretett a rosszabb napokra tudatosan, ösztönösen, a génjeiben hordozta az üldöztetés emlékét, aki más templomban imádkozott, és ott az isten se tudja, miről folyt a szó... Irigyelte a gyarapodást, a szorgalmat. Csak a sárga csillagot nem...
Mindez eszembe sem jutott volna, ha nem látnám naponta a magyar(országi) ellenzékben felhalmozódott frusztrációt (az irigység egyik hídfőjét, kiváltó okát), amellyel a közélet szereplőit szemlélik. Például amikor a pedagógusok felháborodnak azon, hogy az iskolaőrök fizetése nagyobb, mint a tanároké. Na és? Nem az iskola fizeti, nem a tanár tartja el az ifjúsági erőszak és drogfogyasztók megfékezőit. Vagy az, ahogyan kikezdték a győri polgármester adriai kalandját. Irigylik tőle azt, hogy két (vagy több) nővel mulatott egyszerre. Ha bírja?!! Ha van hozzá pénze. Van neki, hiszen olimpiai bajnok volt, jó a polgármesteri dotációja. És különben is, szabadsága idején cselekszi, ami a magánélet terrénuma; nem az ország jelenlegi (Trianon-szabta) területén teszi, és különben is bármilyen olimpikon, izomhód, neki sincs több abból, amivel minden férfiember rendelkezik Ádám óta. A kukkolót kellene példásan ülepen billenteni, azt, aki ilyen videókat feltölt, forgalmaz, aki zsarol, aki mindenáron botrányban utazik.
Ugyanezt mondanám arra is, midőn a média a külügyér adriai hajókázásán háborgott. Paparazzik jóvoltából. Jachton utazik – az a magyar közember nagy bánata, színtiszta honi irigysége, hogy jachtja csak a gazdagnak van. Demokratikus ingyenes közjacht nincs. A szegény ember lyukas csónakban evez ki a Tiszára, vagy ki sem megy a vírus miatt. Nincs kapás. Ez a politikai elit jussa. Cosi fan tutte.
Radnóti azt írja, hogy oly korban élt a földön, midőn az élő irigylé a férges síri holtat. Szerencsére ott már régen nem tartunk.