Az Ígéret földje

Nagyapámat Uhrmacher Ábrahámnak hívták. Ha érdekel valakit. De csak Kuti bácsinak szólították a környékbeliek – legalább hét falu és a kilenc viskóbeli. Hogy miként alakulhatott ki ez a fajta megszólítás, köszöntésforma, arról soha nem mesélt nagyapám, akit egyébként sem volt szerencsém ismerni. Különféle történelmi kényszeregyezségek folytán. Mindenképpen valószínűsíthetjük az idővel felhalmozott tapasztalatok birtokában, hogy az Uhrmacher név kimondása komoly nehézségeket okozott az ősibb időktől megtelepedett lakosság nyelvszokásaiban. Sőt nagyapám halála után is még a hét falu és kilenc viskó világában nyelvtörő versenyeken – melyeket a tantestület tagjai előszeretettel rendeztek a bennszülöttek számára, ezzel is igyekeztek őket az európai liberalizmus színvonalához felemelni, akkoriban ugyanis a liberalizmus nem szitokszó volt, hanem a haladás hatványra emelt négyzetgyöke – az lett a győztes, aki úgy tudta kiejteni az Uhrmacher nevet, hogy abban a ch csak meleg lehelet volt. Nem is szólva a rejtett h-ról az Uhr-ban.

Egyszer egy fénylő május délelőttön, amikor éppen nem hullott a lakosság nyakába az aranyat érő csapadék, kisétált a Szittyó-patak partjára, és a szépség és dúsan sarjadó, már derékig érő buja fű és fűzfák látványától dalra fakadt. Nem afféle uhrmacheri dal volt az, hanem olyan, ami azonnal felkeltette a közelben hasaló csendőr figyelmét. A csendőr rendszerint akkor jelent meg a tartósan helyben tartózkodó népesség körében, amikor falugyűlést tartottak vagy a pap a méh- és energiafűz-tenyésztés előnyeit ecsetelte a szittyómentieknek, és a gyülekezetet haladéktalanul feloszlatta, irredentának, nemzetgyalázónak tartotta a méhekről szólván. Tudja ő, hogy a méhek csak metafora (ugyanis nagyon művelt volt, annak ellenére, hogy csak törte a szittyómentiek nyelvét, de ő képviselte a megingathatatlan államhatalmat), és szavára a népek sietve hagyták el Áldott Mihály bá csűrjét, ahol rendszerint bálozni szoktak. Kultúrotthon, művelődési ingatlan nem állott a hét falu és a kilenc viskó lakóinak kénye-kedvére, művelődési vágyainak kielégítésére. Az energiafűz pedig ott szunnyadt a jövő méhében, ugyanis idő előtti volt említése, anakronisztikus báját csak akkor veszítette el, amikor az emberiség már komoly szénhidrátgondokkal küzdött.

Nagyapám pedig a székely himnusszal köszöntötte a májust – nem volt tisztában vele, ha alkalomhoz illő, avagy teljesen eltévedt a harmónia mezején –, a csendőr azonban abszolút hallással rendelkezett, ráadásul pontosan érzékelte, mennyire káros a természet ilyen madárdalos csöndjét, serkentő atmoszféráját megzavarni mindenféle tiltott nótákkal, ezért azonnal letartóztatta. Tehette, hiszen erre adott felhatalmazást esküje, egyenruhája, esztétikai előnevelése a csendőrképző főiskolán. Bekísérte az őrsre, ahol röviden mocskos zsidónak, nyavalyás trógernek, lázító féregnek nevezte. Ha nem is ebben a sorrendben, de az a lényegen – ennyi év távlatából – már jottányit sem változtat. A végén jegyzőkönyvet vett fel, amit továbbított feletteseinek, és egy jól irányzott rúgással kibuktatta a tornácról. A hátba vágás a csendőri etika szerint ugyanis a barátság jele lett volna, még akkor is, ha puskatussal történik.

Uhrmacher Ábrahám zis şi Kuti bácsi ezek után, kétheti gondolkozási időt engedve magának, ennyi ugyanis dukál az életét gyökeresen felforgató elhatározás tettekre váltását megelőzően, levelet írt a nagyságos belügyminiszter úrnak, Inculetznek, amelyben kérte, hogy a felvett látlelet birtokában engedélyezze a nagyérdemű miniszter úr a kivándorlását Palesztinába, ahol bizonyára senki sem fogja megpofozni, avagy puskatussal eltussolni, ha rázendít a székely himnuszra. Ott ugyanis teljes dalszabadság van, de az is előfordulhat, nézze el neki a miniszter úr, ha nem képes teljesen hitelt érdemlően bizonyítani, hogy senki nem ismeri, és fel sem tűnik majd az angol rendfenntartóknak, az arab és beduin tevehajcsároknak és az átrétegződött halucoknak. Vegye tekintetbe a minisztérium, mikor döntését meghozza személyével kapcsolatban, hogy eddig semmilyen komolyabb kihágást nem követett el hosszabb-rövidebb élete folyamán, nincsenek adósságai és adósai, gyermektelen és egy házas telek boldog tulajdonosa csupán, boltját, a szatócsot csak bérli Ilarie Şogun nyugalmazott jegyzőtől stb.

A levelet még aznap postára tétette Kocsis Pistával, piacoló (és piatoló – tehát bornemissza) szomszédjával, és várta a választ. Nem táplált hiú reményeket, tisztában volt vele, hogy a hivatal lassan emészti meg az ő kérését. Nem félt attól, ami reá várt, hiszen ismerte a földmunka minden csínját-bínját, tudott írni és olvasni, még a dédapjától örökölt vastag imakönyvet is el tudta olvasni, ámbátor nem mindig értette, mit is írtak ottan az ősei, akik valószínűleg nem gondoltak Uhrmacher Ábrahámra, de az egész emberiség jövője lebegett a szemük előtt, akikért a Úr előtt felelősséget vállaltak. Mint utóbb kiderült – teljesen fölöslegesen. Az emberiség ment a maga feje után bele a teljes fejetlenségbe. Talán így volt megírva.

Mindenesetre a falu – hét darab plusz kilenc viskó, mondhatni cigányputrik – teljes lakossága tudta, hogy Kuti bácsi rövidesen itthagyja a Szittyó partját, hogy a sivatagban építse újjá a szentföldet, ami egyfajta próbatétel lesz, ezért a falvakat és a viskókat a búcsúzás mámora töltötte be, rendre felkeresték Kuti bácsit, hoztak neki valami csekélységet, amit magával vihet majd a hajóra, hiszen nem súly az. Annyi döblece és málélisztje, szűzdohánya, patkója, ostornyele és sombefőttje gyűlt össze, nem is szólva a pálinkáról, hogy abból boltot nyithatott volna, de tudta, ezt nem teheti, nem volna szép azokkal az emberekkel szemben, akiknek megígérte, hogy ha arra járnának, a sivatagban épített faluját is útba ejtenék, szívesen látja őket egy korsó narancslére. Vagy valami keleti finomságra. Mert tudjátok, feleim, szólt egyre prófétikusabban, készülvén a nagy útra, az volt valamikor a tejjel-mézzel folyó Kánaán, és azzá fogjuk tenni nemsokára újfent. Odavolt érte az öreg.

Évekig egyik szeme sírt, a másik meg nevetett, ha arra gondolt, mit hagy maga mögött, mi is vár rá. Közben Inculetz belügyminisztert menesztették vagy lemondott, ami az öreg szempontjából nem volt teljesen közömbös, ugyanis nagyon reménykedett abban, hogy a liberális miniszter szó nélkül aláírja a kérvényét, útlevelet kap, beutazóvízumot szerez, és hajóra ülhet Konstancán. Hallott arról, hogy voltak hajók, amiket az angolok visszatérítettek, nem egy el is süllyedt sok száz utassal a fedélzetén, meggyászolta őket csöndesen éjjelente, de reménykedett, hogy vele az Úr, kinek áldott nevét soha nem ejtjük ki, kegyes lesz és elnéző, már csak korára való tekintettel is. Nem akar ő kiválasztott lenni, dehogyis akar, de ennyi kivételt tehet vele Ő vagy a miniszter.

Egy napon jött a csendőr, ez már kakastollas volt, határozottan elegánsabb, mint az a másik, aki a Szittyó partján éneklésen kapta. Valószínűleg a hangja nem tetszett, igaz, nem is volt ő valami nagy énekes. Szentgyörgyön is, ha néhanapján eljutott a legközelebbi zsidó templomba, inkább csak magában mormolta az imát, soha nem hívták fel az emelvényre, nem törekedett, nem könyökölt, szinte láthatatlan maradt. Nos, azért a csendőr megtalálta, és illedelmesen bekopogtatott, szólt, Kuti bá, szedje össze a holmiját, 10 kilót, de szaporán, mert tíz perce van. Mit szedjek, édes fiam, minden elő van készítve már évek óta. És felült a szekérre, amely nem kelet, hanem nyugat felé poroszkált el.

Mondják, nagyapám soha nem érkezett meg az Ígéret földjére. Pedig meg volt neki ígérve már vagy ötezer éve.