Az Erdélyi Szépmíves Céh és az Erdélyi Helikon története

Erdélyi erőtér

Témája miatt érdeklődésre tarthat számot egy most megjelent, az erdélyi irodalom és művelődéstörténet meghatározóan fontos 20. századi részével foglalkozó kötet. Ízelítőként íme, a kötet előszava a szerző, Sas Péter irodalom- és művelődéstörténész honlapjáról. 

Az Erdélyi Szépmíves Céh, az Erdélyi Helikon folyóirat és a marosvécsi Erdélyi Helikon írói munkaközösség a legtöbbet emlegetett és talán a legismertebb fejezete a 20. századi erdélyi magyar irodalomtörténetnek. Akkor mi célt szolgálhat az ebben a témában most frissen megjelent újabb kiadvány? – kérdezhetnénk.

A válasz kiindulópontját a vécsi Helikon alapító mecénása, Kemény János testamentumos kijelentése adhatja meg. „A Helikon megszületésének nem annyira a romantikus oldalával kéne foglalkozni, hanem a valóság, a realitáshoz közelebb álló részével.” Az Erdélyi Szépmíves Céh számozott, bibliofil és egyúttal magával ragadó, olvasmányos kiadványai, a betűtengert feloldó lenyűgöző illusztrációival, névre szóló ex libriseivel minden könyvszerető olvasót azok megszerzésére csábítottak. A kiválóan megszerkesztett Erdélyi Helikon lapszámai hasonló tulajdonságaik miatt nagyon hamar azokat megbecsülő tulajdonosaikhoz kerültek. A híradásokban bemutatott marosvécsi írótalálkozók lapokban olvasható szöveges leírása és a csodálatos környezet, az ódon kastély fényképei láttán nagyon sokan szívesen cseréltek volna az oda meghívott íróművészekkel. 

Ez volt a fecsegő felszín, mely alatt nagyon sok meddő szervezőmunka, fárasztó tusakodás, önzetlen lemondás, irigy, rosszindulatú egyéni érvényesülni akarás, vagy éppen az erdélyi magyar közösségért végzett lelkes szolgálat hallgatagon húzódott meg, mely mintha eddig nem kapott volna megfelelő hangsúlyt. Nem titkolhatjuk el, azokban az írói, szerkesztői körökben is voltak széthúzások, csatározások, pártpolitikai alapú egyet nem értések, melyek meghatározták egy-egy lap személyi következményekkel járó eszmei irányultságát. Az ellentétek ki nem beszélése sokkal nehezebb helyzetet eredményezett, kirobbanása nagyobb károkat okozott, mert egy önazonosság-tudatú közösséghez tartozókat érintett. A tudatosan sértő megítélésig fokozódott, lélekbe tokosodott véleményeket az idők végtelenségéig nem hurcolhatták magukkal. A lelki tehertől való megszabadulást nem követhette boldog megkönnyebbülés, ha az véletlenszerűen a személyesen nem tájékoztatott vitapartner tudomására jutott. 

Attól, hogy a korábban még nem publikált hivatalos feljegyzések, magánlevelezések, az eddigieknél szélesebb merítésű, eddig ismeretlenségben szunnyadó sajtóvisszhangok közreadásával tisztábban látjuk a történések mögötti és azokat meghatározó politikai vagy emberi reakciókat, a kötetben tárgyalt kiadók, szerkesztőségek, írói közösségek által elért eredmények semmivel sem lesznek kevesebbek, értéktelenebbek, sőt, megvalósításuk nehézségei még növelik elismert érdemüket. Mindenki ugyanannak a kisebbségellenes elnyomó rendszernek volt a foglya, íróként, szerkesztőként, mecénásként, nyomdászként, könyvkötőként és olvasóként. S ez adhatja meg az itt tárgyalt, társadalmi egységgé formálódott kiadók, szerkesztőségek, írói közösségek, nyomdai szakemberek és a magyar olvasótábor a valóságban is előfordulható szerencsés végkifejletét. Magukban viselik közösséggé formálódásuk alapvető feltételét, az előjelüktől független történések közös, együttes átélését, legyen az szenvedés, baj vagy megelégedés, öröm – mindegyik közös élmény maradandó végeredménye. 

László Dezső világlátását követve, tegyük az Erdélyi Szépmíves Céhet, az Erdélyi Helikon folyóiratot és a marosvécsi Erdélyi Helikon írói munkaközösséget is a kisebbségi lét ritka, de felejthetetlen ajándékai közé. 

Sas Péter