Az angol nyelv mindenekfelett*

Az ország hivatalos nyelve az angol, amely majdnem minden Nagy-Britanniában született brit állampolgárnak az anyanyelve. Ráadásul a Brit Birodalom egykori országaiban, a Brit Nemzetközösség államaiban leginkább angolul beszélnek, ott többnyire államnyelvvé vált. Emellett az angol nyelv elterjedtségét tetézi, hogy a személyes értekezés, a tudományos kapcsolattartás legfontosabb eszköze lett. Míg az angol nyelvet a XVI. században, I. Erzsébet királynő korában körülbelül ötmillió ember beszélte, a huszadik század elejére mintegy 150 millióra rúgott az angolul beszélők száma, mára pedig meghaladta a milliárdos nagyságrendet. Az új évezredben elmondható, hogy az angol a világ egyik legelterjedtebb nyelve, a legegyetemesebb nemzetközi nyelvvé vált. Az angol nyelv elsajátítása iránti igény egyre nagyobb az idegenek körében, messze meghaladja a más idegen nyelvek tanulásának arányát.

Az Egyesült Királyságban az angol nyelv az egyeduralkodó ugyan, de Skóciában a gaelt, Walesben a walesi nyelvet, Észak-Írországban az írt is beszélik, bár igencsak kevesen. Mindhárom nyelv voltaképpen egy és ugyanaz, a kelták által beszélt gael nyelv változatai. A gael (kelta) a szigetország őslakói, a kelta származású britek ősi nyelve. A több évszázados római fennhatóság miatt a latin népnyelv – különösen a városokban – mindinkább kiszorította a használatát. A gael nyelv az elszigeteltebb, távolabb eső vidékeken maradt használatban. Skócia hegyvidékein és egyes szigetein, Wales és Írország elszigetelt helyein még ma is anyanyelvi szinten beszélik, ugyanakkor nemzeti divat lett az elsajátítása. Az angol nyelv fejlődésére a gaelnek jelentéktelen befolyása volt, viszont annál kifejezőbb a latin nyelv hatása. Egyes latin szavakat még az angolszászok hoztak magukkal szárazföldi hazájukból.

Az V. században Britanniát elárasztó germán törzsek az ellenállásra képtelen briteket visszaszorították a hegyes vidékekre, és az ország meghódított részeiben a győztes germánok nyelve lett uralkodóvá. Ez a germán nyelv, a hódítóknak hazájuktól való elszakadása és a szigetország lakosságával való érintkezés következtében, egészen sajátos fejlődést vett, és eredeti alakjától mindinkább eltért. 

Az angol nyelv fejlődésében a germán és a normann hódítás közötti időszakot (450–1066) angolszász vagy helyesebben óangol kornak nevezik. Az óangol nyelv számos nyelvjárása közül az ország uralkodó nyelve a wessexi dialektus lett, melyet Nagy Alfréd (871–901) emelt irodalmi nyelvvé. A dán hódítással óskandináv elemek is kerültek az angolba, de hatásuk csekély volt, mivel a vikingek inkább a műveltebb angolok nyelvét sajátították el.

Az angol nyelv fejlődésének második korszaka (középangol) a XVI. század elejéig tartott. A normann hódítással előtérbe került a francia nyelv és műveltség, amely az angol nyelvre nagy befolyást gyakorolt. Miközben a normann francia (későbbi alakjában anglonormann) lett az uralkodó nyelv, az angol háttérbe kezdett szorulni. Míg előbbit az udvar és az uralkodó társadalmi osztályok használták, a nép szélesebb rétegei megőrizték angol anyanyelvüket. A kezdeti ellentéteket követően a XIII. század közepén a hódító normannok és az őslakos angolszászok összeforrásából fejlődött ki az angol nép. Ebben az átalakulásban az anglo-normann nyelv úgyszólván beleolvadt az angolba, a köznép fokozatosan elveszítette franciatudását. A francia csak hivatalos nyelvként maradt használatban a latin mellett. A középangol szókincsén viszont jól kivehető az erős francia befolyás. A politika, a közigazgatás, a tudomány, a művészet körébe tartozó kifejezések többnyire francia eredetűek. A mindennapi élet és kedélyvilág kifejezései, valamint a nyelvtani szabályok és felépítések viszont megtartották germán eredetüket.

A XIV–XV. századra tehető az egységes angol irodalmi nyelv kifejlődése és elterjedése. A számos dialektus egységesítéséhez és az egységes irodalmi nyelv gyors kialakulásához nagyban hozzájárultak egyes szerzők művei (Chaucert, Wiclif) és a könyvnyomtatás feltalálása, de leginkább az határozta meg, hogy az angol a hivatalokban is teljesen kiszorította a franciát. London az egész országban érvényesítette befolyását, a hivatalos iratok a londoni nyelvjárás sajátosságait hordozták.

Az újangol korszak a XVI. század elejétől tart. A reneszánsz eszmeáramlatainak köszönhetően divattá vált a latin és görög szavak sűrű használata, és ezek – a francia, olasz, spanyol és egyéb kölcsönszavakkal együtt – fokozatosan beépültek az irodalmi nyelvbe. Ugyanakkor ebben a korban a helyesírást egyszerűbb és egyenletesebb elvek szerint szabályozták. Az irodalmi nyelv a gondolatok és érzések legfinomabb árnyalatainak a kifejezésére is alkalmassá vált; Shakespeare, Milton és követőik munkássága a tökéletességnek a legmagasabb fokára emelte.

A XVI. század óta az angol nyelv hangtani tekintetben sok változáson esett át, az írás azonban keveset módosult. Az angol helyesírás sem változott lényegi kérdésekben, miközben nőtt az eltérés az írott és a beszélt nyelv között. Érdekességképpen megemlíthető, hogy megszűnt a tegező forma (thou, thee), és ma az angol nyelv csak a magázást ismeri (you). A londoni dialektus túlsúlya fokozatosan erősödött; a londoni nyelvjárásból fejlődött ki az egységes angol irodalmi nyelv, ugyanakkor az élő nyelvre nézve is mintakép maradt. A művelt londoni kiejtést tekintik ma is mértékadónak, ezt tanítják az iskolákban, és az angolul tanuló idegeneknek is ez szolgál követendő mintaként.

A nyelv és az irodalom mindig szoros kapcsolatban állnak egymással. Az angol irodalom változatosságában, erejében és egyetemességében állandóan nagy hatást gyakorolt a művelődés fejlődésére. Az angol nép nemzeti sajátosságai hűen visszatükröződnek irodalmában. Ilyen sajátosságok a természettel való szoros kapcsolat, az igazsághoz való ragaszkodás, a konzervativizmus, a gyakorlati érzék. Jellemző ugyanakkor az a beolvasztó erő, amellyel az angol szellem az idegen elemeket nemzeti tulajdonná alakította. 

Az első költői termékek még abból a korból valók, amikor az angolszászok őshazájukban voltak. Az óangol korszakra jellemző a kelta befolyásoltságú költészet, a latinból való (biblia)fordítás és az angol próza kialakulásának az ötvözete. A középangol korszakban a mindinkább felvirágzó és nemzeti nyelven is megszólaló történeti irodalomból keletkezett az angol elbeszélő költészet; az egységes angol irodalmi nyelv kialakulása egyúttal az angol irodalom kibontakozásának is teret engedett. Több körülmény szerencsés találkozásának köszönhető, hogy a XVI. század második felében az angol irodalom páratlan virágzása bekövetkezett. A magas szinten művelt műfajok között megtaláljuk az esszét, történeti munkákat, regényt, szonettet, elbeszélést, de a dráma fejlődése jelenti a csúcspontot. Shakespeare (1564–1616) költészete nemcsak örök életűnek, hanem egyúttal utánozhatatlannak bizonyult. Pedig olyan közismert követői akadtak az angol irodalomban, mint Milton, Pope, Swift, Defoe, Scott, Burns, Byron, Shelley, Keats, Dickens, Thackeray, Kipling, Wilde és huszadik századi társaik.

Az angol nyelv és irodalom világ körüli utat tettek meg. Így a közép-kelet-európai ember általános műveltségének, képzettségének is fontos részévé váltak. Az idegen nyelvek között az angol oktatása az első helyre került. 

Az angol nyelvet nagyon sokféle nyelvjárásban és kiejtéssel beszélik, ezért két angolul beszélő egyén nem mindig érti meg egymást. A híres magyar származású humorista, George Mikes nagyon találóan írta le a nyelvi nehézségeket. Egyik közismert anekdotájában elmeséli, hogy már jó ideje Angliában élt, amikor édesanyja meglátogatta. Hogy beilleszkedését megkönnyítse, érkezése után nem sokkal Mikes elment a nyelviskolába azzal, hogy egy személyt, az édesanyját beírassa a nyelvtanfolyamra. Kérését követően a titkárnő szánalmasan ránézett, és így szólt hozzá: Rendben van! De önnel mi lesz?

 Írásom végén érdekességképpen kitérek a Walesben használt gael nyelvre. Mindnyájan hibátlanul beszélik az angolt, és mintegy félmilliónyian anyanyelvi szinten használják az ősi nyelvet. Elsősorban az északnyugati Gwynedd tartományban, ahol a gyermekek háromnegyede nem tud angolul mindaddig, amíg el nem kezdi az iskolát. A walesiek kelta nyelve a legősibbek közé tartozik, és erre nemcsak a furcsa szavak látványa utal, hanem még inkább a raccsoló-rekedtes beszédstílus, a számunkra idegen torokhangok torlódása. Ábécéjuk voltaképpen nem is olyan bonyolult, de feltűnést kelt néhány kettős mássalhangzó létezése és a kevés magánhangzó jelenléte. Íme a teljes walesi betűrend huszonnyolc betűje: a, b, c, ch, d, dd, e, f, ff, g, ng, h, i, l, ll, m, n, o, p, ph, r, rh, s, t, th, u, w, y.

Walesben természetesek a kétnyelvű feliratok. A határ átlépésekor az országút mellett máris szembeötlik a tábla: Welcome to Wales!/ Croeso i Cymru! (Isten hozott Walesben!). Ez az udvariaskodás az angoloknak és a külföldieknek szól. A többi feliraton ugyanis a walesi szöveg szerepel elsőnek. Például az, hogy: FFERYLLFA/ CHEMIST, azaz GYÓGYSZERTÁR. Fehér alapon zöld nagybetűkkel a walesi szöveg, feketékkel az angol, majd a tábla jobb sarkában egy piros, egy zöld kontúrú fehér és egy fekete színű gyógyszertári edényábra. Évtizedek óta senkit sem zavar. De jó példának adhatnám a rendőrségi feliratot is: Heddlu Gogledd Cymru: Parcio awdurdodol yn unig/ North Wales Police: Parking for authorised personnel only (Észak-Wales Rendőrsége: Parkolás csak engedéllyel). 

A walesi nyelv ínyencségei közül kiemelkedik egy 58 betűből álló falunak a neve, amely a leghosszabb helységnév az Egyesült Királyságban, és így bekerült a Guinness Rekordok Könyvébe is. Llanfairpwllgwyngyllgogerychwyrndrobwllllantysiliogogogoch magyarra fordítva azt jelenti, hogy „Szent Mária temploma a fehér mogyoróbokor völgyében, a Vörös-barlang közeli Szent Tasziló templom sebes örvényének tövében”. Egyébként a hivatalos név az első húsz betűből áll, a hosszabb formát tréfából egy helybeli „walesi bárd” adta a múlt század végén. A falubeliek viszont olyannyira büszkék az új megnevezésre, hogy a helység területén több feltűnően hosszú táblát helyeztek el a kuriózumnak számító falunévvel.

* Az Egyesült Királyságról készült sorozatunk 2. része