Akit a hivatás választott

Erdélyi arcok

Dr. Holló László szélesebb körű ismertségre 2005 és 2020 között, az Erdélyi Római Katolikus Státus Alapítvány igazgatótanácsának vezetésében betöltött szerepe idején tett szert. A státus elkobzott ingatlanainak visszaszolgáltatásáért folytatott tevékenysége elismeréseként kapta meg az RMDSZ által adományozott Ezüstfenyő díjat, illetve 2018-ban Magyarország köztársasági elnökétől a Magyar Érdemrend lovagkeresztjét. Az iskola alapításában és újraalapításában vállalt szerepéért a II. Rákóczi Ferenc Líceum 2019-ben a Rákóczi-díjjal tisztelte meg. Ezúttal vele, dr. Holló László intézetigazgatóval, a Babeş-Bolyai Tudományegyetem Római Katolikus Teológiai Karának egyetemi tanárával beszélgetünk...

– Nagyon sokan ismerik önt Erdélyben és határainkon túl is. Árulja el az olvasóinknak: mit kell tudni dr. Holló László egyetemi tanárról?

– Kérdésére válaszolva kezdhetném talán azzal, hogy ötven pluszos, kiegyensúlyozott, káros szenvedélyektől mentes, jóvágású, minden szépre és jóra kapható, „szabad állapotú” fiatalember vagyok. Ugyanakkor talán némi túlzás van abban, hogy sokan ismernének. Bár nyilván, aki 187 centiméter magas, arra a tömegben távolabbról is rá lehet látni. 

Komolyra fordítva a szót, római katolikus pap és teológiai tanár vagyok. Ami pedig az ismertségemet illeti, a tanárságom huszonnégy éve alatt egész Erdélyből közel ezer hallgató fordult meg a teológiai karunkon, akik így közelebbről is jól ismernek, elvihették jó vagy rossz híremet egyaránt. Mégis, szélesebb körű ismertségre 2005 és 2020 között, az Erdélyi Római Katolikus Státus Alapítvány igazgatótanácsának vezetésében betöltött szerepem idején tettem szert. Különösen a státus ingatlan-visszaszolgáltatásával kapcsolatban indított több mint ötven per, illetve a státus által kezdeményezett marosvásárhelyi II. Rákóczi Ferenc Római Katolikus Teológiai Líceum alapítása, megszüntetése, majd újraalapítása körül kialakult hercehurca állított kétes értékű reflektorfénybe. Ezekben az időkben rengeteg vonatkozó interjú és híradás látott napvilágot. Ugyancsak a státus elkobzott ingatlanainak visszaszolgáltatásáért végzett tevékenységem elismeréseként kaptam meg 2008-ban az RMDSZ által adományozott Ezüstfenyő díjat, illetve 2018-ban Magyarország köztársasági elnökétől a Magyar Érdemrend lovagkeresztjét. Az iskolaalapításban és újraalapításban vállalt szerepemért a II. Rákóczi Ferenc Líceum 2019-ben a Rákóczi-díjjal tisztelt meg. Időközben megjelent öt saját kötetem, három szerkesztett kötetem és különböző bel- és külföldi szakfolyóiratokban, tanulmánykötetekben több mint nyolcvan tanulmányom.

– Hogyan emlékszik vissza gyermekkorára?

– Röviden összefoglalva azt mondhatom, hogy drámai megrázkódtatásoktól sem mentes, boldog gyermekkorom volt. Bármennyire is közhelyesnek tűnjön, az Isten, haza, család hármas egység értékrendje képezte a neveltetésem alapját, ami biztonságot adott. Az első megrázkódtatás akkor ért, amikor a hetvenes évek derekán egy gyönyörű szép vasárnap délután édesapámat, aki éppen Arany János Toldijából olvasott fel, elvitte a milíciának becézett rendőrség, s amikor éjfél után hazakerült, a testét és a lábait kék-zöld foltok borították. Néhány évvel később az elfogatóparanccsal érkező rendőrök elől épp csak el tudott menekülni. Ekkor Marosvásárhelyre utazott, ahol egy ismerős orvos akut szemészeti problémával kivizsgálásra fektette be a kórházba, amíg édesanyámnak sikerült valahogy tisztáznia a helyzetet.

Ezek után talán szinte hihetetlen, hogy Csíkszentimrén egyszerű földműves családban születtem. A fenti és más meghurcoltatások azért történhettek meg, mert édesapám – aki rendkívül innovatív habitusú volt – a kollektivizálást követően, 1963-tól kezdődően megveszekedetten perelt a kollektív gazdasággal, visszakövetelte jogtalanul elvett birtokrészeit. Nagy elégtételt jelentett számára, hogy tizenöt éves pereskedés után 1978 telén végül megnyerte a pert, kimérték a földjeinket, és a faluban egyedüli magángazdaként vethetett. Sajnos az aratást már nem érte meg, mert ugyanebben az évben tragikus balesetben meghalt. Talán nem kell magyaráznom, milyen megrázkódtatást jelentett ez egy tizenkét éves fiúgyermek életében, akinek első példaképe az édesapja volt.

A fentiek ellenére, illetve azokkal együtt boldog gyermekkorom volt, miközben korán felnőtté váltam. A hetvenes évek végén, 13-14 éves koromban már pénzkereső „ember” voltam. Ekkor egész Alcsíkon csupán két magántulajdonban lévő Carpatina típusú kaszálógép volt. Ezek egyike a mi családunké, amivel naponta két-három hektár szénafüvet is le tudtam kaszálni. Egy hektár lekaszálásával akkori árak szerint 350-400 lejt kerestem. Ez mérhetetlenül büszkévé és némiképp boldoggá is tett, hogy segíthettem édesanyámnak a család viszonylagos jólétének biztosításában.

Itt talán még megemlíthetem, hogy mindig is jó tanáraim voltak, de mindenképpen a legkiválóbb tanító nénim volt. A jó alapozásnak lehet az eredménye, hogy a líceumi tanulmányaimat két nagynevű hajdani státusfőgimnázium utódintézményében végezhettem. A 9-10. osztályt a csíkszeredai matematika-fizika líceumban jártam ki, a 11-12. osztályt pedig már a Gyulafehérvári Római Katolikus Kántoriskolában fejeztem be. Itt érettségiztem, és ezzel már csak be kellett sétálnom a hittudományi főiskolára.

– Az egyetem elvégzése után több évig külföldön élt. Gondolt-e arra, hogy ottmarad?

– Öt és fél évet töltöttem mesteri és doktori tanulmányokkal az ausztriai Innsbruck Leopold Franzens Egyetemének jezsuiták által vezetett teológiai karán. Csupán érdekességként jegyzem meg, hogy a doktori tanulmányaim idején – mivel időközben papszentelésben is részesültem – két évig egy festői alpesi faluban lelkészként is szolgáltam, ahol a híveimmel kölcsönösen nagyon szerettük egymást. Ennek ellenére nyugodtan állíthatom, hogy egy pillanatig sem merült fel bennem az ottmaradás gondolata. 

– Miért választotta ezt a hivatást, miért lett római katolikus pap?

– A papi hivatást tulajdonképpen nem én választottam, sokkal inkább a hivatás választott engem. Azt hiszem, hogy a feltett kérdésre igazán jól csak a 139. zsoltár szellemében válaszolhatok: Isten már édesanyám méhében kiválasztott és meghívott a papságra. Nem emlékszem ugyanis, hogy valaha más szerettem volna lenni, mint pap. Sőt mi több, már harmadik osztályos koromban egy fogalmazásban, egy „Mi leszel, ha nagy leszel?” típusú kérdésre válaszolva le is írtam: pap leszek, ha nagy leszek. A továbbiakban aztán minden egymásra épült.

– Vannak-e példaképei?

– Az előbbiekben már utaltam arra, hogy első, meghatározó példaképem édesapám volt. A továbbiakban mindenkor a tanáraimban kerestem követendő tulajdonságokat. E tekintetben a gyulafehérvári teológiai tanáraim voltak a legnagyobb hatással rám. Bár némely tanárom már meghalt, vagy a nevük nem ismerős, mégis megemlítem, hogy olyan jószívű és tapintatos akartam lenni, mint Ágoston Ferenc, olyan szent életű és információgazdag, mint Jakubinyi György, olyan kimért és tekintélyt parancsoló, mint Jäger Péter, olyan szorgalmas és lelkes, mint Marton József, olyan mélyenlátó és nyugodt, mint Molnár Lajos, olyan szerény és kiegyensúlyozott, mint Tamás József, olyan jó humorú és barátságos, mint Tamáskó Péter és olyan nagyvonalú és elegáns, mint Vencser László. Trebitsch Jenő rektor úr keménységében ugyan nem volt kifejezett példakép alkat számomra, de róla azt hallottam, hogy még a hátán is tud hegedülni, és ez is imponált nekem. Nyilván egyik példaértékű vonást sem sikerült maradéktalanul magamévá tennem, de meggyőződésem, hogy mindből beépült valami az egyéniségembe.

– Ön szerint milyen a jó pap?

– Bár itt sok mindent el lehetne mondani, úgy vélem, hogy a jó pap nagyon egyszerűen fogalmazva olyan ember, aki szereti Istent, saját magát és a felebarátait. Az Isten és felebarát szeretete vitán felül áll, míg az önmagunk szeretetével kapcsolatban megoszlanak a vélemények. Én mégis úgy gondolom, hogy az álalázat és az álszerénység nem szabad hogy megakadályozzon bennünket abban, hogy önmagunkat megfelelően tudjuk értékelni. Különösképpen azért is, mert Jézus a főparancsban a felebarát szeretetének mércéjévé éppen a saját magunk szeretetét tette. „Szeresd felebarátodat, mint saját magadat!” (Mk 12,31). Így, ha magunkat nem szeretnénk, azt sem tudnánk, hogyan kell szeretnünk a felebarátainkat.

– Erkölcsteológiát, szociáletikát és nem utolsósorban egyházjogot tanít. Mit jelent önnek a tanítás, és milyen ma oktatni, tanítani?

– A Péter apostol pünkösdi beszédét hallgató tömeg kérdése – „Mit tegyünk, férfiak, testvérek?” (Csel 2,37) – mindig is az emberiség központi kérdései közé tartozott. A kérdésre válaszolva azonban nem csupán a külső cselekvést kell szem előtt tartanunk, hanem a belső lelkületet is, hiszen a kérdés nem minden cselekvésre vonatkozik, csak azokra, amelyekben a jó és a rossz, a jogszerű és a jogtalan szerepet játszik. A keresztény erkölcstan és egyházjog ezekre a kérdésekre kíván válaszolni, miközben mércéje, központja és célja Jézus Krisztus. A keresztény életeszményt kell bemutatnia, az Isten által felajánlott szeretetre adott emberi választ, azt, hogy hogyan változtatja meg életünket az a tény, hogy keresztények vagyunk. Ebből is látható, hogy a teológia legérdekesebb tantárgyairól van szó, és én ezeket a legszebb teológiai tárgyakat taníthatom. Így a tanítás számomra értékátadás és öröm. Különösen, mert az oktatás mellett – bár egyetemi szinten nevelni már nem lehet – hangsúlyosan az ön- és jellemneveléshez igyekszem fogódzókat adni.

– Miért döntött úgy, hogy tanítani fog, és nem lesz például valahol plébános?

– Ez nem egyéni döntésnek, hanem, a tanáraim javaslata alapján, a hajdani főpásztorom, boldog emlékű Bálint Lajos érsek rendelkezésének, vagy azt is mondhatnám, hogy a konjunktúrának köszönhető. A szemináriumot, illetve a Gyulafehérvári Hittudományi Főiskolát rövid katonai szolgálat után 1985-ben kezdtem el. Így a ’89-90-es változások a 9. szemeszterben értek. Mivel korábban nem volt lehetőség külföldre, továbbtanulásra küldeni kispapokat, tanáraink 1990 elején, az első adódó alkalommal közel tizenöt kispapot javasoltak továbbtanulásra. Így küldött az érsekem Innsbruckba azzal, hogy 1996-ra doktorátussal térjek haza.

Hazatérésemet követően brassói segédlelkészi kinevezést kaptam, de rövidesen teológiai tanárra volt szükség, és Jakubinyi György érsek úr a gyulafehérvári főiskolára, illetve a Babeş-Bolyai Tudományegyetem keretében frissen alapított római katolikus teológiai karra irányított. Kolozsváron lakva tanítottam át Gyulafehérvárra is.

– A mai világban kire bízhatjuk a lelkünket?

– A kérdésre vonatkozóan édesapámnak volt egy kiváló mondása: „Peres ügyedet ügyvédre, egészségedet orvosra, lelkedet papra ne bízd!” (Ez azért is érdekes, mert – bár ő nem érhette meg – az egyik fia pap, a másik orvos lett, a harmadik pedig jogot tanult.) Bár első hallásra sértő lehet a kijelentés ügyvédre, orvosra, papra egyaránt, nagy bölcsességet fogalmaz meg. Senkire nem bízhatjuk a lelkünket. Annak kimunkálásán magunknak kell dolgoznunk. Nyilván a pap által vezetett közösségben, az egyházban szerezhetjük meg a lelkünk számára az alapkompetenciákat, és a továbbiakban ehhez segítséget is kérhetünk paptól, lelki vezetőtől egyaránt, de elsősorban mi magunk vagyunk a felelősek, hogy megfelelőképpen gondoskodjunk lelki életünkről, illetve lelki integritásunkról.

– Mi az ön hitvallása?

– A hitvallásom? Olyannyira alapvető a katolikus Hiszekegy mint hitvallás számomra, hogy eddig ezen nem is gondolkodtam. De ha egy lírai választ adhatok, akkor Sík Sándor piarista papköltőnk Hiszek című versének egy szakasza jut eszembe: „Hiszek, és hitem súlyos és kemény./ Nem tünde tan, nem pille vélemény./ Nincs benne így-úgy, bárcsak és talán:/ Igen és nem, kereken, magyarán./ Semmi csűrés és semmi csavarás,/ Ínyeskedés és köntörfalazás:/ Hiszem és vallom, szeretem és élem,/ Amit az Egyház hinni ád elébem./ Ebben a hitben élek és halok:/ Katolikus vagyok”.

– Ha újrakezdhetné, ugyanezt a pályát választaná? 

– A válaszom határozott igen. Hiszem ugyanis, hogy Isten az embert boldogságra teremtette, és én a papi hivatásom megélésében boldog ember, következésképpen pontosan a helyemen vagyok.

– Köszönjük a beszélgetést.