A természet kalendáriuma (CDXXVIII.)

Évek óta csodálom azt az almafát. Ott áll beszorultan egy tatárjuhar és egy szilfa közé ékelődve, egy épen maradt járdaszigeten. A házat, amelyhez az egykori kert tartozott, rég lebontották, tömbházat és lapos tetejű üzletet építettek oda. Az almafa itt állt közel egy tűzfalhoz, ki sem bontakozhatott, szép szabályos koronát sem nevelhetett magának. A tűzfalat meghagyták – jó lesz az üzlet udvarán kerítésnek, gondolták. Talán ezért hagyták kivágatlan az almafát, elfeledkeztek róla. Életben maradt. S mikor aszfalt került az új utcára, a leendő kerítés folytatásába, az ő egy négyzetméternyi felségterületét le sem aszfaltozták. Magonc juhar és szilfa került oda. S mindhárman megindították harcukat a fényért. A talajjal nem volt gond, jó minőségű földtől vették el a jogot, hogy növények táplálását szolgálja. Víz is volt bőviben, egykori folyómeder húzódott a kert alatt. Hanem a fény! Azért meg kellett küzdeni. Nem egymással, nem vegyi fegyverekkel, mint teszi azt a „gonosz” dió – hullott lombja alatt még a fű magja sem csírázik, nem tűhegyes kardocskákkal, mint a katonás fenyők –, halálra kínozva a hozzájuk közel búvókat. Csak a ritkán feltámadó városi szél csapdosta össze a gyorsan növő juhar és a törékeny ágú szil lombkoronáját az almáéval. Mindhárom fa kérge olyan repedezetté vált, hogy már egyik sem mutatta jellegzetes mintázatát. Együtt küzdöttek meg mostoha sorsukkal. Megnyurgultak, az almafa is. Leveleit évente tolta-tolja egyre feljebb. És virágzik. Mikor szirmait hullatja, a kis járdasziget tele van halványrózsaszínnel. És érleli gyümölcsét. A nagyra növő almák át-áttörik a lombokat, s puffanva heverednek el a járdasziget szomszédságában. Senki észre nem veszi az agyonpotyoltakat. Senki nem hederít rá, senki fel nem emelné gyümölcsét. (Én kóstoltam almáját.) Még létezéséről sem tudnak az emberek. Az autók kerekei széttapossák, süvölvény gyerekek rugdossák néha almáit. S mikor az ősz megszabadítja lombruhájától a három fát, ott áll az almafa még mindig gyümölcsdíszben karácsonyig. November dere csípi, december fagyasztja az ottmaradókat. Márciusban a múmiává aszalódott gyümölcsöket elengedi a fa, hogy aztán újra – rejtve – virágba boruljon.

Haszon nélküli, haszontalan-e léte? Megbecsültsége nincs. De ez a fa évről évre újrateremti „haszontalan” almáit. Ez a sorsa: az örökké jelenvaló halál és az örök élet között a földi létezés maga.

Meghalt napunk; a nyár rég meghala.

Őszi alkony a halál hajnala.

Jaj, aki őszi alkonyatra ébred,

suhintását érzi halál szelének.

Halottakban és száraz levelekben

most fáj minden, mi visszatérhetetlen.

Az égbolt végtelen szép szőnyegén

virágokat hímez a Nap, szegény;

szívem, órjás, világ alá gurult Nap,

lilás színekkel hímezi a múltat.

De érte nyúl a kín fekete karja,

belészakít s rettentőn megcsavarja.

A Halál szele meglegyint, mint Jékely Zoltán 1941-ben írt versében.

Szeptember közepe van. Régi reflexek – kezdődik az iskola. S az új tanév félig érett almaként pottyan elénk. Eltesszük, papírba göngyölve tartogatjuk – remélem, van, ki még így cselekszi, s nem a boltból szerzi be következő nyár elejéig a Föld (nekem) legdrágább gyümölcsét –, hogy majd mikor édes illata – több száz társáéval együtt – belengi a pincegádort, vissza tudjunk emlékezni a nyárra, erre a furcsa, karanténos nyárra, erre a hosszúra nyúló nyárutóra. Aztán megízleljük a gyümölcsöt. (Talán éppen utolsó tanévét kezdte e sorok rovója, tanárként utolsó szeptemberét tapossa. S emlékezik régi évkezdetekre, évzárókra, iskolai majálisokra. Diákként s tanárként is.) Az iskolapálya őszi hangulatára, a Hétfák hulló leveleire, a Somostető első ködére. Voltakra. Ötven éve végzettekre, akik idén nem tudtak összegyűlni az alma mater hűs őszi udvarán. S van, ki a tervezett „egy év múlva majd”-ra már nem felelhet, csak túlnanról izen.

Kiszivattyúzták az üvegburát,

a lelkemet.

Nincs benne hang, csak meredtszemű ősz.

Csend és homály.

A hullt levelek ágya mély, puha,

selymes halom,

de nem zörög turkáló láb nyomán,

nem is zizeg.

A varjú se csárog a jegenyén,

csak tátogat.

Halálos-némán teljesedik el

a rendelés:

Aki elfáradt, nincs kinek köszönjön,

aludni megy.

Az álmos űrben úgy úszik-lebeg

sok furcsa vers,

mint az ökörnyál udvarunkon, otthon,

ősz elején.

Dsida Jenő Meredtszemű őszi hangulatával vágok neki heti – ezúttal tudománytörténeti – sétámnak. Kedves olvasóm, ha időd engedi, tarts velem.

479 évvel ezelőtt, 1541. szeptember 24-én halt meg Phillipus Aureolus Theophrastus Bombastus von Hohenheim, mindenki által ma ismert nevén: Paracelsus, a gyógyszeres terápia és a kémia úttörője, aki az orvosságok helyes adagolását, a betegségek megelőzését és az egészséges életmódot tartotta szem előtt. Ismereteit vándorútjain a kor tudós embereitől s füvesasszonyoktól szerezte. De alkímiát és okkultizmust is tanult. Nagy hangsúlyt fektetett a makrokozmosz és mikrokozmosz összhangjára, úgy tartotta, hogy az emberek a világegyetem tükörképei. A betegségeket az egyensúly megbomlásának tekintette, szerinte az egészséges ember tökéletes harmóniában egyesíti a három alkímiai alapelemet: a ként (férfi), a higanyt (nő) és a sót (semleges). Elmélete szerint az alkímia valódi természete a belső emberrel áll kapcsolatban. Belőle sajnos nem a nagy tudós emléke él napjainkig, hanem áltudományos ismeretek atyjaként ajnározzák ma is.

229 éve, 1791. szeptember 22-én látta meg a napvilágot Michael Faraday, minden idők egyik legnagyobb kísérleti fizikusa. Tőle származik az elektromos mező fogalma. Megalkotta az elektromotort. Felfedezte az elektromágneses indukciót. Felállította a róla elnevezett elektrokémiai törvényeket.

148 éve, 1872. szeptember 23-án született Richter Gedeon. Magyarországon elsőként kezdte meg – főként állati szervekből készült – organoterápiás készítmények előállítását. Kiváló, külföldön is elismert gyógyszereket kísérletezett ki és gyártott. A faji üldözés erősödésével előbb kitiltották a gyárából, majd egy időre újból visszaengedték. A fasizmus áldozata lett, halálának pontos időpontja bizonytalan.

138 éve, 1882. szeptember 23-án halt meg Friedrich Wöhler német vegyész. Elsőként végzett szerves szintézist, ammónium-cianát (NH4OCN) izomer átalakításával karbamidot (CH4N2O) nyerve, s ezzel tapasztalati úton megdöntötte a „vis vitalis” idealista elméletet, amely azt vallotta, hogy az élő szervezetben működő titokzatos életerő hozza létre az élő anyag fajtáit. Ezzel utat nyitott az életfolyamatok kémiai alapjainak vizsgálatához.

81 éve, 1939. szeptember 23-án halt meg Sigmund Freud, a pszichoanalitikus iskola megteremtője. Elmélete, hogy az elfojtás révén tudattalanná váló emlékek és motivációk nagy hatással vannak a személy viselkedésére. Ezek felszínre hozását nevezte el pszichoanalízisnek, amiben alapvető jelentőséget tulajdonított az álomfejtésnek, ezt nevezte a tudattalanhoz vezető „via regia”-nak, királyi útnak.

Végezetül is – okoskodik e sorok karmolója –, a termő fa sorsa nem a halál, hanem az örök(ké megújuló) élet.

Maradok kiváló tisztelettel.

Kelt 2020-ban, Diána, a szülés (és a vadászat) szűz istennőjének – a görög Artemisznek – nevenapján