December 21-én, éppen a téli napforduló előtt egy nappal, megismétlődik a Jézus születését jövendölő nagy együttállás. Ma ezt a jelenséget járom körül, kedves Olvasóm.
A földi megfigyelő számára a bolygók nagyjából azonos síkban és irányban, az ekliptika mentén keringenek a Nap körül. Együttállás akkor van, ha két bolygó égi vándorlása látszólagos útján közel kerül egymáshoz – amikor egy látszólag gyorsabban mozgó megelőzi a nála lassúbb társát.
Régebb, amikor az asztronómia és az asztrológia még kéz a kézben jártak, nagy jelentőséget tulajdonítottak az együttállásnak: feltételezték, hogy a bolygók befolyással vannak a földi világra.
Abu Masar perzsa csillagász volt az első, aki az együttállások asztrológiai elemzését elvégezte még a IX. században. Az 1140-ben latinra fordított műve, a De magnis coniunctionibus még Dantét és Shakespeare-t is megihlette.
Minden szabad szemmel látható bolygóegyüttállás közül a Jupiter és a Szaturnusz konjunkciója a legritkább, ezt nevezi a csillagászat nagy együttállásnak. Előbbi 12 év, utóbbi 30 év alatt jár körbe az égbolton, találkozásuk közelítően 20 évente következik be. Minden következő nagy együttállás az előzőhöz mérten körülbelül 120°-kal nyugatabbra tolódik, s így nagyjából egy egyenlő oldalú háromszög csúcsain következik be. A következő együttállás, hátrafelé haladva, a negyedik állatövi csillagképbe esik. Ezeket nevezte még a II. században Ptolemaiosz Tetrabiblosznak (trigonnak). A két nagybolygó-konjunkciók szögtávolsága azonban csak 117°, a negyedik együttállás az elsőhöz képest 7-8°-ra esik; az ötödik ciklusban pedig a konjunkció átcsúszik egy másik állatövi hármasba. Egy háromszög bejárása 60 évet vesz igénybe, s az együttállások 240 évig látszanak egy trigonban. Amikor az átlépés megtörténik, nagyobb együttállásról beszélünk, s amikor a konjunkciók sorozata 960 év elteltével visszatér a kiindulási trigonba, azt legnagyobb együttállásnak nevezik.
A csillagjósok a trigonokat négy őselemnek feleltették meg: a Kos, Oroszlán, Nyilas a tüzes trigon, a Bika, Szűz, Bak a földes, az Ikrek, Mérleg, Vízöntő a légies, a Rák, Skorpió, Halak a vizes trigon. Az 1484, 1504, 1524-es nagy együttállások például a vizes trigon jegyeire estek, és az egész művelt Európát áthatotta az ebből következő áradásoktól való félelem.
Még ennél is súlyosabb jelentőséget tulajdonítottak a nagyobb együttállásoknak. Ilyennek tartották az 1583.-it. Kiszámítani vélték, hogy az azelőtti Nagy Károly uralkodására esett, az azt megelőző pedig Krisztus születésekor volt. Ebből sokan arra következtettek, hogy a – Tycho Brahe által is észlelt – 1572-es felragyogó új csillag (szupernóvarobbanás) a Megváltó második eljövetelét jövendöli. Johannes Kepler, újraértelmezve az adatokat, 1603-ra tette a trigonváltást az 1606-ban megjelent De Stella nova in pede Serpentarii (A Kígyótartó lábán levő csillagról) c. művében, mi több, 1604-ben újabb szupernóva-robbanást észleltek a csillagászok.
Ebben a művében Kepler a betlehemi csillag kérdését is vizsgálta. Elfogadta azt a közkeletű nézetet, miszerint Krisztus születésekor egy nagyobb együttállás jelezte az akkori tüzes trigon uralkodásának kezdetét, s ez együtt járt egy új fényes csillag megjelenésével. Jóval később, a XIX. században, félreolvasva művét, azt kezdték terjeszteni, hogy Kepler szerint a betlehemi csillag egy bolygóegyüttállás lehetett. Ma már biztonsággal állíthatjuk, hogy a betlehemi csillag egy több hónapon át fényt szóró szupernóva-robbanás volt az égen.
Az együttállások során nem „olvad egybe” a két égitest egy csillaggá. A bolygók egymás mellé kerülése lassú és jól megfigyelhető folyamat, semmiképpen nem hasonlítható egy szupernóva-fellángoláshoz.
A XVII. századtól kezdve fokozatosan elapadt a csillagjóslás iránti érdeklődés, s bár ma újra – sajnos – fénykorát éli, mostanra teljesen levált a csillagászatról – szerencsére.
Megismétlődik a Jézus születését jövendölő nagy együttállás
Az idei december 21-i nagy együttállás – csupán véletlenül – egybeesik a téli napfordulóval. Különlegessége abban áll, hogy nagyon kicsi lesz a két égitest közti látszó távolság. A Jupiter és a Szaturnusz legkisebb mért konjunkciós távolsága általában 1°. (A holdkorong látszó átmérőjének kétszerese körülbelül 1°.) Az idei konjunkció esetén a legkisebb távolság 6´ (ívperc) lesz, azaz az 1° hatodrésze. Szabad szemmel észlelve ez az érték elég nagy ahhoz, hogy egy egészséges szem – melynek felbontása 1´ körüli – külön lássa a két égitestet. (Ez a távolság fele a Göncölszekér rúdján található híres szabadszemes kettős, a Mizar és az Alcor közötti látszó szögtávolságnak.)
A két viszonylag fényes bolygó DNy irányába megfigyelhető együttállásától közel 55°-ra délre a dagadó félholdat láthatjuk, s tőle keletre további 25°-ra a szintén feltűnően ragyogó Marsot. A Kárpát-medencében a jelenség napnyugta után (pár perccel 17 óra előtt) lesz látható, de a horizont fölött nagyon alacsonyan, 18.45 körül le is bukik a bolygókettős a látóhatár alá. Ég alji felhősödés esetén nem láthatjuk. De nemcsak tiszta égbolt, hanem DNy irányába sík terep is kell az észleléshez. Viszont egy szokványos csillagászati távcső látómezejébe belefér. A két bolygó közötti látható távolság közel tízszerese lesz a két bolygó átmérőjének.
Legutoljára ilyen közeli nagy együttállás 1623-ban volt, 20 konjunkcióval ezelőtt. Több mint egy évtizeddel a csillagászati távcső használatba vétele után azonban nem akadt senki a földkerekségen, aki észlelte volna e jelenséget.
Ha sikerül megpillantanunk ezt a konjunkciót, olyan látványban lesz részünk, mint korábban senkinek sem a földkerekségen. Érdemes előtte s utána is egy nappal az eget kémlelni, ugyanis a bolygók lassú látszó mozgása miatt a távolság 10´ körüli lesz csupán.
A következő 6´-es nagy együttállásra pedig nem 400 évet, csupán 60-at kell várnunk.
De hogy a Jupiter éppen takarja a Szaturnuszt, roppant ritka, annyira, hogy az elkövetkező néhány ezer évben nem számíthatunk ilyenre.
Másnap, december 22-én, a téli napforduló napján, 8 óra 2 perckor kel Marosvásárhelyen a nap, s du. 4 óra 37 perckor nyugszik le. Fél éven át csak hosszabbodni fog a nappali világosság.
A Bak jegyet uraló hónap december 22/23-án kezdődik, és a Bak csillagképről nyerte a nevét, mely a Kr.e. második évezredben adott otthont a Napnak. A magyar elnevezés nem pontos, a görög, illetve latin megjelölés (Aigokerosz, Capricornus) „kecskeszarvat viselőt” jelent, a csillagképet ugyanis egy elöl kecske, hátul hal keveréklény testesítette meg. A jele is a kecske–hal ábrázolásokból egyszerűsödött le: E „szörnyszülött” keletkezésének megint csak csillagászati-naptári oka lehetett. A Bak jó tízezer éve Egyenlítő alatti, tehát „alvilági vizekbe” érő csillagkép volt, az eget tanulmányozó ember is már ilyennek ismerhette meg. A mezopotámiai Éának, a föld, a vizek és a déli égbolt urának a jelképe volt. „Nedves közeg” egész környezete: szomszédja a Vízöntő, felette a Delfin, alatta a Déli Hal és a Flamingó (újkori nevén Daru). Csillagmitológiája szerint viszont a Bak a halálból, halál állapotból visszatérő isten jelképe, aki azért jelenik meg kecskegida képében, mert a mitologikus tudatra jellemző módon a hérosznak, istennek gyakran át kell esnie egy sajátos törzsfejlődésen, adott esetben úgy, hogy valamely hideg vérű állat képében tölti halotti, magzati létét, négylábúként születik e világra, emberalakban végzi el itteni feladatait, és madáralakban távozik a túlvilágra – írja Jankovics Marcell Jelkép-kalendáriumában.
A negyedik adventi gyertya fellobbanására várva, maradok kiváló tisztelettel.
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb
felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt:
Adatvédelmi
tájékoztató
