2019. szeptember 16., hétfő

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Húgom, az eső,

a jó meleg, nyári eső,

lágyan növő, lágyan szökő,

nedves tőle a levegő.


Fehér gyöngyös gyöngysora

elgurult az égi láncról,

szólj, rigó!

Szarka, táncolj!

Most meg, nézd az ágra szállott,

fészkek szólnak és virágok:

ami égből hull le, áldott.


Gyepszőnyegre hull le csengve,

s míg a hajnal estbe fut,

s míg az estre jön a hajnal,

hullik, hullik cseppnyi zajjal,

hullik, ahogy csak hullni tud.


Majd a nap a felhőn átvág,

s aranyhajjal

megtörli az eső lábát.


A nyári meleg esők, ha késve is, végre megérkeztek, akár Charles van Lerberghe Húgom, az eső című, Nemes Nagy Ágnes által magyarra átültetett versében. Vivaldi Négy évszakjának Nyara ez. Bukolikus hangulat.

Majd a nap a felhőn átvág, s aranyhajjal megtörli az eső lábát


Hosszú, hűvös, esős tavasz után úr lett végre a nyár.

A széljárás útjain vetéstengerek zizegnek, hajladoznak, és árnyékot borítanak a fészkekre, melyekben most már kopogtat az élet, vagy már ki is röppent ismeretlen útjaira.

A sok eső nyomán dúsan bokrosodtak a füvek, későn virágoztak, és későn borulnak a suhintó kaszára, melynek nyomán esténként párás illatok sóhajtoznak halódásukban. Az emberek ilyenkor azt mondják, hogy felséges illat, pedig ez az enyészet illata.

A késői kaszálás sok apró élet megmentője. Alig látni még valahol renden a szénát, és fészkevesztett foglyok sem futkosnak hajnalonként. Az utak porában azonban annál több kisebb és még kisebb nyúlnyomokat találunk…

Az esők utáni hirtelen meleg gombát terem, a gomba pedig gombászt… a gombászás ideje immár visszavonhatatlanul megérkezett. Ilyenkor a háziasszonyt titkos ösztönök olcsó gombászásra ösztökélik, családi kirándulásokkal és kullancsokkal egybekötve. A kullancsok nagy számban helyezkednek el a gyerekeken, s azokat este a… férj óvatosan kiszedegeti. De csak ami hátul van, mert az elöl levőkkel hadd szórakozzanak a gyerekek.


Kedves Olvasóm, ez alkalommal Fekete István Júniusába hívogatlak. Olyan nyárba, amely még itt-ott fellelhető – életközeli tájba.


…Egyik… délután… felültem a kiszemelt vadkörtefára. …Hátam egy vastag ágnak támasztottam, és bevezetőül lecsipkedtem a kilátást akadályozó kisebb gallyakat.

Aztán csend lett. Az erdő egyik fája elnyelt engem is, más meg nem járt arrafelé…

Nemsokára egy feketerigó ült fám sudarára, és furulyázott egy-egy sort. Le is pislogott néha hozzám, de mivel nem mozdultam, tovább fütyörészett. Lehet, hogy azt gondolta: mi, feketék, összetartozunk, így aztán megvoltunk békességben.

Később egy lódarázs zúdult a lomb közé mérges zúgással, és én leemeltem a kalapomat, részint respektusom látható bizonyítására, részint pedig, hogy kellő pillanatban nyaka közé vágjak a feketesárga legénynek. Szerencsére nem került rá sor. Ahogy jött, mérges zümmögéssel odábbállt. Közben rigóm is elröppent fámról, és egyedül maradtam.

Múlt az idő, és nőtt az árnyék. Az araszos bükkönyben nyulak nőttek. Csak a fejük s billegő kanálfülük látszik. Eszegetnek.

Megint bezúg a darázs, mint egy kisebb fajta gránát.

– Kalap le! – vezényelem magamnak. Darazsam a körtefa egy kopasz ágára telepszik, melyen egy szarvasbogár harcol egy csomó léggyel. Már előbb észrevettem a szarvasbogarat a légydöngés nyomán. A legyek közt van kicsi, nagy, színes és egyszínű. Az agancsos bogár hátán, nyakán ülnek, szívójukkal tapogatják, körü-lötte zümmögnek. Mit akarnak vele? Hiába erőltetem homályos természetrajzi ismereteimet, nem találok magyarázatot. A nagy bogár néha szarvaival tiltakozik, lábával hadonászik, de ezzel csak egy pillanatnyi nyugtot nyer. A legyek tovább piszkálják.

Amikor a darázs is odatelepszik melléjük, azt kell hinnem, hogy a szarvasbogár valami édes nedvet választ ki, s arra gyűl a bogárhad. A darázs is szájával tapogatja a sima ágat, de az ágon nem látok semmit. Félelmetes nagy darab ez a darázs. Olyan kisujjnyi nagyságú. Erre való tekintettel tartom kezemben kalapom.

Zuuuuu – a darázs ismét kilódult a lombok közül. Nem tudom, miért szeretik ezek a bestiák a vadkörtefákat.

A bükkönyben most már három nyúl mozog, és az alkonyatot is bejelentette a lappantyú, mely elvitorlázott a fejem felett.

A lappantyúról eszembe jut, hogy kifelé jövet egy karvaly keresztezte utamat, és karmai közt egy rigó nagyságú madár vergődött. Mérgemben kispuskámból egy golyót küldtem utána. Persze hiába. De azt gondoltam, hátha megmentem szegény áldozatot, melyet a karvaly alig bírt el, és szinte súrolta vele a búzakalászokat, amelyek felett elrepült.

Valami mozdult most a rozsban. Vagy csak a szél mozgatja? Hajladoznak a rozsszálak, és egy kis hantmadár is odafigyel. Eddig a földön ugrándozott, de most csillogó kis szemei a rozson vannak. Talán látok is valami árnyékot lapulni, de hát a megfigyelésben könnyen téved az ember. A kis madár biztosan nem téved. Közelebb van a rozshoz, meg a szeme is jobb.

Huss, rebbent el a madár, és én is puskámhoz kapok a fán, mert a madár helyén most már egy kopott róka áll, és sunyin néz a kis csemege után, mely érthetetlenül nyolc-tíz lépésnél nem repült messzebb a támadás után, és egy jókora göröngyön billeg. Szinte ingerkedik a rókával. Kínozza.

Kedvem volna a ravaszt oldalba támasztani, de olyan kopott, ütődött, vedlett, leszoptatott öreg szuka, hogy nem bántom…

Szinte fitymálló közöny van az orrára írva. Szaglászik a földön, oldalt nézeget, de közeledik a kis madárhoz. Az meg csak billeg nyugodtan, de szemeit, azt a két kis fekete gyöngyszemet, le nem veszi a komáról egy pillanatra sem.

Puff! A róka két első lába pontosan a göröngyön van, melyről a hantmadár fellibbent, és megint csak pár lépésre szállt le, de most már felém. Talán itt van valahol a fészke, és azért játszik a rókával, hogy arról elterelje a vészt? Nem tudom.

…A róka most hibázta el harmadszor a madarat, de már nem érdekel, inkább idegesít. Mit szamárkodik itt alattam, hiszen nyilvánvaló, hogy a madár bolonddá teszi. Még ha valami kölyök lenne, de egy ilyen kiérdemesült családanya.

Megint mozog a rozs, s erre a mozgásra most már hárman figyelünk. A madár, a róka és én a vadkörtefán. Szétnyílnak a szálak, és kibaktat egy nyúl. Leül, körülnéz, billegeti füleit, de olyan bután, olyan vaksi közönnyel, mintha az ő bőrét semmi, de semmi veszély nem érhetné. Talán elnevetném máskor magam, de most… nem vagyok fogékony a humor iránt.

A… róka lehasal, és csak úgy szikráznak szemei. A kis madár halkan csettent néha, talán ezt a bamba kanálfülűt figyelmezteti a veszedelemre, …a nyulat nézem, mely végre megértette a hantmadár figyelmeztetését, és felül két lábra. A róka még jobban lelapul, de úgy látszik, megmozdulhatott valamelyest, mert a nyúl észrevette, és ész nélkül vágtat vissza a rozsba.

…Hűvös szellő jön kelet felől, és a zizegő kalászerdők meghajolnak nyugat felé, mintha az estét köszönnék lágy bókolással, melynek hangtalan, fekete hullámai telefolyták már a völgyeket.


A bukolika a hellenisztikus kor terméke. Életközeli képecske, idill.

Ilyen nyárba hívogatlak, mondom, ami még itt-ott fellelhető. Bukolikus tájba, békébe.

Berde Amál festőművész, művészeti és néprajzi író 1922-ben készült Csombordi tája ez. Idill, bukolika.

Maradok kiváló tisztelettel. 

Kelt 2019-ben, május utolsó napján

Berde Amál: Csombordi táj, 1922