S ha az emberek köszöntés nélkül haladnak el mellettem,
már az sem baj.
Ha káromolnak: akkor sem haragszom.
Mert én megtaláltam az én Istenemet.
Ó, halleluja! Halleluja!
Reggel köszöntenek a virágok – fehérbe lobbanó szilvafa
Ma Bartalis Jánossal indulok heti sétánkra. Vele együtt keresem a virágos tavaszban, fáradt állatok leheletében a mindenben jelenlévőt. Vallomásos vers a Kereslek. A megtalálás méltóságával beszél élő és élettelen természetről. S az emberi gyarlóságról. Hegyek, vizek, fellegek üzenik a megtalálttal a tavasz diadalmas megérkezését.
Kedves Olvasóm, tarts velünk ebben a szeszélyes tavaszban!
Éppen 200 éve, április 19-én, 1819-ben született Mentovich Ferenc, Bolyai Farkas tanári székének első örököse. Költő, természettudós, filozófus. 1850-ben a nagykőrösi gimnázium költészettan- és irodalomtanára volt. Helyére Arany János érkezett, s ő a természettudományok tanára lett. 1856-ban került a marosvásárhelyi kollégium matematika tanszékére. Legfőbb hivatásának az 1850-es évektől kezdve a természettudományok terjesztését tekintette. 1858 májusában indította a Marosvásárhelyi Füzetek tudományos és szépirodalmi folyóiratot.
„...a nagy katasztrófa, mely földrengésként rázta meg nemzeti életünket, nem temette el nemzetünket, hanem csak felrázta dermesztő álmából új és tevékenyebb életre...” – írta Beharangozójában a Tanulságos levelek Urambátyámhoz című cikksorozata elé. 1860 közepéig évenként hat-hat – ma úgy mondanánk – tudománynépszerűsítő párbeszédben vázolja fel az akkori természettudományos világképet a folyóirat lapjain, színes magyar nyelven, közérthetően. Egy klasszikus műveltségű, élete javát megélt, elveihez ragaszkodó Urambátyám szájába adja azokat az előítéleteket, kifogásokat, amelyek a köztudatban éltek az idő tájt a természettudományokkal szemben. S próbálja meggyőzni Urambátyámat a természettudós igazáról.
Némiképp – a természettudományos ismeretek népszerűsítésében – elődömet is tisztelem benne.
Tudományos fő műve Az új világnézlet. Első kiadását 1863-ban a cenzúrahivatal elkobozta. Második kiadása 1870-ben jelent meg Marosvásárhelyen. Ebben és kisebb vitairataiban Darwin tanításai mellett foglalt állást. Az elsők között fogalmazza meg, hogy a természettudomány nem ellensége, hanem éppen támasza a vallásnak. Állandó vitában próbálta bizonyítani igazát.
Engedd meg, kedves Olvasóm, hogy ma néhány gondolatával idézzem ide emlékét.
Azzal támadták, hogy a földi élet anyagiságát hangsúlyozva az Isten léte ellen beszélt, de íme, mit írt:
Jézusnak nem vala czélja tudományos encyclopaediát hagyni hátra a késő századoknak: de erkölcsi tekintetben reformálni az emberiséget. Ebben pedig tökéletesen elérte czélját.
Máshol ekképp magyarázza gondolatait:
Nem helyesebb, megtisztelőbb fogalommal birnak-e az istenség méltóságáról azok, kik azon meggyőződésben vannak, hogy az isteni bölcseségnek nem lehetett szüksége a természettörvények fölfüggesztésére, a józan észszel ellenkezésben levő absurdumokhoz folyamodásra a végett, hogy a maga nagyságát, jóságát és mindenhatóságát az emberek előtt kijelentse?
Máshol a természettudományos törvények mellett tör lándzsát:
A tények s mindenek felett a természettudományi igazságok számbavétele nélkül (...) nem lehet philosophálni, (...) a ki ezeket tekintetbe nem véve, fűzi okoskodásait: fellegvárakat épit, melyek a leggyöngébb szellő érintésére is összeomlanak, halva szülötteket hoz a világra, melyeknek előbb vagy utóbb a feledés sírjában van lakhelyök.
Az anyagmegmaradás törvényét ekképpen próbálta magyarázni „Urambátyám”-nak:
Azon anyagösszeg, mely a mindenséget alkotja, ’amint egy porszemmel is az idők folytán nem szaporodhatik, úgy egy porszemet is magából el nem vesz. Az anyag meg nem semmisíthető, az anyag halhatatlan.
Az anyag körforgásáról pedig így elmélkedik:
Midőn a hervadás és rohadás folytán a gyöngéd virágot néhány porszemmé, az emberi és állati testet maroknyi földdé látjuk leolvadni, ne gondoljuk, hogy az azokat egybetevő anyagrészecskék elenyésztek, megsemmisültek; csak kiléptek a régi összeköttetésből, hogy egy ujba menjenek át; szárnyakra kelve szétoszoltak a levegőben, hogy uj életnek adjanak eredetet.
Az elsők között mutat rá arra – akkor ehhez merészség kellett –, hogy távolról sem az ember áll a világmindenség közepén. Merjük elfogadni kicsinységünket.
Az ember büszkén mondotta egykoron, mikép a növényvilág azért van teremtve, hogy számára élelmet szolgáltasson; miután azonban a mai vegytan tisztába hozta, hogy mi visszaszolgáljuk a vett javakat a növényeknek, az által, hogy a lélekzet-vétel processusával szénsavat készítünk számukra, nem épen oly büszkén mondhatná-e el a növény is: hogy az ember azért van teremtve, hogy számunkra a lélekzet-vétel által tápszert készítsen?
S végül egy biztatás – másfél évszázad távolából:
Azoknak, kik szivükön hordják az emberiség értelmi fejlődését, ismeretekben gazdagodását, nem kell egyebet tenniök, mint most suttogva vagy halkan, majd hangosan – mint a körülmények igénylik, – az egyszer kimondott igazságot továbbmondani; nem engedni, hogy földbe ásott kincs gyanánt eltemetve legyen, de olykor-olykor az emberek szemébe ragyogtatni.
Hatvanéves korában halt meg, 1879-ben. „Ravatalát koszorúk borították el, a ravatal előtt Lénárt József beszélt, s a Dalkör s az iskolai énekkar énekeltek. Az elhunyt tanítványai régóta tervezett táncvigalmukat elhalasztották, s kalapjukra mindnyájan gyászfátyolt kötöttek” – írja az egykori tudósító.
Szász Károly református lelkész, püspök, emellett költő, drámaíró, műfordító, esztéta, politikus, a Magyar Tudományos Akadémia tagja, s egyben egykori nagykőrösi tanártársa s jó barátja – akivel állandó vitában állt – azt írta róla, hogy azok közé a ritka férfiak közé tartozott, „akik a Jóistennek a mosolyából születtek”.
„S most álljunk meg egy pillanatra sírja felett a marosvásárhelyi temetőben. (...) A kollégium által 1929-ben emelt új sírkövön nincsen verses felirat. Pedig már csak ama nyolcvankét búcsúztató verséért is megérdemelné. Egy szép természeti verséből, mely vetekedik Lenau legszebb ciklusával, a következő sorokat választottam:
Az égre szegzé szent arcát a költő,
s kezében tartva lantját, énekelt.”
– így fejezte be emlékező sorait Jékely Zoltán 1941. december 15-én – Mentovich halálának napján – a Pásztortűz hasábjain.
Talán kerül egy szál virág sírjára a mai napon, húsvét előtt.
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb
felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt:
Adatvédelmi
tájékoztató
