2022. augusztus 9., kedd

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Az emberiség és az egyéni ember is folyamatosan harcokat vív. A hatalom vagy a hatalom utáni vágy mindig a túlélés biztosítéka, és – furcsamód – az ember a túlélés érdekében kockázatos harcokat vállal. Gyakran megesik, hogy az ellenfél maga a leviatán, az óriási tengeri szörny, amely mindig ott ólálkodik életünk tengerének hullámai mögött. Van a saját életünknek is leviatánja, de ott rejtőzködik közösségi, nemzeti életünk hátterében a kiszámíthatatlan, fenyegető leviatán – a rejtőzködő hatalom, amely felkorbácsolja a tengert körülöttünk, és próbára tesz, hogy milyen ügyesen tudjuk irányítani életünk hajóját.

Valamikor réges-régen, évszázadokkal ezelőtt egy ősz öregember házából halk énekszó szűrődött ki. Az öregúr mindig csak akkor énekelt, ha megbizonyosodott róla, hogy minden ajtót becsukott. Barátainak azt mondta, nem akarja énekével zavarni a környezetét. Nem volt szép énekhangja, de minden este lefekvés után hangosan dalra fakadt. Akik ismerték ezt a szokását, azoknak elmondta, azért énekel, mert ezzel jót tesz a tüdejének, és az életét is meghosszabbítja a dalok által. Íróasztalán énekeskönyvek hevertek. A lapokról látni lehetett, hogy gyakran forgatja őket. És minő énekek voltak azok! Csupa életvidám, csipkelődő szövegű ének, a szerzőjük Henry Lawes. Az öregúr jó humorú, briliáns elméjű ember volt. Sohasem lehetett sarokba szorítani, mert mindig talált viszontválaszt. Volt is emiatt számtalan irigye, még a „malmesburyi szörnyeteg” gúnynevet is ráragasztották, de őt ez nem érdekelte, mert egy-egy dallal kiszellőztette rosszakaróit a gondolataiból.

 Hatalmas ember volt ő Angliában, ő volt II. Károly herceg, későbbi király tanítómestere. Ragaszkodott királyához, és a király is őhozzá. Legfőbb művének a Leviatán címet adta, melyben részletesen kifejtette az emberi természetben rejlő agressziót és háború utáni vágyat, és bebizonyította, hogy a társadalom és az állam is gyakran épp azért keveredik háborúba, hogy ezzel túlélési esélyeit növelje. Hatalomelméletében kiemelte, hogy az emberi nagyravágyás rendkívül furcsa: „a vágy állandó előrehaladása az egyik tárgytól a másikig, ahol az előbbi elérése csupán a másik eléréséhez vezető út”. A háborúskodást nem szerette, és folyamatosan arra kereste a választ, hogy milyen társadalmi rend lenne a legalkalmasabb. A teremtés történetétől kiindulva eljutott oda, hogy csak akkor működhet jól egy társadalom, ha a személyes érdekeket másodrangúan kezeljük a közös érdekek mellett, így a sok emberből álló társadalom egyetlen nagy emberré – egy hatalmas leviatánná – változik. Végül arra a következtetésre jut – ami miatt sokan támadták –, hogy „ameddig nincs közhatalom, amely mindenkit kordában tart, addig az emberek olyan állapotban élnek, amit háborúnak nevezünk, ez pedig mindenki háborúja mindenki ellen”.

De ki is volt ez az öregember, aki ennyire megszégyenítően rántotta le a leplet az emberi természetről? Bizony ő nem más, mint Thomas Hobbes filozófus – és egy kicsit zenész is. John Aubrey angol író kortársa és tisztelője volt a nagy gondolkodónak, ezért az általa írt életrajz alapján ismerhetjük meg Thomas Hobbes-t.

1588-ban háborús idők jártak a Brit-szigetek körül. Egész Angliában futótűzként terjedt el a hír, hogy a spanyolok hosszas előkészület után rettentő hajóhaddal a szigetország ellen indulnak. Ebben az évben, nagypénteken (április 5.) született Thomas Hobbes. Csak a szerencsén múlott, hogy szülővárosa, Malmesbury és egész Anglia nem lett a Spanyol Birodalom része. Háborús izgalomból tehát nem volt hiány.

Négyévesen már iskolába ment, ahol feltűnően gyorsan tanult. Nyolcévesen már négyjegyű számokkal könnyedén számolt. Tizennégy éves korában iskolai tudósként emlegették. Mielőtt egyetemre ment volna, Euripidész Médeia című drámáját görögből latinra fordította versbe szedve, és tanítómesterének, Robert Latimernek ajándékozta. Nem akármilyen teljesítmény volt ez egy tizenéves kamasz részéről! Oxfordban bölcsészetet tanult, és hamar kiváló vitázóvá fejlődött.

Miután kitűnő eredménnyel boldog tulajdonosa lett bölcsészdiplomájának, az egyetem igazgatója egy méltóságos úrhoz, Bacon lordhoz küldte, hogy a fiatal nemes tanuljon Thomas Hobbes-tól. Valóságos nyitott könyv volt az úrfi számára. Együtt vadásztak, solymásztak, és az ifjú lord még a titkait is rábízta a tudós társalkodóra. Szolga volt, de megbecsülték. Amikor látogatások alkalmával elkísérte valahova urát, az előcsarnokban várakozva olvasással töltötte el az időt. Aztán besegített Bacon írásainak latinra fordításában. Bacon lord a sétáiról volt ismeretes. Mindig néhány úriember kísérte, akik tollal és papírköteggel várták, mikor diktálja nekik a gondolatait. Thomas Hobbes túltett mindenkin, mert ő nemcsak jegyzetelt, hanem vitázott is, bizonyítva, hogy megértette őlordsága gondolatait. Emiatt az úr megkedvelte a fiatal tudóst.

Thomas Hobbes nemcsak vitapartner volt, hanem szenvedélyes muzsikus is. Kedvenc hangszere a basszushegedű volt. (A basszushegedű ma a csellónak felel meg, a nagybőgő pedig a kontrabasszus-hegedű volt.) Urát szolgálva azonban mégis tudós maradt – talán mert az uraság kevésbé szerette a muzsikát.