Grófnők voltunk Keszthelyen

Marosvásárhelyen a szakma emberei elég jól ismerik egymást, így történt velünk is. Szépréti Lilla az Új Élet szerkesztőségében dolgozott, én a rádiónál, főként a színházban találkoztunk, s csak a gyerekekről beszéltünk. A rádió megszűnése után kis kitérővel az Új Élet szerkesztőségébe kerültem, akkor ismertem meg közelebbről. 

Milyen volt szőkesége? – a költő szavaival ellentétben ma már tudom, s azt is, hogy szép volt, nőies, halk szavú, precíz, pontos. Igen halk szavú volt, de amikor hazajött egy hosszabb riportkörútról, legyen az a távoli Temesvár, Konstanca, Suceava vagy éppen a közeli Bözöd, lelkesen mesélte a történeteket, a kalandokat, az emberi sorsokat, amelyeket aztán riportokban örökített meg. Különösen a kastélyok, régi várak múltja és jelene érdekelte, talán mert Brassóban született, s a város és a környéke is ezt sugallta. Nem véletlen, hogy hét könyve után 1981-ben megjelenteti Régi és új világ. Képes levelezőlapok erdélyi műemlékekről című könyvét Marx József fotóival. Oláh Tibor mesélte, hogy az 5000 példányszámban megjelenő könyv bemutatásakor több ezer példány elfogyott, akkora volt az érdeklődés. Sütő András is azonnal lereagálta: „Ez a könyv Szépréti Lilla barangolásainak krónikája, a mi múltbéli örökségünk mohás kőfalai felé mutat. Történelmi műemlékekről van szó, és arról, hogy aki nem ismeri múltját, nem érti világosan a jelenét sem”. 

Az 1990-es változást örömmel, lelkesen fogadta. Bár előtte is nagyon sokat dolgozott, és mindig az értékeket kereste, most szabad volt mindenről írni. Lubickolt a témákban, legyen a helyszín nagy- vagy kisváros, családi otthon, omladozó vár, templom. A február 10-i könyves, gyertyás tüntetésre együtt mentünk ki, délelőtt még a szerkesztőségben voltunk, és azon gondolkodott, hogy vajon hányan leszünk. Igen, a könyv és a gyertya a szimbólumai voltak. Felejthetetlen volt az a nap, éreztük, hogy valami csak elkezdődött. Százezer ember ajkán szólt a Miatyánk, és az ima utáni némaságból valami hatalmas erő érződött a levegőben. Igen, valami elkezdődött. Egyre népszerűbbek lettünk az anyaországban is, több meghívás érkezett. Így 1991. május 3-5. között a Berzsenyi-Helikon társaság hívott meg Keszthelyre. A téma nagyon érdekes és időszerű volt: „A kisebbségi magyar sajtó és tömegtájékoztatás Európában, nemzetiségi sajtó és tömegtájékoztatás Magyarországon.” Erdély, Felvidék, Kárpátalja, Horvátország, Szlovénia, Ausztria és Magyarország képviselői vettek részt rajta. Marosvásárhelyről Szépréti Lilla, Gálfalvi Gyögy, Nagy Miklós Kund, Káli Király István és én kaptunk meghívást. És a másik nagy ajándék: a Festetics-kastély adott otthont a találkozónak. És ott is szállásoltak el bennünket. Nagy Miki a rá jellemző humorával minden reggel megkérdezte Lillát és engem: „Grófnők, hogy aludtak, az álmuk könnyű volt?” Inkább rövid – volt a válasz, mert a megbeszéléseken ott kellett lenni, érdekes és tanulságos volt, de ennyi kiváló szakmabeli embert a világ minden tájáról öszehozni és velük ismerkedni, beszélgetni még nagyobb élmény volt. Az est a reggellel találkozott. És a kastélyt is meg kellett látogatni, igaz, nem mind a 101 termét, de a könyvtártermében sokat időztünk. A bútorzat, a 90.000 kötetes téka, a katonás rendbe állított könyvek lenyűgöztek. Engem a koncertterem foglalkoztatott. Vajon kik hangversenyezhettek a csodálatos teremben? Lilla jól ismerte a kastély történetét. 1745-ben kezdte építtetni Festetics Kristóf. Lillát a kastélypark nyűgözte le, sokat sétált, fényképeket készített, elfelejtett visszajönni a tanácskozásokra, sokkal izgalmasabb volt a park zöldellő fáival, éneklő madaraival találkozni. Ki tudja, mi volt a lelkében, mert nagyon érzékeny asszony volt. A parkban szabadon szárnyalhatott a fantáziája. Sosem tudtam meg, hogy írt-e valamit a kastélyról, amelyről hazafele jövet annyit beszélt. Milyen jó volna, ha ma is mesélne, tehetné, hiszen csak nyolcvanéves lenne. Nem tudom, miért kellett annyira sietnie, lett volna ideje találkozni az égiekkel. Most is magam előtt látom, amint megérkezik a szerkesztőségbe, ír, fényképeket válogat, javítja kéziratát, olykor még kérdez valamit, aztán gyorsan összapakol és megy, mert egy új, izgalmas témát talált. Mindig valami érdekeset, értékeset, szépet kívánt adni az embereknek.

Ő Lilla volt. „Földiekkel játszó, égi tünemény.” És az is marad.

Jászberényi Emese