Magyar színház Los Angelesben

Beszélgetés a gyémántdiplomás színésznővel

Olyan jóízűen tud mosolyogni, hogy hirtelenjében nem is találom a megfelelő jelzőt, amivel a Művészeti Egyetem napjának megünneplésére érkezett Óss Enikő, 60 éve végzett színművésznőt jellemezhetném. Van egyfajta huncut rácsodálkozás, vagányság, fiatalos jókedv abban, ahogy belenéz a világ szemébe. Meg is teheti, hiszen kisebb kitérővel a pályán töltött több mint fél évszázad után, volt iskolájától gyémántdiplomát vehetett át. Férjével, Varga Tiborral nem akárhol, a napfényes világvárosban, Los Angelesben őrizték és terjesztették a magyar szót a Thália Stúdió Los Angeles-i Magyar Színkörben. 

– Bár szokványos, de megkerülhetetlen a kérdés, hogy mi vonzott a színészet felé?

– Kolozsvári vagyok, és amióta az eszemet tudom, mindig színésznőnek készültem. Fekete Mihály és Senkálszky Endre készített fel a főiskolára. Két év után Budapestre mentem édesapámhoz, aki ott élt. Egy évet ott végeztem a főiskolán, de férjhez mentem, és visszatértünk Romániába, ahol bekerültem a harmadik évfolyamra. 

– Melyik volt az első munkahelyed? 

– Diplomaosztás után Nagyváradra kerültem, ahol minden szerepet eljátszottam, ami nekem való volt: Birit a Nem élhetek muzsikaszó nélkülben, X Zsuzsit a Harminchárom névtelen levélben, a felnőtt nőt Bernard Shaw A doktor dilemmája című darabjában, Inkent a Naplemente előtt című Ibsen-drámában, a tündért a Csongor és Tündében. 

Partnereim voltak: Halasi Gyula, Cseke Sándor, Gábor József, Wellmann György, Hajdú Géza, a nemrég elhunyt Miske László és Varga Tibor, akihez az első férjemtől való elválásom után feleségül mentem, ami meghatározta életem második felét. 

– A Ceauşescu-diktatúra kilátástalansága, a fenyegetettség nem sok jóval kecsegtette a romániai magyar színészeket.

– Annyira kilátástalannak éreztük a helyzetet, hogy 1977-ben az ország elhagyásáról döntöttünk, holott tudtuk, hogy ez egyet jelent a színpadról való lemondással. 1977 szeptemberében elhagytuk Romániát, és a Rómában töltött négy hónap után megérkeztünk Los Angelesbe, ahol férjem testvére élt. 

– A film fővárosában, feltételezem, hogy nem vártak tárt karokkal, jó szerepekkel.

– Mivel meg kellett élni, kozmetikusként helyezkedtem el, a férjem pincérként dolgozott. Idővel saját szalont nyitottam, vettünk egy házat, és az Úr gyors egymásutánban két fiúgyermekkel áldott meg. Felnőttek, Magyarországon végezték az egyetemet, ott is élnek, és két fiú meg egy gyönyörű lányunokával örvendeztettek meg, aki talán a nagymama nyomdokaiba lép.

– Kaliforniában hogyan sikerült visszatérni az eredeti mesterséghez?

– Egy este megszólalt a telefon, és Borvető János, az Operettszínház hajdani bonvivánja meghívott a Melinda szerepére a Bánk bánban, amit nem tudtam visszautasítani. Így kerültem be egy színjátszó körbe, ahol nagyon örvendtek, hogy végre két profi színész is van a csapatban. Előadtuk a Nem élhetek muzsikaszó nélkül című darabot, amit én rendeztem, és a férjem játszotta Balázst. Ezzel meg is alakult a Thália Stúdió Los Angeles-i Magyar Színkör 1987-ben. Ezt követően minden évben egyszer-kétszer új magyar előadást rendeztünk, és a több mint 1200 férőhelyes termet megtöltötte a magyar közönség. A Színháztörténeti Intézettől és a nagyváradi volt kollégáktól kaptuk az anyagot. Játszottunk Móricz Zsigmond-, Molnár Ferenc-, Herceg Ferenc-, Tabi László-, Zilahy Lajos-, Nóti Károly-, Örkény István-, Szép Ernő-színdarabot. Ezenkívül minden évben fontosnak tartottuk a nemzeti ünnepekről való megemlékezést: március 15-re, augusztus 20-ra, július 4-re, a szomorú emlékű Trianonra, és felidéztük 1956 emlékét is. 

– Miért lett vége? 

– Már a 20. előadásra készültünk, amikor férjem, színpadi partnerem, Varga Tibor 2006-ban váratlanul meghalt. Egyedül maradtam, de még öt előadást megrendeztem. Sokkal nehezebb volt, hiszen minden az én vállamra hárult: darabválasztás, szereplők kiválasztása, díszlettervezés, kosztümök, hirdetés, jegyeladás, színházbérlés. Előfordult, hogy a díszletet szállító teherautót is én vezettem. Két előadást már Magyarországról rendeztem, és így jutottunk el a 25. évfordulóig.

– Mi volt a legnagyobb elégtétel hosszú pályád során? 

– A legnagyobb örömöt az jelentette, hogy a magyar szót, a magyar kultúrát vihettem az embereknek. Az elismerés nem maradt el. Számtalan köszönőlevél, elismerő oklevét tanúskodik arról, hogy milyen hasznos, nemzetet megőrző munkát végeztünk. Magyar állami kitüntetést többször vehettünk át, 2021-ben a Magyar Arany Érdemkeresztet, a Los Angelesben és környékén diaszpórában élő magyarság megmaradását, a magyar színházi hagyományok továbbadásával szolgáló művészi tevékenységem elismeréseként.

– Honnan kaptad az indíttatást a színházszervezői szerep betöltéséhez? 

– Volt tanáraim a Szentgyörgyi István Színművészeti Főiskolán úgy tanítottak, hogy nemcsak színészmesterséget, hanem hitet és kitartást adtak a magyar kultúra szolgálatában. Erdélyben színésznek lenni nem show business, hanem megtisztelő hivatás és felelősség. Ezt a felelősséget vittük magunkkal Amerikába, hogy végvári szolgálatként minőségi irodalmi alkotásokkal és színdarabokkal, nemzeti ünnepeink méltó megünneplésével fenntartsuk a magyar kultúrát a Los Angeles-i magyarok körében. 

– Hogyan alakult a továbbiakban az életed?

– Visszatértem Magyarországra, és megírtam az életem és színházam történetét. 

Mivel színház nélkül élni éppen csak lehet, de nem érdemes, bekapcsolódtam az erdélyi Marosvécsi Kemény Alapítvány mozgalmába, és tíz éven keresztül szerkesztettem és rendeztem a helikoni írókról szóló, évente sorra kerülő előadásokat. Ennek a sorozatnak vége lett, és én feladat nélkül maradtam. 

– Milyen érzés volt átvenni a gyémántdiplomát?

– Hála és köszönet, hogy ránk gondoltak, és 60 évvel ezelőtt jó úton indítottak el.