Ebben a félretaposott világban mindennap meg kell küzdenünk a bennünk felgyülemlett indulattal. Miközben egyre fásultabbak vagyunk a médiából nyakunkba zúduló nézettséghajhászó szörnyűségek iránt, a minket ért vélt sérelmeket túlreagáljuk.
Ebben a félretaposott világban mindennap meg kell küzdenünk a bennünk felgyülemlett indulattal. Miközben egyre fásultabbak vagyunk a médiából nyakunkba zúduló nézettséghajhászó szörnyűségek iránt, a minket ért vélt sérelmeket túlreagáljuk. A bűnbakkereső vagdalkozások áldozatai pedig visszaköpnek. Az elmúlt hetek, hónapok honi sajtója nem fogy ki a perlekedő írásokból. Nehéz állást foglalni, ki mekkorát vétett. Talán értelmetlen is. Mert van, amikor a nagyotmondás bűvöletében a jegyzetíró fényévre távolodik a valóságtól. És amilyen könnyű bolhából elefántot kreálni, annyira nehéz leállítani a hozzászólások generálta forgószelet. Mert mindenki lódít rajta egyet, amikor a digitalizált létünk adta véleménynyilvánítási szabadsággal élve jól odamond a vélt ellenfélnek. A facebook-lovagoknak és vérmes amazonoknak mindenkiről van egy rossz szavuk. A kiegyensúlyozott, józan hangok elvesznek a nagy civakodásban. Pedig lenne miről vitatkozni. Politikusnak, civilnek és újságírónak egyaránt. Indulatmentesen kellene megbeszélni a székely autonómia és a szórvány ügyét, a magyar zsidó kultúra értékteremtő szerepét és az árpádsávos bakancstúrák értelmét, a közösségépítő hagyományőrzést és a cigányproblémákat. De nem ezt tapasztaljuk. A minap is olyan sajtóközleményt küldtek a szerkesztőségbe, amelynek mondanivalóját nehéz volt kihámozni a vitriolos gyűlöletbeszédből. A szülői akciócsoport nevében megszólaló pörlekedésében a közösség legnagyobb ellenségének nevezi azokat, akik a Bernády iskolanév ügyében tesznek valamit. Igaz, eddig kevés sikerrel. De partnerek közt – hisz vélhetően mindkét fél egyet akar – megengedhetetlen az ilyen rágalomhadjárat. Értelmes tárgyalásra és hatékony, egymást erősítő akciókra van szükség. Az ilyen véresszájú szószólókat pedig félre kell állítani, mert túlteng bennük a magamutogatás kényszere és megfeledkeznek azokról, akiknek a nevében porondra léptek. Olyanok ők, mint bűzbombákkal dobálózó neoanarchisták, vagy ahogy a magyarok kedvenc királynőjét meggyilkoló olaszról szokta mondani nagyanyám: anarpista.
Mi, lapszerkesztők talán jobban kellene vigyázzunk arra, hogy a nyomdafestéket nem tűrő irományokkal ne terheljük olvasóink idegzetét. Még akkor sem, ha tücsköt-bogarat ránk mondanának emiatt. A véleménynyilvánítás szabadsága nem jogosít fel a rágalomszabadosságra.
