ZANZA TS

Akinek csak a pofonok jutottak. Akit már kora ifjúságától, megszületése pillanatától csak pofoznak. Miért? Miért jöhet hozzám bárki, akinek csak pénze és ereje van, és röhögve vághat a képembe?! Elvégül én is az Ész teremtménye vagyok.

És még a saját képmására teremtett! 

Rémes, suttogta. És kért, és könyörgött, hivatkozott, bizonyított, rámutatott, igazolt, feltárta sérelmeit, jogaira támaszkodott, felfolyamodott a bizottsághoz – mindhiába. Most, ezen a ragyogó és illatos tavaszi vasárnapon rájött, hogy a pof belső lényege mindig attól függ, aki kapja, mert az ütés értéke a pofozótól független, és azt mindig a mutatott fájdalom és a megbecstelenítés tudata szabja meg. Ha ezek nem érzékelhetők, akkor a pof nem telítődik eszmei tartalommal, és csak a pofozó marka bánja meg. 

Leállította érzékszerveit, nem jajgatott, nem panaszolt, nem csodálkozott, nem hivatkozott azonos mivoltára, nem minősítette jogsérelemnek, megalázásnak, nem apellált a kultúrára és a teremtmények egyazon emberi vonatkozásaira. Egyszerűen nem reagált a pofra, összeszorította fogait, és ezt  mormolta: „Hát csak üss, amíg meg nem unod, tőlem ugyan nem hallasz jajt, nem látsz könnyet, én neked nem mutatok még egy tizednyi fájdalmat sem. Én, amíg ütsz, távoli és örök szépségekre gondolok. És közelebbiekre: a Körhinta nemes paripájára, a barlangvasút kecses hajtásaira, az Elvarázsolt kastély mesebeli pompájára...“ 

A közönség kezdett elszéledezni. A tulajdonos zihálva ráncigálta, vicsorogva, hörögve nyúlkált az áldozat szívéhez.

Nem ment semmire. Aztán felállt. Felállt, hátrált három lépést, és onnan rontott rá.

Pofozta és rúgta és tépte és nyomta. Marcangolta. 

De akkor ő már fölényesen mosolygott: „Hát ez a te nagy hatalmad?“ 

A pofozó fáradtan, kimerülten, tehetetlenül és bárgyún kucorgott mellette... 

Ő pedig diadalmasan és szabadon állott, magába rejtve titkát. És a leszálló ligeti alkony óvatosan ölelte át megkínzott fejét...

(TS=Tomcsa Sándor: Elromlott a pofozógép. Brassói Lapok, 1934. június 4.)