Zajlanak a Pittner Olivér-emlékkiállítás előkészületei

Az élete második felét Marosvásárhelyen töltő festőművész emlékezete eléggé elhalványult a városban. Kevesen tartják számon, hogy az alkotó jelentős életművet hagyott az utókorra, és ennek a hagyatéknak fontos része az, amit a 60 évesen lezárult pályája utolsó másfél évtizedében alkotott, akkor, amikor hosszú kihagyás után a festést újrakezdte. A Maros Megyei Múzeum nagyszabású tárlattal készül Pittner munkásságának felidézésére. Erről sajtótájékoztatón is beszámoltak, lapunkban tudósítottunk róla. Felhívást is közzétettek a kiállítás anyagának gazdagítása reményében. Közben zajlanak a tárlat és az ehhez kapcsolódó katalógus megjelentetésének előkészületei. Egy jó hete Vásárhelyen járt az emlékrendezvény szakmai mentora, Szücs György, a Magyar Nemzeti Galéria tudományos főigazgató-helyettese, aki a kiállítást kezdeményező dr. Salat Csaba műgyűjtővel együtt a múzeumi szakemberekkel egyeztetett az időszerű tennivalókról. Kettejükkel beszélgettünk a festőről és az előreláthatólag novemberben nyíló tárlatról.

Esély az újraértékelésre 

– Szücs György lát-e esélyt az újraértékelésre? A kiállítás vajon visszahozza-e Pittner Olivért a köztudatba, egyfajta reneszánszot is elindít vele kapcsolatban?

– Volt már egy ilyen reneszánsz a ’90-es évek elején, amikor Magyarországon nemcsak művészettörténeti, hanem műgyűjtői, kereskedelmi oldalról is rácsodálkoztak arra a nagy mennyiségű és nagyon jó minőségű anyagra, ami Ferenczytől, Ziffertől és más társaiktól feltűnt a magyarországi közgyűjteményekben, részben magánszemélyeknél is. Jelentős művek jöttek elő olyanoktól, akiket addig jószerével nem is ismertünk, miközben Erdélyben monográfiák sora jelent meg akár Klein Józsefről, akár Nagy Oszkárról vagy másokról. Pittner ebbe a felfutó vonulatba se került bele, nem született róla monográfia. Ugyanakkor egy-egy előkerült képe teljesen önálló gondolkodásmódot, olyan konstruktív, holisztikus felfogást mutatott, ami sem Jándi Dávid, sem Ziffer, sem Mikola, Krizsán, a nagybányai művésztelep más irányú tagjai esetében nem jelentkezett, és mindenki rácsodálkozott, hogy ki ez az ember. Utólag kiderült, hogy az életműve súlypontja valójában az 1960-as évekből egy bő évtized, Marosvásárhelyen, előtte Segesváron, Szebenben. Igazából megvannak hozzá az építőkockák, össze is raktunk Murádin Jenővel korábban egy anyagot róla, de vizuálisan nagyon kevés mű maradt meg. Tehát nem lehet azt mondani, hogy most egy hatalmas válogatást csinálunk. Az életmű úgy 100-150 darabos lehet, de előfordulhat, hogy túllicitáljuk ezt a számot.

– Mintha Pittner a művészeti irányulása, besorolása tekintetében is megnehezítené a művészettörténészek, az elemzők dolgát, hiszen a marosvásárhelyi időszakában festett képei eléggé hangsúlyosan eltérnek a nagybányai korszaka termésétől.

– Csak sajnálhatjuk, hogy az utolsó korszaka, amit az itteni szakirodalom a Gyökerek korszakának nevez, nem igazán futotta ki magát. Akkor indult el egy furcsa, filozofikus, szürreális gondolkodásmód irányába. Nagyon szívesen vettük volna, hogyha ezeket tovább árnyalja, akár a ritkábban előkerült tusrajzok, grafikák irányába, akár a festői irányba, ahol hol monokróm, hol nagyon színes változatokat is ismerünk. Próbálgatta azt az új nyelvet, aminek további művelésére sajnos nem volt elég ideje.

– Eléggé beástad magad az életművébe az említett Mentor-kiadvány miatt is. Pittner művészeti pályájának melyik szakaszát tartod izgalmasabbnak, a nagybányait vagy az utóbbit?

– A műkereskedő minden életpályánál azt szeretné, ha minél korábbi műhöz jutna hozzá, és azok minél jobban hasonlítanának a nyugati irányzatokhoz. Hiába mondjuk például, hogy Ziffer Sándornak milyen fantasztikus képei voltak a ’20-es években, azért az ember szeretné, ha Ziffert Matisse-hoz és az 1906–1908-as évek művészetéhez igazíthatná, az a csúcspont. Pittnernél teljes újdonság Nagybánya. Mai szemmel úgy érzem, hogy a kezdeti reveláció után kissé iskolás módon, vonalzózva kereste, miképpen is lehetne a konstrukciót a színnel összehozni. Néha az lehet az érzésünk, hogy inkább egy rajzos, geometrikus világ az, amit ő kiszínez. Próbálgatja a színeket, hogy aztán a ’30-as években teljesen átmenjen egy sokkal festőibb, pasztelles felületté. Utána egy nagy hiátus következik, jó ideig abbahagyta a festészetet, viszont amikor az ember meglátja ezeket a segesvári képeket, a tördelt felületeket, vagy a nagyon sok színből összeszőtt, falikárpitszerű városképeket, azt véli érett stílusnak. Ott már tudta, hogy mit akar, és nem csak próbálgatta a piktúra nyelvét. Nem lehet azt mondani rá, hogy a nagybányai Pittner, és utána függelékként, hogy Vásárhelyen is festegetett. Az előbbi a pályakezdés időszaka, a nemzetközi izmusokhoz való viszonyulásban az az úttörő rész, viszont én ezt az utóbbit gondolom az általa kiérlelt korszaknak.

– Lehet tudni, hogy a hiátust mi okozta, miért hagyta abba azokban az években a festészetet?

– Eléggé köztudott, hogy azok közé a fiatalok közé tartozott, akik nem csak gondolkodásmódjukban figyeltek a munkásokra, Nagybányán például a bányászok életére, hanem ideológiailag is próbáltak bekapcsolódni a világ megváltoztatásába. A nagybányai művésztelep szabályzata viszont tiltotta a politizálást, Pittnert emiatt eltávolították a művésztelepről. Aztán Ziffer Sándor vette a szárnyai alá. Annak idején Balázs Péter is mesélte, hogy az illegális kommunista, baloldali mozgalom, amelyhez tartozott, szintén távol akarta tartani a nyilvánosságtól. Tehát úgy hiszem, hogy nem alkotói válság miatt szüneteltette a művészi tevékenységét, hanem mozgalmi, praktikus megfontolások vezettek oda, hogy a ’40-es években abbahagyta a festést, és nagyon nehezen tudta újrakezdeni. A jelentős életkorbeli különbség ellenére az akkori fiatal vásárhelyi művésznemzedék, főleg Balázs Imre biztatása bátorította fel a folytatásra. Ezek a beszélgetések győzték meg, hogy érdemes ismét belevágnia.

– Érdekes, hogy akkor kezdett újra festeni, amikor már javában dühöngött a proletkult a maga erősen megszorító elvárásaival. Ő pedig a ’60-as években egész mást kezdett festeni, mint amit az „elvtársak” a kor festőitől elvártak. A maga módján művelte a szürrealizmust.

– Nem lehetett könnyű dolga. A maiak közül azok, akik ismerték, mesélték, hogy erős dohányos, egyik cigarettáról a másikra gyújtó, megkeseredett ember volt, akit kizártak a pártból. Ugyanúgy járt, mint Mattis Teutsch János. Ők azért dolgoztak, mert hitték, hogy jön egy új világ, az hoz egy új művészetet, aztán kiderült, hogy nem arra van szükség, amit ők régen kigondoltak, hanem valami egészen másra: Moszkva által kigondolt, kierőltetett formális sablonokra. Nagy Albert is így járt a falu, a falusi emberek festői bemutatására táplált reményeiben. Csalódott emberek voltak, csalódott művészek, akik úgy érezték, életük egy szakaszát hiába áldozták fel, a sztálinizmus mindenre rátelepedett. A festészetben is fő feladattá váltak a gyárábrázolások. Ha megnézzük ezeket a képeket, többségükön vezetékek tömkelege, vasbeton szerkezetek, különféle struktúrák, rájuk lehetett fogni, hogy épülő gyárábrázolások. Sok silány munka jelent meg az akkori kiállításokon. Egyébként a munka, a munkásemberek, a mezei munkások a két világháború közötti alkotásokon is meg-megjelentek, de nem így. Magasabb művészi szinten, gondolatba ágyazottan épültek be a művekbe. Funkciójuk volt. A sarló és kalapács például Ferenczy Noémi Rőzsehordó nő című alkotásában is fontos motívum, de igazából ezek a képek nem propagandaművek, hanem a munka himnuszát, a munkálkodó ember felemelését célzó, erőteljes alkotások. Ugyanígy Pittnernél.

A műgyűjtő is sokat tehet

– Az előbbiekben a művészettörténész kétszer is szóba hozta a műgyűjtőket, műkereskedőket. Egy-egy művész felfuttatása, újrafelfedezése nekik is nagymértékben köszönhető. Dr. Salat Csabát sokan értékes műkollekciója révén ismerik, tisztelik Marosvásárhelyen. Sajtótájékoztatón vált köztudottá, hogy a Pittner-kiállítás kapcsán szorosan együttműködsz a Megyei Múzeum munkatársaival.

– Én kezdeményeztem a közös munkát. Tavaly lett volna Pittner Olivér születésének 110., halálának 50. évfordulója. Úgy gondoltam, hogy méltatlanul elfeledett művészről van szó, az ötletemmel megkerestem tehát a múzeum vezetését, javasoltam, hogy kiállítással, katalógussal tisztelegjünk a festő emléke előtt. Pittnernek életében csak két kiállítása volt, még a nagybányai korszakban, Szatmáron és Nagybányán, itt a városunkban, ahol több mint húsz évet élt, és itt is nyugszik, soha nem adatott meg számára az egyéni kiállítás lehetősége. Nagyjából tudtam, hogy Vásárhelyen milyen munkái lehetnek, erre alapozhattunk. A múzeum vezetősége felkarolta az ötletet, de több idő kellett az előkészületekre, és a Covid is nehezítette a szervezést, így maradt erre az évre az emléktárlat. Most viszont már nagyban zajlanak az előkészületi munkálatok. Magyarországi gyűjteményekből már sikerült 45 Pittner-alkotást összeszedni, lefényképezni, a múlt héten fejeztük be a Marosvásárhelyen fellelhető munkák fényképezését. Harmincvalahánynál tartunk. Szücs György mintegy 150 alkotást említett, én továbbmennék, talán 200 is előkerül. Az adatbázisom alapján erre merek következtetni, de csak úgy egyharmadát szándékozunk kiállítani az ősz folyamán. Nagyon kíváncsian várjuk, mire számíthatunk, mert még mindig majdnem hetente újabb értékes Pittner-képekről szerzünk tudomást, és amit lehet, be szeretnénk illeszteni a kiállításra, illetve a készülő katalógusba.

– Azok a vásárhelyiek, akik még emlékeznek Pittner-festményekre, többnyire csak a Gyökerek valamelyik változatát tudják felidézni magukban. Több képed van tőle?

– Boldog lennék, ha több volna, de csak kettő van a gyűjteményemben. Ellenben miután eldőlt a kiállítás szervezése, kutató-, nyomozómunkával felfedeztem két fontos gyűjteményt, az egyik Segesváron van hozzátartozóknál. Tizenegy alkotásról tudok, az évek folyamán onnan többen vásároltak jelentős munkákat. Egy másik hozzátartozótól tízről értesültem, jó vele a kapcsolatom, aminek köszönhetően megkaptam egykötegnyi dokumentumot. Azok egy részét annak idején Murádin Jenő és Szücs György feldolgozta, de sokkal több feldolgozatlan, használható kordokumentum, újságcikk, családi fotó van a gyűjteményben. Ezeket mind digitalizáltam, és a budapesti, valamint a vásárhelyi múzeumok rendelkezésére bocsátottam. Az utókor azt használhatja majd belőle, amit jónak lát. Ezekből is közönség elé kerül valamennyi a készülő kiállításon. A lényeg viszont, hogy itt van a tarsolyomban 25-30 fekete-fehér és néhány színes reprodukció, ami még Pittner kézírását magán viselve pontosítja az alkotás címét, méreteit és más adatokat. Reményeink szerint ezek is bekerülnek a katalógusba. Ezek között vannak eltűnt, lappangó képek is, azokat is keressük, és bízunk benne, hogy lesz, ami még előkerül.

Újabb kutatások gerjeszthetők

– A Magyar Nemzeti Galériában elég régi gyakorlat, hogy jelentősebb alkotók egyéni tárlata, emlékkiállítása alkalmával az illető életművet igyekeznek behelyezni kora társadalmi, művészeti közegébe, az akkori irányzatok, áramlatok, korszakos alkotó egyéniségek meghatározó rendszerébe. Szücs György a leendő Pittner-rendezvény szakmai felelőse, kurátora ilyesmit is szorgalmaz majd? 

– Mindenképpen. Bőven vannak érdekességek, amiket hangsúlyozhatunk. Pittner maga is jelezte egy Murádin Jenővel folytatott beszélgetésben, hogy az a baloldali beállítottságú baráti csoport, amelyet Ziffer tanított, nem a harmincas évek elején találta fel a nemzetközi izmusokhoz való igazodást vagy annak a tanulságait és feldolgozási módját végigkísérő szándékukat, hanem már a húszas évek végén. Egyrészt dolgoztak Nagybányán azok a konstruktív gondolkodású művészek – Kmetty János, Perlrott Csaba Vilmos, a fiát elkísérő Mattis Teutsch János –, akiknek ez a szemlélete a húszas években már éreztethette hatását. Érdekes mozzanat, hogy a bányamérnök édesapa azért vállalt munkát Nagybánya mellett, Fernezelyen, hogy a fia a nagybányai művésztelepre járhasson, de azt nem tudjuk, hogy a legelső dolgai mik voltak. Igen, szokták mondani, hogy Pittner konstruktív, kubisztikus alkotóként indult, de tulajdonképpen egy olyan közegbe érkezett, ahol a kiállításokon láthatott az említett művészektől műveket, és joggal gondolhatta, hogy ez egy olyan irány, ami nem hasonlít se a Mikola-, se a Krizsán János-, részben Ferenczy Károly-féle kissé hagyományos, hangulati festészetéhez, de különbözik a klasszicizáló Jánditól. Gyökerek, struktúrák, szürrealizmus, elvonatkoztatás, valóságábrázolás határán való kísérletezés történt. Ez rokon Pittner későbbi Gyökerek-korszakával. És egy másik, ami mindenkinek beugrik néhány kép kapcsán, hogy van nekünk egy Kusztos Endrénk, ahol a fa, a fa személyisége, az antropomorfizálódó, de a lelket is mutató, tragédiás világ bemutatása megint csak rokon. És ilyen módon talán néhány ösvényt nyitunk a látogatónak, hogy saját maga is elkalandozzon, és ne érezze úgy, hogy Pittner Olivér egy zárvány, egy kicsit tartózkodó, arisztokratikus magatartású festő, aki sajnos nem is élt olyan túl sokat, és nem is volt olyan nagy mesélő, hogy a maga mítoszát megteremtse. Ilyen módon viszont talán jobban szervesül vagy visszahonosul az erdélyi művészetbe, aktivizálódik az életműve, és talán újabb kutatásokat és ötleteket gerjeszt.

– Mindez eléggé elmélyülten jelentkezik majd a katalógusban is?

– Nyilván nem egy második monográfiáról lesz szó, de ezeket a vonatkozásokat mindenképpen a bevezető tanulmányban tálalni kell. Lesznek olyan újdonságok is, amik a hagyaték friss részéből kerülnek elő. Volt úgy például, hogy ő megállt, és tényleg rajzolta a fákat eredetiben, de a hagyatékban találtunk olyan Marx József-fotókat, amelyeket ő nyilván a festő kérésére készített, vagy akár városképet, amelyen Pittner bejelölte a megfestendő részletet. A katalógusban szerepel majd olyan fotó is szobabelsőről, műteremről, amelyen a kép ott van a falon. A fotók felhasználása is olyan újdonság, amit eddig nem tudtunk róla. A katalógus lényege, hogy szeretnénk egy kicsit újrapozícionálni, helyzetbe hozni Pittnert. 

*

Akinek gyűjteményében Pittner-festmény található, és hajlandó azt a kiállítás idejére kölcsönadni a múzeumnak, szeptember 1-jéig jelentkezhet az artamuzeu@yahoo.com címen, vagy a két művészettörténésznél: Oniga Erikánál a 0742-189-511-es, Cora Fodornál a 0724-262-265-ös telefonszámon.