Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
Január 7-én emlékkiállítás nyílt a marosvásárhelyi Bolyai téri unitárius templom Dersi János termében. A tárlat a nemrég elhunyt marosvásárhelyi grafikusművész, a családjával 1990-től Nyíregyházán élt Z. ERDEI ANNA életművét, egyéniségét, alkotói erényeit eleveníti fel a helybeli művészetkedvelőknek. A dr. Madaras Sándor műgyűjtő kezdeményezte rendezvényen a házigazda Nagy László lelkész köszöntötte az egybegyűlteket. Az alkotó munkásságát, művészi örökségét Vécsi Nagy Zoltán művészettörténész méltatta. A kiállításon jelen volt Z. Erdei Anna szobrász férje, Zagyva László is. A művésznő személyisége, lényegretörő műveinek üzenete Madaras doktor visszaemlékező, képelemző gondolataival teljesedett ki a megható tárlatnyitón. A kiállítást január 28-ig lehet megtekinteni. Az alábbiakban Vécsi Nagy Zoltán nyitószövegét közöljük. (NMK)
Ragyogó alapszínek váltják egymást tört színekkel és sötét tónusokkal. Remélem azonban, hogy a „kifejezés öröme” – ami végigkísérte az életemet – minden képről sugárzik, egységbe foglalva azokat.
Ezeket a megjelenésükkor kissé enigmatikusnak tűnő mondatokat írta az élete hetvenöt évét hét képben összefoglaló, de legfőképpen a teljesség és az esztétikai igényesség tökélyét közelítő életművét bemutató, néhány évvel ezelőtt megjelent, általa tervezett, kivételesen szép katalógusába szánt zárógondolatai egyikeként.
A gondolat forrását a művésznő abban a Thomas Mann-idézetben jelölte meg, amely a tetőtéri műtermében a munkaasztala fölött kitűzött „Vázlatok, ötletek” mellett évtizedek óta hirdette, hogy „A lélek megismerése egymagában menthetetlenül mélabússá tenne minket, ha a kifejezés öröme fel nem vidítana.”
Lássuk ezért tehát a kifejezés örömének gyümölcseit, amely felvidíthatja szomorú lelkünket, hiszen csupán néhány hete, hogy Z. Erdei Anna képzőművész 79 éves korában visszaadta lelkét a Teremtőjének, méltósággal és türelemmel viselt hosszú betegsége után, ahogy a gyászjelentése erről tudósított.
Z. Erdei Anna sokrétű életművének és művészetének e kiállításra kölcsönzött alkotásaiban a tárlatszervező barát és gyűjtő dr. Madaras Sándor, valamint a többi gyűjtő (Sátán Edit, Hajdú Zoltán és Jakab István) jóvoltából ezúttal éppen azt a sajátos oldalát ismerhetjük meg, ahol a kifejezés öröme a téma iránti elfogultsággal is párosulva a világ szebbik oldalának megmutatásával kecsegtet.
Ezekben ésszel felfoghatóan nincsenek jelen az anyaméhbe is beszüremkedő, a világfelfordulás, majd ennek közepette a születés talán egész életére kiható meghatározottságának plasztikai kivetülései. Az önéletrajzból idézek: fagyos szántóföldön, valahol Mátészalka határában apám és velem viselős anyám, gyerekkocsira pakolt paplanok között másfél éves bátyámmal „haza” igyekszik. A szétbombázott Budapestről menekülnek, még időben, így személyimben a születési helyem: Szatmárnémeti, Magyarország.
Ezzel szemben jelen vannak azok az élmények, amelyek az előbbihez hasonló negatív meghatározottságokat kiegyensúlyozták: Háromévesen májusfát kaptam ötéves bátyámtól! Ez volt életem első emléke, egy elképzelhető legcsodásabb gyerekkor nyitóképe. Egy szilágysági falu az ötvenes évek elején, ahova még a villany sem volt bevezetve, de volt szüret és kukoricafosztás, és kenderáztatás a patakban, falusi esküvő és „maskurázók” a fonóban – életre szóló élmények. Apám volt a boltos.
És talán az is, hogy:
Az akkor fiatalasszony anyám rendkívül kreatív és hosszú élete végéig nagy munkabírású ember volt. Azt mondták, tőle örököltem a „kézügyességemet” Bár nem volt ilyen irányú képzettsége, jó szemmel és jó ízléssel kézimunka-szövetkezetet szervezett a helyi asszonyokkal. Helyi szőttesek, varrottasok alapján vásárokra dolgoztak. Ebben a közegben nőttem fel, talán ennek köszönhető, hogy ezt a pályát választottam. Szentimrei Judit textilművész, a kolozsvári főiskola tanára, aki tanácsokkal segítette a varró asszonyokat megdicsérte a rajzaimat.
Az itt kiállított munkákban viszont, már csak áttételesen, de jelen vannak azok a történések is – képeknek nevezi ezeket önvallomásában –, amelyek meghatározták életpályáját:
1956, Szatmárnémeti, a Wesselényi általános iskola folyosója. A falon éltanulótábla, rajta ötödikes fényképemmel, a faliújságon akvarellmásolatom Szerov Lenin festményéről. Osztatlan sikere volt, így hát végleg eldőlt, hogy mi leszek, ha nagy leszek.
A negyedik kép – írja tovább – talán mind között a legragyogóbb, legszínesebb. A marosvásárhelyi Kultúrpalota színei: mélyzöld és arany, az üvegfestmények ragyogó fényei. Maga a kép a palota harmadik emeleti gyönyörű folyosója – ma is érzem a folyosó végén lévő ecsetmosó terpentinszagát.
A marosvásárhelyi volt Romániában az egyetlen magyar tannyelvű művészeti középiskola. De micsoda iskola! Kiváló tanárokkal – Bordi András, Barabás István, Nagy Pál – és rendkívüli környezetben. A szakmai órákra a gyönyörű szecessziós Kultúrpalotába jártunk, szemléltetésre a Képtárba, esténként a zenészosztályokkal hangversenyre. Akkor, 13 évesen elszakadni a családomtól, partiumi gyerekként beilleszkedni egy már kialakult Székelyföldről tehetségkutatott közösségbe, nagyon nehéz volt. De azt hiszem, megérte.
Majd többek között ezeket olvashatjuk:
Mátyás király szülőháza a Képzőművészeti Egyetem akkori székháza. A történelmi hangulatú osztálytermek, a homorúra koptatott lépcsők, a hangulatos belső udvar. A könyvtár, ahol akkor már külföldi művészeti könyveket, folyóiratokat forgathattunk. Az egész pezsgő kolozsvári egyetemi világ – vissza nem térő aranykor. Hat csodálatos év, az ifjúságom.
Az évek során több tanárral dolgoztunk, mesteremnek Feszt László grafikusművészt tekintem. Később művésztanárként magam is Feszt-módon tanítottam a tanulmányrajzot.
Harmad-negyedéves koromban egy japán kortárs grafikai kiállítást hoztak Kolozsvárra. Ez letisztult, egyszerű formavilágával, újszerű technikáival, a nyomatok plasztikai szépségével sokunkat megérintett. (...) Hatása érezhető a diplomamunkámon, a Kafka-illusztrációkon, de későbbi grafikáimon is.
(...)
Zagyva Lászlóval, későbbi férjemmel évfolyamtársak voltunk. Szép, gondtalan évek voltak.
Érdemes ideidézni a másik felet is, az Annáéval ikerkatalógusból, a Laciéból:
Itt ismerkedtem meg Erdei Annával, aki egész életemre megértő, segítő társam lett, remélem, én is neki.
És most egy kissé komorabb kép:
1969. Ismét Marosvásárhely. Villódznak a képek. Nem tudom, melyiket válasszam. Talán egy Kiűzetés a Paradicsomból. Hat év alatt a középiskolám kedves városa sokat változott. A dombokon, ahova gyerekként tájképezni jártunk, most lakótelepgyűrű, vegyipari kombinát, idegen lakosság. És a megélhetés kegyetlen valósága.
A művésznő tovább is részletezte, olvassák el, megtalálható az életrajz a katalógusában, de a most is elérhető Facebook-oldalán is. Mindarra a kálváriára, amit férjével, családjával végigjárt, most nem térek ki, mert ennek a kiállításnak az anyagához csak kontrasztként járulna hozzá.
Mindösszesen hét képben foglalta össze az életét és a munkásságát. Az utolsót, a hetediket, akkor még jelenlegiként aposztrofálta.
A sűrű fiatalkori képváltásokat követően, 1990 után egy biztos pont, a stabil otthon képe. Évtizedes munkával létrehozott családi ház, gyönyörű kert, a nyíregyházi Művészeti Szakközépiskola – első alkalom, amikor úgy éreztem, a helye-
men vagyok. Az áttelepülés nehézségei, a családunk akkori létbizonytalansága mindnyájunkat megviselt, de a feladat, az új helyzet motivált. Húsz évet tanítottam a művészetiben – tanulmányrajzot, képgrafikát és tervezőgrafikát – szívesen, és úgy érzem, sikeresen. Volt tanítványaim ma már volt kollégáim is, többen alkotó képzőművészek.
Alkotómunkámban jelentős időszak következett. Ekkor rajzoltam az „erős érzelmi felindulásból” elkövetett újabb szénrajzsorozatomat, az angyalos munkáimat. A lovas rajzok egy erdélyi tematikus művésztelep, az Incitato utóhatásaként készültek. „Hazajártam” a gyimesi Borospatakára is, hiszen – Kányádival szólva – „vannak vidékek / legbelül”.
Aki volt ilyen helyzetben, tudja, a megérkezés mindenhova és mindig nehéz. De az erőfeszítés – hogy őt idézzem –, végül talán megéri.
2009-ben elnyertem a város művészeti ösztöndíját. Egy nagyobb terjedelmű grafikai sorozatot készítettem, szabad képi asszociációkat XX. századi magyar költők verseire. A tipográfia és az egyedi rajz számítógépes ötvözésével kísérleteztem. A ciklus darabjaiból Versképek címmel egy egyedi művészkönyvet is nyomtattam. Emellett végre tervezőgrafikával is foglalkozhattam. Örömmel vállaltam ilyen megbízásokat.
Lényeglátó, művészileg, technikailag kimagasló igényességgel készült munkáiról a kritikusok, művészettörténészek a legnagyobb elismeréssel írtak.
Kezdjük egy nagyon koraival: Székely János szerint a még csak IX. osztályt végző Erdei Anna akvarelljeit a letisztult színlátás jellemzi. Ágopcsa Marianna szerint a végzős főiskolás Erdei Anna Kafka-illusztrációin A per főhőse titokzatos erők kusza szövevényével tehetetlenül szembenálló magányos emberalakként jelenik meg. Ugyanarról p. i., azaz Polgár István az Új Életben azt írta, hogy rajzai hiteles illusztrációi a kafkai világnak.
És most egy nagy ugrás a méltatások sorában. Nagy Miklós Kund, 1988-as egyéni kiállítását hosszú, ihletett cikkben méltatva, rávilágít a hiátusra: aránylag későn, a főiskola elvégzése után szinte két évtizeddel vállalkozott az első nagy megmérettetésre, érdemes volt várnia, mert üzenetét, mondanivalóját sikeresen továbbító, biztos kezű, jó szemű, érett grafikusként sikerült bemutatkoznia.
Az akkor a Kultúrpalotában látható, de a jelen kiállítási anyaghoz is szorosan köthető az a megállapítása, hogy:
…a Gyergyói-medence magával ragadó tájai, változatos domborzati formái, a közéjük ékelődő falvak, hagyományos paraszti építkezések, a megújuló ódon kastély és történelmi levegője, sajátos hangulata, dekorációja volt az, ami döntő hatást gyakorolt Z. Erdei Annára.
(…) A kiállítás néhány erőteljes, szép ciklusa figyelemreméltóan tükrözi ezt. Mindenekelőtt szuggesztív tájképeire, a formákat bátran ütköztető, kontrasztosan ellenpontozó szénrajzaira gondolhatunk. A természet és az emberi létesítmények harmóniáját szemléltető, lényegre törő kompozícióira, melyeken a fekete-fehér árnyalataival, az olykor beiktatott barnával már-már színhatásokat képes elérni.
Az Utunkban Jánosházy György az Erdei Anna művészete kapcsán teszi nyilvánossá életérzését – bár madáchi optimizmussal megfejelve, az akkor egyetemesen is uralkodó, de nálunk „az aranykorszak” mindent kontrolláló totális politikai-kulturális környezete miatt csak ritka kivételes esetben szóba hozott – a hetvenes-nyolcvanas években már egyre nyomasztóbb – veszélyről, az emberi kiábrándultságról, avagy az elidegenedésről.
Idézem a cikkből: Z. Erdei Anna rajzain az emberi jelenlét tárgyi elemei (házak és tartozékaik) feszes, kemény vonalakkal írják bele magukat a fagyos idegenséget árasztó, zord tájba – vagy egyszerűen: a papír ellenséges fehérségébe. A fekete-fehér grafikai nyelv lapidáris szigora döbbenetesen hangsúlyozza az élesen körvonalazott, alig részletezett tájelemek rideg magukba zárkózását, a vázszerű, szikár fák csupaszságát és merev elkülönülését; az élet melegének hiánya, embertelennek érzett hidegség csap ki mindebből. Aztán más rajzokon – a művész legszemélyesebb, legmélyebben átgondolt, legemlékezetesebb alkotásai ezek – láthatjuk e némiképpen holdbéli hangulatú világ lakóját is: az embert. (…) mintegy a Semmibe emelve, valamilyen istenség górcsőve alá, egy névtelen sors megtestesítőjeként. (…)
Íme, a kimondatlan válasz a kor egzisztenciális fenyegetéseire és félelmeire: semmi sem törheti meg az Ember mindent lebíró, makacs élni akarását, amelynek végül is győznie kell az élet, az emberi boldogság ellenségeinek mesterkedésein.
Szépréti Lilla az Új Életben, ugyancsak e kiállítás kapcsán viszont a nőművész sorsának sajátosságait firtatja:
Művésznő, hol tartotta eddig a tehetségét? – kérdeztem volna, ha netalán ott ül Maros menti városunk képzőművészeti kiállítótermében a kisasztalnál, amikor először néztem meg „férfias grafikáit”. Húsz éve már, hogy főiskolát végzett, ki-kiállít ugyan, de a nevét még nem tanultuk meg. A rajzolás intim dolog, mint az írás, papír kell hozzá és rajzeszköz. No és idő. Erdei Anna éppen idővel nem rendelkezett, mert élte a kétgyermekes, állásban lévő anyák dolgos életét, jó rajztanár akart lenni, és szobrászművész férjének méltó segítőtársa. Hanem történt aztán, hogy Zagyva Lászlót 1986 nyarán alkotótáborba hívták, és vele ment a felesége is. A Süveg-hegy alatt, a fenyvesek közt, a hajdani Lázár-kastély és a kolostor festői környezete, továbbá az alkotó légköre feltámasztotta Erdei Annában a szunnyadó grafikusművészt.
Tófalvi Zoltánnak A Hétben megjelent interjújában a művésznő talán éppen az említett írás kérdésfelvetésére válaszol, amikor önérzetesen azt nyilatkozza:
Némelyek szerint ez már „férfias” grafika. – Ezt egy kicsit sértőnek is érzem! Hát csak háziasszonynak való a magamfajta, kétgyermekes, grafika szakot végzett teremtés?
Ugyancsak ebben az interjúban találtam a fenti gondolathoz is, de az itt, most látható anyaghoz is egy szorosan kapcsolódó vallomást:
Zagyva László segítsége nélkül – aki szintén képzőművész – nagyon nehezen jutottam volna előre, ő tudatosította bennem: nem elég a felismerés, hogy képes vagyok valamire.
Nagyon keményen dolgoztam, délelőtt, délután, este is. Aztán jött a nőnek kijáró hideg zuhany: nahát, nem gondoltam volna, hogy maga ilyesmire is képes! Az én szénrajzaimon csak házikók, tanyaszerű épületek, udvarok vannak. A Gyergyói-medence eléggé zárt világában engem az udvarok, a gazdasági épületek nagy-nagy harmóniája, áttekinthetősége, tisztasága lepett meg. (…) A táj belső karakterét – ha úgy tetszik – lényegét keresem, nem a felületes helyhez kötöttséget. A Gyimesek nagy dombjai, üres oldalai nemcsak monumentálisak, hanem a szabadság végtelen érzetét sugallják.
Érdekes, hogy a rendszerváltás és Zagyváék országváltása után, érdemben először, Z. Erdei Anna művészetéről Banner Zoltán, a valamikori Utunk-rovatvezető szólal meg a Nyíregyházi Városi Galériában 1997-ben rendezett kiállítása kapcsán, ráerősítve Jánosházy valamikori, Utunkban elhangzott mondataira. Talán nem is véletlenül.
A Teremtés és az Utolsó ítélet tere ez, amelyet rég elhagyott az Úr, ezért a kényszerűen önmagát örökké újrateremtő Ember vállaira egyre elviselhetetlenebb teherként nehezedik a maga teremtette Világ. Sem elrejtőzni, sem kibújni nincs hová önmagunk elől: a Kariatida egyedül tartja az egész épületet, Nárcisszusz már csak egy marék vízben gyönyörködhetik önmagában, s a szeretetre vágyó önmagát öleli át.
A magyarországi szakmai közvéleményben áttörést jelentett Nagy András írása, amely a Hitelben jelent meg 2013-ban. Z. Erdei Annát a rajz zsoltárosának nevezve, a szerző így tömörít: Eszköztára klasszikus, a földmélyi tónusoktól a lebegés alig megfogható érzékeltetéséig birtokolja a mesterfogásokat.
Végül pedig álljon itt Nagy Miklós Kund összegzése 2015-ből, a Zagyva házaspár marosvásárhelyi kiállítókként való visszatérése alkalmából: Negyedszázad teltével a Kultúrpalota földszinti galériáiban rendezett kiállításuk egyértelműen tanúsítja, reményeik valóra váltak: 70 éves jubileumuk táján mindketten erőteljes, egyéni hangvételű, értékes és gazdag életművet tudnak felmutatni, amelyet jól kiérdemelt elismerések, díjak, méltatások honorálnak.
Életrajzi vallomásának befejező mondataként Z. Erdei Anna ezt írta:
A „kiállítóterem” most kissé hűvös, a megvilágítás sem a legjobb, de látom, van még üres hely a falon. Teszem hát a dolgom.
Tette is azt az utolsó percig.
Isten adjon neki nyugodalmat, életművének megbecsülést, hozzátartozóinak vigasztalódást!
Vécsi Nagy Zoltán,
2024. január 7.