Visszafejlődés

Élénken bírálták az infrastruktúra fejlesztését szemmel tartó civilek a közlekedési minisztert, aki a minap egy olyan vasútvonalat „avatott fel” ismét, amelyen a járatok most lassabban haladnak, mint nyolcvan éve.

A civil felháborodás teljesen jogos, hiszen akár a vasút-, akár az úthálózatot nézzük, a helyzet kétségbeejtő. A lemaradásunk évtizedekben mérhető a közlekedési útvonalak sűrűségét és minőségét illetően a kontinens nyugati felétől, az építési tempó tekintetében pedig sehol sem vagyunk az elődökhöz képest. Vasút tekintetében Erdélyben ma is gyakorlatilag azon a hálózaton utazunk, amelyet az Osztrák–Magyar Monarchia idejében, a 19. század egy súlyos gazdasági válsággal is sűrített időszakában néhány év alatt megépítettek. A hálózat egy részének a szocializmus idején megvalósított villamosítását nem számítva, azóta is ezt a hálózatot tákolgatják, de komolyabb bővítésről csak a mesékben esik szó, például a Vásárhelyt Segesvárral összekötő szakaszról nagyjából Bernády ideje óta folyik az álmodozás. Utat valamennyit sikerült építeni az újabb időkben is, az észak-erdélyi sztrádának például az eredetileg tervezett 415 kilométeres hosszából a beígért kivitelezési idő majdnem duplájának az elteltével már durván 50 kilométernyi használható is. A reumás csiga sprintjéhez képest azért ez már egész szép 

haladás. De honnan is várhatnánk többet, amikor például a jelenlegi hétéves uniós költségvetési ciklusnak túl vagyunk a felén, és a nagy beruházási munkálatokra nekünk félretett szinte hétmilliárd euróból egy fityinget sem hívtunk le, mert a pénz kezelésére hivatott hatóságnak nincs brüsszeli akkreditációja. A miniszter pedig nem azt intézi, hogy a pénzhez az ország mihamarabb hozzáférjen, hanem a megboldogult szocialista időkre emlékeztető átadási ceremónián vonatozik. Azon a pályán állítólag a vasúti talpfák egész három százalékát ki is cserélték például. Ha azt sem tették volna, akkor a töltésen gyalogolhatott volna az átvevő díszstáb. Távozó irányba, mint ahogy azokban az időkben, amikor tudtak építeni, egy ilyen húzásért másnap az illető vehette is volna a kalapját. Illetve azokban az időkben egy nemzetközi kereskedelemből lediplomázott úrfiból aligha faragtak volna közlekedési minisztert. Az illető állítólag a fő kormánypárt ügyvezető elnökének a kegyence, ezért tolták alá a miniszteri bársonyszéket. Addig, amíg a miniszteri és egyéb fontos pozíciókat pártkönyvre, kapcsolatokra, és nem hozzáértésre osztogatják, továbbra is ilyen tempóban fogunk „fejlődni”.