2022. augusztus 9., kedd

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Émelygek, szédülök, fáj a fejem, úgy érzem, hogy menten kipakolok. De közben mondogatom félhangosan, összeszorított foggal: kemény vagy, kibírod, képes vagy rá, harcolj, ne add fel, már nincsen sok!


A csúcson
Fotó: Veress Zsombor



Kavarognak a gondolatok, és csak kóválygok egyik sziklától a másikig. Pole, pole, lassan-lassan, mondja a helyi túravezető, de a hangok már nem ebből a világból érkeznek. Hát hogy is mehetnék gyorsabban, hiszen ólomsúlyúnak érzem magam! Felérek 5.756 méterre, a kráter peremére, a Stella Pointig, s bár ez is csúcssikernek számít, a valódi csúcs további 30-40 percnyi szenvedésre van. A barátom leül egy kőre, s azt mondja: nem megyek tovább, csak eddig akartam feljönni. Meghökkenek, mondom neki, álljon fel és menjünk, közel vagyunk, együtt fogunk feljutni, nem hátrálunk meg a cél előtt. Pedig én is úgy érzem, hogy ott fogok összeesni, és szeretnék inkább leheveredni melléje. De nem teszem, mert félek, hogy elalszom, a bajtársam is rászánja magát, továbbmegyünk. Mindeközben iszonyatos széllökések próbálnak felborítani, arcomat hódara sebzi, vizespalackom tartalma kővé fagyott, a tudatom és látököröm beszűkül, mégis igyekszem szétnézni, és néhány fotót lőni. 

Amit látok, meseszerű, alig fogom fel. Az ilyen látványokra szokta mondani a túravezetőnk: „Ezt nem hiszem el, ilyen nincs, és mégis van!”. Azt sem tudom, hogy a maradék erőmet inkább fotózásra pazaroljam-e, megkockáztatva, hogy meggémberednek az ujjaim, vagy csak egyszerűen éljem a pillanatot, és csodáljam az elképesztő tájat. Vulkanikus fekete hamu borít mindent, imitt-amott csillogó jéghegyek magasodnak. Hát van még hó a Kilimandzsárón! Jobbra város nagyságú, havas kráter, balra, mélyen alattam vastag felhődunyha alatt lapul a csodás Afrika. Mintha csak repülőből bámulnám, és csak azért nem fagyok halálra a csontig hatoló hidegben, mert hét réteg véd a megdermedéstől. Feltűnik a csúcs, és már nem érdekel a pole-pole, megszaporázom lépteimet, s amikor fellépek a tetőre, nem látok és nem hallok, a torkom majd szétdurran a vad lüktetéstől. Időbe telik, mire visszanyerem a látásomat, és olvasom a táblán: „Kilimandzsáró-hegy, gratulálunk! Ön most az Uhuru csúcson van, Tanzániában, 5895 méterrel (19341 lábbal) a tengerszint fölött, Afrika legmagasabb pontján. Ez a világ legmagasabb szabadon álló hegye, egyik legnagyobb vulkánja, a világörökség része, Afrika csodája”. Tényleg csoda, és az is, hogy én, mi ott vagyunk. A csoportból már többen fent toporgunk, csúcsfotózunk, egymás vállát veregetjük, ölelkezünk, sírunk. Ismét egy álmom vált valóra. 


Teherhordók



De az álmok megvalósításához mindig hosszú út vezet. Uhuru annyit jelent, hogy szabadság. Ó, mennyit vágytam e szabadságra! Hányszor gondoltam erre az elmúlt két év bezártságában! Mennyire el voltunk kényeztetve korábban, amikor még azt hittük, hogy az utazás magától értetődő mindenkinek, mindenhová mehetünk, bármikor. A kapuk egyik napról a másikra való bezáródása mellbe vágott. Már-már lemondtam arról, hogy ismét világot lássak, ezért ajándéknak tartom, és boldog vagyok, hogy elmehettem Afrikába. Legalább egy évtizede dédelgettem magamban kilimandzsárós álmomat, de sohasem mertem nekivágni, ezért most, hogy lehetőség kínálkozott rá, külön örvendtem annak, hogy előtte egy másik hegyet is megmásztunk, mert akklimatizációval lehet növelni a sikeres csúcsmászás esélyét. A Meru-vulkánt választottuk a magashegyi alkalmazkodáshoz, de még mielőtt legyintenénk a Kilimandzsáró kistestvérére, tudni kell, hogy 4566 méteres csúcsa a Mount Blanc felé nyújtózkodik. A négynapos túrán az afrikai szavannából a hegyi köderdőn át a magashegyi sivatagig jutottunk. A harmadik napon, éjfélkor indultunk a csúcsra, hat órát kapaszkodtunk sötétségben, és talán még jobb is így, mert legalább nem láttuk az alattunk tátongó mélységeket, életveszélyes szakadékokat. Hajnalban a már évezredekkel korábban felrobbant krátercsonkról szemeztünk a napkeltétől lángra lobbant Kilimandzsáróval. Az egész éjszakás menetelés után a falmeredek utolsó kúpra való felkapaszkodás emberpróbáló kihívás, és bizonyos szempontból még a Kilimandzsáró megmászásánál is nehezebb feladat volt. Meru-mászásunk igazi afrikai kalanddal végződött, ugyanis a hegy az Arusha Nemzeti Park területén található, ahol tömérdek állat él. Az élővilágot egyedi módon nem csupán a terepjárók biztonságából, hanem közöttük gyalogolva is meg lehet bámulni fegyveres őr kíséretében. Zsiráfok, kafferbivalyok, vízilovak, majmok, varacskos disznók élnek ott. Büszkén olvastam a nemzeti park bejáratánál, hogy egyik legelső európaiként gróf Teleki Samu is járt ott, megállapítva, hogy a területen sok orrszarvú és víziló él. 

Telekit afrikai utamon mindvégig gondolataimban és szívemben hordoztam, s amikor a Meru-hegy után nekivágtunk a hatnapos Kilimandzsáró-túrának, büszke voltam erdélyi magyar elődömre, aki 1887-ben minden korábbi próbálkozónál feljebb jutott, a hegy akkori hóhatáráig, 5310 méterig. Csapatunk a csúcsra vezető hét ösvény közül a Machame gyalogúton haladt, mert hullámvölgyes jellege miatt itt lehet a legjobban ráerősíteni a Meru-hegyen már elkezdett akklimatizációra. Ráadásul ez a legszebb és a legváltozatosabb látnivalókban. Gyalog- lásunk 1800 méteren, a Madarasi Hargita csúcsának magasságában kezdődött, a nemzeti park bejáratánál, ahol átadtuk csomagjaink nehezét a helyi teherhordóknak, akiknek a sátortábor felszerelését és az élelmiszert is cipelniük kellett. Nekünk nem maradt más dolgunk, mint egy kisebb csomaggal élvezni az egzotikus tájat. 


Simogatásnyira az elefántoktól



Első nap hegyi esőerdőben tekergőztünk, mohás fák, liánok, gyönyörű virágok között. Kíváncsis- kodó majomcsapatok fürkésztek bennünket, mi pedig viszont közeli rokonainkat. 3000 méteren éjszakáztunk, ahol elfogyasztottuk első tábori vacsoránkat, amibe kiváló szakácsunk a – tudományán kívül – szívét-lelkét is belefőzte. Második napon fás hangával benőtt lávagerincen kapaszkodtunk, ekkor már találkozhattunk a hegy emblematikus növényeivel, a lobéliákkal és a gigantikus szeneciókkal is. 3800 méteren sátoroztunk, látva a hegy lepusztult Shira-kráterének gerincvonulatát, a távoli Meru-hegyet és a Kilimandzsáró karnyújtásnyira tűnő, de valójában még többnapi járásra levő központi tömbjét, a Kibót. Harmadik napunkon újabb szintet léptünk, megérkeztünk a magashegyi sivatag zord és élettelen világába. Felhágtunk a 4630 méteren ágaskodó Láva-toronyhoz, majd aláereszkedtünk 4000 méterre, a szeneciókkal övezett, gyönyörű fekvésű táborig. A negyedik napon nagy magasságban, nehéz, hullámzó terepen gyalogoltunk, megkerülve alulról a Kibót, megérkezve túránk legmagasabban fekvő táborába, ahonnan nyakunkat tekerve álmélkodtunk a csúcson, és ráláttunk a Kilimandzsáró harmadik tömbjére, a félelmetes Mawenzire. Azon az estén korán ágyba, azaz sátorba bújtunk, hogy még éjfél előtt dideregve felkeljünk és megkezdjük egész éjszakás csúcskalandunkat. Ez és a Meru-csúcs megmászása volt életem legnehezebb hegymászói kihívása, csak kiváló mentális állapotban levő turistáknak ajánlom. A sötétben, fejlámpa fényénél megtett többórás, monoton kapaszkodást orkánszerű széllökések nehezítették. A kráterperem közelében felderengő pirkadat isteni reménnyel töltött el. Mindaddig csak bizakodtam, de attól a pillanattól kezdve már tudtam is, hogy a megpróbáltatásnak lesz eredménye, és fel fogok jutni a csúcsra. Az ötödik éjszakánkat 4000 méterre visszaereszkedve töltöttük. Ezen az estén a kimerültség miatt még nem tudtunk felhőtlenül ünnepelni, de a hatodik napon már akkorát buliztunk, hogy még a mindig éneklő és táncoló teherhordóinkat is leköröztük. Huszonhárom személyes csapatunkat 73 helyi teherhordó és idegenvezető segítette, akiknek nagy hálával tartozunk, hiszen bivalyerejük, tapasztalatuk, lelkesítő mosolyuk, énekük és táncuk nélkül nem jutottunk volna messzire. 

Utazásunk neheze ezzel lejárt, de még korántsem ért véget. Kétnapos szafari következett Tanzánia két fantasztikus nemzeti parkjában. A Tarangire parkban szinte simogatásnyi közelségbe kerültünk az elefántokhoz, impalákhoz, zebrákhoz, gnúkhoz, különféle majmokhoz, prédára leselkedő leopárdhoz. A jellegzetes akáciás szavannákat évezredes majomkenyérfák és méretes termeszvárak tarkították. Mindez a gyermekkoromban látott Daktari filmsorozatot juttatta eszembe. 

 Másnap a világörökség részét képező Ngorongoro Nemzeti Parkban folytattuk szafarinkat, ami egész utazásunk egyik legrendkívülibb élménye volt. A Ngorongoro-kráter a világ egyik legnagyobb kalderája, millió évekkel ezelőtt keletkezett egy Kilimandzsáró nagyságú vulkán felrobbanása, majd összeomlása következtében. Amikor a kráter pereméről letekintettünk a 600 méteres mélységbe, a világ nyolcadik csodája hevert alattunk. A 20 kilométeres medence mit sem változott az idők során. Az emberiség egyik bölcsőjének is tekintett élőhelyen sok ezer állat vándorol szezonálisan, mióta világ a világ. Hihetetlen élmény volt az érintetlen vadonban átérezni a teremtést, az életet, a halált, a véget nem érő körforgást.





A szafarit követően a kelet-afrikai Nagy-hasadékvölgyben, vulkánok és szakadékok tövében kirándultunk el a világ leglúgosabb, Balaton nagyságú állóvizéhez, a Nátron-tóhoz. Útközben megismerkedtünk a maszájokkal és azzal a hihetetlen alkalmazkodóképességgel, amivel a csontszáraz tájban, a világ végén is képesek századok óta megélni és nyájaikat legeltetni. 

 Afrikai utunknak azonban még ezúttal sem tettünk pontot a végére, átrepültünk a Tanzánia partjaitól nem messze fekvő turistaparadicsomba, a trópusi szigetre, Zanzibárra. Az izzadságos mászások, a poros utazások után végre eljött a felhőtlen lazulás, pihenés ideje. Gondtalanul merültünk el az Indiai-óceán türkizkék vizében, csodálva a vakítóan fehér homokot, a barátságos feketéket és a korallzátonyok színes élővilágát. 

 „Na, milyen volt Afrika?” – szegezik nekem a kérdést hazatérésem óta számtalanszor. Válaszolhatnám azt kajánul, hogy „aha-ha”, de a felelet nem ennyire egyszerű. Egy évvel elutazásom előtt koronavírus-betegségben szenvedtem. Lázban égtem vagy éppen hideg rázott, a fél tüdőmet kiköhögtem, kilókat fogytam, oxigénszaturációm és pulzusom pocsékabb volt, mint a Kilimandzsáró tetején. Akkoriban a puszta létért küzdöttem, a családommal együtt minden újabb napért hálát adtam Istennek, és gondolni sem mertem volna arra, hogy ezek után valaha Afrika tetejére léphetek. Isten azonban képes a rosszat jóra fordítani, hiszen „nem lesz mindig sötét ott, ahol most szorongatás van”. Nem kell csüggedni, a rossz dolgok visszafordíthatók, van még hó a Kilimandzsárón. S mi kell még a remény mellé? Kitartás, elszántság, kiváló túratársak, egy utazásszervező, aminek sokatmondó jelszava: „Ha unod az ipari turizmust”, olyan kitűnő túravezetők, mint Szilveszter, Vincent vagy Goodchance, és olyan áldott teherhordó emberek, mint Halleluja.