Vállalkozz, magyar!

Privát hangulatok

Harminckét éve foglalkozom a kvázi lehetetlennel. Akkor is sejtettem ugyanis, hogy az életben minden bajt tulajdonképpen a has okoz. Nyílt sisakkal fogalmaztam meg mélyértelmű filozófiámat, ami nem túlságosan eredeti, viszont olyan igaz, mint minden falrengető közhely: ha azt akarod, hogy egyenes maradjon a gerinced, húzd be a hasad. 

Eredeti krónikákból merített, máig érvényes példákkal dokumentáltam már akkor is a hast mint olyant. 

1334-ben, egy augusztusi hajnalon a lengén ébredő Kétgusztusos Kelengye várkisasszony épp telehabzsolta magát harmaton szedett szagos kükürűvel, és pőre vágyra kénálkozva düllesztgette ledérzsenge hasiját. Pechjére; az éppen arra portyázó Sumákinó von Deverdbé gyaloglovag vaskos tudatlanságában terhesnek vélte, feldühödött, hiszen menyasszonya ez a hölgy, és hát vak indulatában belehajította vakmerő dárdáját. Lám csak, szerencsétlen Kétgusztusos Kelengye várkisasszony. Inkább húzta volna be; ma is boldogan élne, ha közben esetleg, mit lehessen tudni, meg nem hal. 

1496-ban, a kék havú Hörger-hegyen egy hagyományőrző jeti a hasát kackiásan kidüllesztve próbált népi poliglott stílben hatalmasat szellenteni. A különleges erőfeszítéstől megingott, egyensúlyát vesztette, és belezuhant a lábai alatt tátongó hullamély szakadékba. Tetemét a mai napig nem találták meg. Rebesgetik, hogy a fogaskerekű lombárfarkasok prédájává vált. 

A legádázabb kincskeresők is lemondtak róla.

1526-ban, pontosan a mohácsi vész napjaiban, fenn északon, az örök hózónában egy méretes eszkimó egész egyszerűen nem fért be az igluba, mivel nem volt hajlandó kissé behúzni a hasát. A kényszerű helyzetből a magányos hórejtvényfejtők nemzetségéből származó búrkeretes lantmedve húzott adómentes hasznot, méghozzá azonnalit. Azt hihette az őslakosról, hogy vízszintes fóka. Ez persze nem menti fel az adózás kötelezettsége alól, de az eseményen a Sarki Sarchivatal egyetlen ellenőrrel sem képviseltette magát. 

A példákat sorolhatnám plusz-mínusz végtelenségig. Napóleon például azért bukott el Waterloonál, mert amikor egy ufó közvetlenül mellette próbált elslisszolni, méltóságán alulinak tartotta (meg aztán nem is így nevelték, na), hogy kissé laposabbra kalibrálja imperátori hasát… Az ufó rázuhant a gárdára, éppen a legdaliásabb gárdistára, aki szintén meghalt – de ő sem adta meg magát. 

A szuperművelt császár legendás háromszögletű varázskalapja bélésében kotorászott kicsidég, majd hirtelen előkapta legzseniálisabb ötletét, és sms-ben kezdte szétlövellni csattogó parancsait!… Sajna, a csatatérerő éppen akkor fogyott ki, így a csetepaté sorsa, nem hivatalosan bár, de megpecsételtetett. 

Hasonképűleg – hogy hirtelen a mába dobbantsunk, Kücsüge Damokos bá az egyik aranysakál-vadászat alkalmával elfelejtette idejében behúzni illetékes elülső beleváncát. És hát nem éppen oda suvadott bé a sörét?

Mi lett a következmény? Kücsüge Damokos bá abban a minutában béesett a Dunába. A Duna ott, a deltában nagyon ravasz: egy zsombék, sok nádtorzsalék, és így tovább, a jég pedig, hát istenem, be-beszakad a nádvágók alatt. Damokos bá ráadásul azt is elfelejtette huszáros rémületében, hogy úszni aztán egyáltalán nem tud.

Vagy egy még fiatalabb ügy. A Maros fölötti gyaloghíd állítólag azért zuhant le, mert Patzinger Rudi a harmadik krigli után jódlizva erős tiroli hangfekvésben feszítette ki szimpla szaturnuszgyűrűs sörpocakját, mitől a korhadt korlát stantye pityere leszakadt, július 31-én, délelőtt. És a sok-sok bolhapiaci szakértő – megannyi árus és lézengő ritter – a haltalan, ám csak mérsékelten büdös vízbe pottyant. 

Évszázadunk fénylő napjaiban, amikor az energiaüzér- és áruházláncok apály-dagályosdit játszanak a fizetőkártyás bevásárló-

partykon és a mindennapi feketepénteki bulikon, különösen ajánlatos behúzni a hast, nehogy lányos virginitásunkban totál hebehurgyán viszonyuljunk valamely szalámisan dudorodó polchoz, s ebből kifolyólag válságba sodorjuk a globális csődpiac folyamatosan redresszálódó bankpolitikáját.  

Akik ebben a dologban enyhén szólva nem kimondottan gerincpártiak, minden bizonnyal találnak alkalmas fenntartható alternatív túlélési stratégiát a hasukra.

Az egyik lehetséges alibi a düllesztésre a fogyókúra. Ezt a szuperdivatos foglalatosságot művészetté emelte a reklámvilág, életmóddá liftezte az interkontinentális sznobéria, és már bizonyos az is, hogy a közelgő párizsi olimpián nem 329, hanem 330 versenyszámban osztanak érmet, hiszen az olyan, újnak mondott sportágak mellett, mint a hegymászás, a szörf, a gördeszka vagy a breaktánc – ott lesz a hasbehúzás is. 

Azt is borítékolni lehet, hogy az aranyhas medáliát kábé, neszpá, kiknek biggyesztik a nyakába.

A japánok, akiknek szorgalma és céltudatossága minden más nemzetét felülmúlja, taktikai hibát követtek el, amikor a tokiói olimpia alkalmával kockás vívmánydinnyéjüket is a menü részeként kínálgatták az olimpiai falu étkezdéiben.

Minden zseniális találmány újabbakat generál. A láthatatlan nem létező maffia már a következő, kínai téli olimpán sikerrel „forgalmazta” a japán kockás dinnyét, az árcédulán viszont az eredeti helyett egy kozmikus mondás hierografikus jegyeiben gyönyörködhetett a szerencsés hozzájutó, ama nagy bölcselőtől, akinek nevét a reklámtörvény tiltja kimondanunk; és ezáltal máris interaktívvá nemesedett a gusztusos gyümölcs. Angolul is olvasható, persze: „Húzd be, és boldog leszel.” 

A természet lényege sosem változik, hanem mindig csak a minősítésen igazít ezt-azt az okos emberiség. Ki érti például, hogy ma már senki sem vágyik kockás hasra. Ellenben viszontlag mindenkinek a dinnyehas az álma.

Ez az esztétikus minősítés alig titkolható hiúságomnak fölöttébb hízeleg.

Az orvosok és a gyógytornászok szerint is egy-két próbát megér. 

Mi több, kedves feleségem, mindkét jámbor szomszédasszonyunk, sőt a tiszteletre méltó nyolcvanéves Kunigundika néni szerint is (a kilencedikről): mert megérdemlem. 

Lehetek én még deli vitéz a hetvenhat esztendőmmel.

Mindenki nógat, győzköd, unszol, rábeszél, kapacitál. Tessék belevágni. Belecsapni a lecsóba. (Ezt szerényen szerbtokányra magyarítanám.) Többen direkte s tanúk előtt ripakodnak rám: „Vállalkozz, magyar!” 

Hát isten neki. Tegnap vásároltam egy roppant különleges szerkentyűt; ha rásrófolom a hasamra, előbb-utóbb felveszi az ideális formát.

Vagy a hasam, vagy a műalkotás.

Nos, mint mindent az életben, ezt is bekajáltam. 

Azzal áltatom magam, hogy erős gyomor mindent kibír.

De azért beszereztem némi Dulcolaxot is.