2022. december 5., hétfő

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Ballagás a Művészeti Egyetemen

Kétségkívül a Kolozsvárról kényszerből átköltöztetett, a későbbiekben Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet néven 1954-ben Marosvásárhelyen gyökeret vert intézet – az akkori hatalommal dacolva – a város egyik kiemelkedő oktatási, kulturális intézetévé vált. Hamarosan országos szinten a szakoktatásban élen járó szellemi műhely lett. 1989 előtt több volt ennél. A tanárok és a diákok „cinkosságával” olyan előadásokat lehetett „oktatási céllal” színre vinni a Stúdió színházban, amelyeket máshol nehezen vagy sehogy. Ebben rejlett különleges vonzereje, amely a Székely Színház, majd később a Nemzeti mellett magához édesgette, kinevelte a színházszerető közönséget. És akit így „megfertőztek”, az már nem gyógyult ki ebből, a „vírus” átöröklődött nemzedékről nemzedékre. Ez a kötődés színház, színművészeti egyetem és közönség között az 1980-as évekbeli elsorvasztó időszakban volt talán a legnagyobb, amikor alig három helyet biztosítottak egy évfolyamon a színin, és számos más jele mutatkozott itt is a mind jobban szorongató diktatúrának. A repertoárszerűen színre vitt előadások zsúfolt nézőtere is szolidáris volt a színházzal, az egyetemmel s azzal, amit jelképezett. Az 1989-es váltás után a béklyóból felszabadult színinek lépést kellett tartania az új korszak követelményeivel. Jó alapokon sikerült továbbépíteni az alma matert, bővíteni az oktatást, belekóstolni a bolognai rendszerbe, és az azóta eltelt három évtizedben immár nemcsak színművészek generációit, hanem rendezőket, bábszínészeket, dramaturgokat, koreográfusokat, rendezvényszervezőket, médiásokat is sikerült kinevelni. Változó világunkban egyvalami maradt: az a fajta különlegesebb aura, feltöltődés, a szellemi batyu, amelyet azok, akik belekóstolhattak az intézet boszorkánykonyhájának főztjébe, magukkal visznek életútjuk során. Mert azt nem szabad elfelejteni, hogy az itt végzett diákok – anyaországiak vagy a Kárpát-medence más magyarlakta területeiről ide érkezők – a város kulturális nagyköveteiként viszik tovább azt a szellemiséget, amelyet nemcsak az intézet, hanem Marosvásárhely is jelent. Azok is, akik itt születtek, és azok is, akik csak az egyetemi éveik alatt lettek marosvásárhelyiek. Valahogy évtizedek óta az itteni hallgatókat a marosvásárhelyi generációk szellemi elefántcsonttornyában vagy akár a kocsmákban (Tutun, Tranzit és sok más hasonló „műhely”) különleges nimbusz övezi. És ez így van jól, mert ez is a város lüktetésének része, mint ahogy a sikeres képzőművész, zenész, táncos és sok más alkotó, aki kirepülve a Maros partjáról magával viszi mindazt, amit e városban beszippantott. Ezért volt és lesz más itt egy korszak végét jelző ballagás, mint más egyetemeken. Nem csak az oktatók és a diákok számára ünnep, hanem az egész város számára esemény. Legalábbis az kellene legyen. 


A Művészeti Egyetem idei ballagása rendkívüli volt. A rítus, a hangulat nem volt más, mint az előző években, csupán a távozó évfolyamok oktatási rendjébe szólt bele a világjárvány, és emiatt – az online felületre költözött világhoz alkalmazkodva – néha abszurd helyzetekben kellett helytállniuk a diákoknak próbákon, vizsgákon. A többi között ezt is megemlítették az ünnepi felszólalók (dr. Sorin Crişan rektor, dr. Kós Anna, a magyar tanszék dékánja, dr. Leahu Oana, a román tanszék dékánja). Ezt az időszakot a leghitelesebben a végzős évfolyamokat búcsúztató diákok (Kovács Kata Milla, Varsányi Szabolcs és Saşa Pânzaru) idézték. Elmondták, hogyan „beszéltek a plakáthoz, a kenyérpirítóhoz, balettoztak vasalódeszka mellett, vívtak fakanállal, és osztották meg egyénileg telefonon felvett produkcióikat akadozó hanggal a számítógép képernyőjén. Ez igazi túlélőlecke volt, amelyhez mind a tanárnak, mind a diáknak „menet közben” kellett hozzászoknia. Talán nem vagyunk ünneprontók, ha a Stúdió színpadon elhangzottakhoz hozzátesszük, hogy a járvány után a világot jelentő deszkákra lépő diákoknak azzal is számolniuk kell, hogy a kialakult válsághelyzet miatt a világ értékrendje megbomlott, összekuszálódott, az online térbe szorított „élő” kultúrfogyasztók létszáma megfogyatkozott. A gazdasági lehetőségek is összeszűkültek, és az ilyen helyzetet mindig a kultúra szenvedi meg a legjobban. Volt már példa politikusok által tollvonással megszüntetett színházra, megnyirbált büdzsé miatt kényszerpályára helyezett kulturális intézményre, és sorolhatnánk a példákat. A helyzet talán hatványozottabbá válhat kisebbségi létben, ahol korlátozottak a források, adott a nézőszám még akkor is, ha számos erdélyi magyar társulat nyitott a román közönség felé. Ma nem könnyű szárnyalni a kulturális horizonton, amikor telítődtek a társulatoknál a helyek, a művelődési intézmények is – néhány kivétellel – az anyagiak miatt kevés lehetőséget biztosíthatnak pályakezdőknek. A szabadúszópályán meg igencsak zavaros vizekre lehet tévedni határon innen és túl is. A tudással alátámasztott tehetség igazi mentőöv lehet az árral szemben is. És amint elhangzott, ebben a küzdelemben örök kapaszkodó a Maros-parti univerzitás. 

Elbúcsúztak a Művészeti Egyetem 2022-es esztendőben végzett évfolyamának hallgatói. Azzal a reménnyel talán, hogy a közel 70 éves marosvásárhelyi intézmény most távozó diákjait a szakmai tudás mellett – a már említett körülmények miatt (is) megerősödve – megfelelő készségekkel, attitűddel vértezték fel az oktatók, és abba a bizonyos batyuba egy kicsit belopózott a város szellemisége is. Emiatt is megérdemelnék azt az egyetem hallgatói, hogy ne a szűkössé vált Stúdió terembe zsúfolódva búcsúzzanak el az intézménytől, hanem a Köteles Sámuel utcából a város főterén átvonulva a Nemzeti Színház színpadán, akár egy nyilvánosan is meghirdetett előadáson Thália útra kész szolgálóiként ne csak rokonoknak, barátoknak, hanem az egész városnak is bemutatkozzanak. 

Gaudeamus igitur.