1956. október 23-án, Budapesten az egyetemi hallgatók utcára vonultak, hogy tiltakozzanak a sztálinista terror ellen. A tüntetésből forradalom és szabadságharc lett. Csatlakoztak más városokból is felkelők, mi több, Erdélyben is megmozdulások voltak. A forradalmi kormány a többpártrendszer visszavezetését követelte, és már november első napjaiban megkezdte a tárgyalásokat a Szovjetunióval a szovjet csapatok teljes kivonásáról, a Varsói Szerződésből való kilépésről és az ország semlegességéről. A szovjet politikai vezetés azonban a kezdeti hajlandóság után meggondolta magát, és miután számíthatott arra, hogy a nyugati nagyhatalmak nem nyújtanak a magyar kormánynak segítséget, november 4-én hajnalban a szovjet csapatok bevonultak Magyarországra, és vérbe fojtották a forradalmat. Az ezutáni megtorlásban több száz forradalmárt kivégeztek, az új kormány tagjait, élükön Nagy Imre miniszterelnökkel, és mind az anyaországban, mind a határon túl több ezer embert hurcoltak meg és börtönöztek be. Ennyit talán a történelmi visszaemlékezésről. Azóta felbomlott a Szovjetunió, megbukott a kommunista rendszer, a volt csatlós országok jelenleg egy másik szövetség, az Európai Unió és a NATO tagjai. Az utóbbi időszak eseményeit tekintve azonban úgy tűnik, hogy a történelem ismétli önmagát. A Szovjetunió egyik utódállama, Oroszország jelenlegi teljhatalmú vezetője újra agressziót alkalmazott, ezúttal Ukrajna ellen. Úgy néz ki, hogy az Oroszország és az USA közötti nagyhatalmi játékban a gazdaságilag és társadalmilag meggyengült Európai Unió vesztésre áll. A fegyverkezésben, a védelmi rendszerek megerősítésével állítanák vissza azt a megbomlott egyensúlyt, amelynek eredményeként nagyobb tárgyalópozíciót szeretnének majd a béke megteremtésében, illetve befolyást az Ukrajna újjáépítéséért tett, ezután következő lépésekben. A fegyverkezés pénzforrást von el az amúgy is gazdasági válsággal küzdő tagállamoktól. A költségvetés lefaragása, az infláció leginkább a társadalom mélyén levő tömegeket érinti. Ez elégedetlenséget, tüntetést, sztrájkot, ellenállást, káoszt okoz, amit megoldások hiányában a mindenkori hatalom megtorlással oldhat meg. És a kör bezárul.
1956-ban a magyarok a szabadságukért (mai szóhasználattal a szuverenitásukért) vonultak utcára, és elbuktak a nagyhatalmi játékban, amelynek szabályait a második világháború után, 1945 februárjában a jaltai konferencián szögezték le a nyertes hatalmak. Ma is úgy döntenek, hogy a négyévente sorra kerülő politikai választásokon kívül – legalábbis Romániában – nem kérdezik meg a leginkább érintetteket, hogy mit választanak: a szabadságot, a békét, a függőséget, bizonyos feltételekkel?
A volt szocialista tömb országai megtapasztalhatták, hogy mit jelent az elnyomás, a diktatúra, az emberi jogok lábbal tiprása, a szabadság korlátozása. Hány névtelen áldozata volt az elnyomó rendszernek a szabadság (újra-) kivívásáig? Azok, akiket bebörtönöztek, kényszermunkára ítéltek, akik szökni próbáltak a „zöldhatáron”, és lelőtték őket, vagy életre szóló testi sérülésekkel maradtak, miután elfogták őket a hatóságok, de ott vannak azok is, akik – miként az 1956 utáni menekülthullámban – elhagyták szülőföldjüket, keserű szívvel emigráltak egy szabadabb országba, ahol a szabadság ára gyakran az identitásvesztés.
Kelet-Közép-Európában az 1956-os forradalom, a prágai tavasz, Lengyelországban a gdanszki megmozdulás, majd az 1989-as romániai forradalom és az 1990-es évek rendszerváltó mozgalmai, lépései arra kell emlékeztessék a hatalmat mindenkor gyakorlókat, hogy az emberek legdrágább kincse a szabadság, amelyet sem ideológia, sem gazdasági, sem egyéb megfontolás miatt senki sem korlátozhat. És ez kell legyen az intő jel azoknak a döntéshozóknak, akik a nagypolitika sakktáblája mögé ülve lépegetnek a figurákkal, ahol az ősrégi játék szabálya szerint (is) a paraszt visszaállíthatja a kockás térre a királynőt. Éljen a szabadság!
