Csütörtöki kiruccanás
Minden reggel úgy ülök le a gépem elé, hogy valamilyen újdonsággal örvendeztet meg. Már tudniillik végtelen memóriája – akár a guglit, akár a mesterséges intelligencia legegyszerűbb változatát faggatom, vagy az Arcanum digitális hírlaptárát. Hihetetlen mennyiségű információ érhető el csupán ezeken az egyszerű, bárki számára rendelkezésre álló adatbázisokban. Feleslegessé válnak (sajnos) a lexikonok és szótárak, amennyiben az ember például egy röpke infóra kíváncsi.
Hogy tovább ne csigázzam a hajnali olvasót vagy az éjféli újságböngészőt, nappali híveimet és az örök kekeckedőket, a tegnap is elém perdül egy olyan hír, miszerint (idézem): „A budapesti művészi életnek kiváló erőssége volt már évtizedekkel ezelőtt Vanek mester, a népszerű karikaturista. Valamennyi vezető élclap hasábjain jelentek meg rajzai, ötletes munkái. Vanek mester tegnap – azaz 1943. június 6-án – Marosvásárhelyre érkezett, és a közélet jelenlegi szereplőit akarja átmenteni a halhatatlanságnak.” Az így kinyert hirezményt be szeretném illeszteni a készülő Időtár soron következő kötetébe, mint derűs színfoltot egy komor korból, amely nem sok jóval kecsegtet a továbbiakban sem – háború, nélkülözés, sorban állás, hősi halottak és deportálás, menekülések, bombázások, felszabadító seregek garázdálkodásai stb.
Nem vagyok túl művelt, iszonytatóan sokat tudó, ezért fogalmam sincs, ki ez a népszerű Vanek mester. Úgy hangzik, mintha Rejtő Jenő valamelyik könyvéből lépett volna ki. Ráadásul karikaturista, ismert élclapvidámító, a gúnyrajz mestere, aki a vásárhelyi közélet nagyjait akarja ceruzavégre fogni. Bevallom, én nagy kedvelője vagyok a karikatúrának, gyermeki ártatlanságomat a Ludas Matyi rajzain edzettem (Kaján, Kasso, Vasvári Anna, Pusztai stb). Néha elém került egy-egy Urzica is, de annak humora az akkor még elém tornyosuló nyelvi gátak miatt nem nagyon jött át. (Azóta igen, de már nincs Urzica – van helyette elég más rajzolmány az általam elért sajtóban és a Facebookon, amit környezetem mutat meg olykor.)
Szóval a mesterséges intelligenciához fordulok, és megkérdem, ki az a Vanek nevű karika és túrista. Erre mit ad isten, akarom mondani az intelligens mester, kidob nekem egy Lubomir nevű cseh személyiséget, minek olvastán erős kételyeim támadnak. Hogy a viharban, a háború alatt a Cseh Protektorátusból (ez volt Csehország a német megszállás alatt) idesereglik egy alak halhatatlanná tenni Májay doktort, a polgármestert vagy Mikó főispánt, Papp Károly polgármester-helyettest, vagy éppen Szobonya Béla kúriai bírót.
Tovább kérdezek, azaz precizírozok: ez egy magyar grafikus a XX. század negyvenes éveiben. Rövid habozás után közli, hogy rendelkezésére álló források szerint talált egy magyar grafikust, akit Vanek Józsefnek hívtak, de ha szeretném, még további információkat is megadhat. Udvariasan, kedvesen, nem hivalkodóan, csak miként egy régi vasúti tudakozó felelős tisztviselője az érdeklődő utasnak, vagy mint egy mintakönyvtáros a Britishből.
Nekem pillanatnyilag elég, tehát tovább faggatom a régi újságot (Reggeli Újság, főszerkesztő Kováts Elek, felelős szerkesztő Zsibó P. Béla), amelynek teljes példányai feltehetően csak vásárhelyi városi/megyei könyvtárban találhatók meg. Ugyanabban a lapszámban olvasom, hogy pünkösd-re – abban az évben ugyanis a pünkösd június 12–14-re esett, a mindenható és tehetetlen közélelmezési hivatal feketézőktől, ártúllépő kereskedőktől és árut rejtegető boltosoktól 1400 kiló kávét, illetve körülbelül ugyanekkora mennyiségű teát oszt szét a lakosság egyedei és családjai között. Nagy szám egy olyan városban, amely akkor már hetek óta nem látott kávét és teát, sok más vágyott hiánycikk mellett. A hivatal is tisztában van azzal, hogy egy 45 ezres településnek ez csepp a tengerben. Kaphat az illető 5 deka teát és 10 deka kávét. Ám azok az egyedülálló személyek, agglegények, aggleányok, akik amúgy is eljutnak a kávéházakba, kifőzdékbe és teaszalonokba, és ott rendelhetnek maguknak kávét vagy teát (a pincér sajnálkozó és tehetetlen tekintetétől kísérve), azok ne számítsanak erre, sorban se álljanak, mert a kereskedő ránézésre is tudja, egy ilyen kisvárosban, mint Vásárhely volt, ki az, aki egyedül teng-leng az életben, és kávéházakban faragja szét drága idejét.
Ja, és a zsidók se!
