Újabb sorok az isztambuli rovásfeliratról

Érdekes, sőt, fontos tanulmányt tett közzé a Zelliger Erzsébet – Hosszú Gábor szerzőpáros az Alkalmazott Nyelvtudomány veszprémi folyóiratban (XIV. évfolyam. 1-2. szám 2014).

Érdekes, sőt, fontos tanulmányt tett közzé a Zelliger Erzsébet – Hosszú Gábor szerzőpáros az Alkalmazott Nyelvtudomány veszprémi folyóiratban (XIV. évfolyam. 1-2. szám 2014). Az írás címe: A Konstantinápolyi székely magyar rovásfelirat számítógépes paleográfiai elemzése. Céljukat így körvonalazták: „bemutatjuk az írásemléket, paleográfiai és nyelvészeti elemzés segítségével meghatározzuk az olvasatát, és felderítjük a feliratbeli jelekhez hozzárendelhető grafémaalakok írásfejlődési összefüggéseit”. Látható: eléggé összetett feladat megoldására vállalkoztak. Elsőként – nyilván – a használandó fogalmakat tisztázták, a jobb eligazodást számos táblázattal, ábrával tették felfoghatóbbá. Máris be kell mutatnunk a 99. oldalon levő ábrát, amelynek lényegi jegyeit így írták körül: „A rovás grafémák átadásának feltételezett útja az egy-két grafémát jelentő kapcsolatokat nem jelölve” (lásd a mellékelt első fénymásolatot).

Magam felfokozott érdeklődéssel olvastam el – többször is – A Konstantinápolyi felirat paleográfiai elemzése fejezetet, főleg azért, mert az emlékkel elég behatóan foglalkoztam: első sajtóbeli közleményem 1994-ben látott napvilágot, ezt több közlés követte, 2007-ben pedig Az isztambuli székely (magyar) rovásemlék kismonográfiámban foglaltam össze elgondolásaimat (Erdélyi Gondolat Könyvkiadó, Székelyudvarhely). A könyvvel való jelentkezést így indokoltam: „a szöveg titkainak a megoldása során olyannyira messzire jutottam (jutottunk), hogy az új értelmezés máris külön, önálló kötetet igényel”. Közlöm a háromsoros felirat fénymásolatát.

A továbbiakban: csak azokra a szókra, kifejezésekre összpontosítom a figyelmemet, ahol csakugyan „messzire jutottam (jutottunk)”. Utánuk „adom” a szerzőpáros feloldási kísérletét.

A második sor utolsó három betűcsoportjának olvasata – szerintem – a következő: ITVALTOM (= itt voltam) TŐN CSÁSZÁR. Az IT szóban a két betű össze van vonva (ligatúra), a VALTOM szóban betűátvetés történt (mint például a latin ptisana eltorzulása tipsanára). A szöveg írnoka, SZéKeL TaMÁS első személyű előadásra váltott át, a követek vezetőjének, BILAJInak (= Bélaynak) a nevében szólalt meg. Az első személyű előadásmód egyidős az emberiséggel. Több évszázados, évezredes sírköveken a harmadik személyű előadás gyakran első személyű előadássá váltott át. A szerzőpáros ITVALT NeM TeN (= TŐN = tett) értelmezést ad, vagyis „a császár nem tesz semmit” azért, hogy a követek kiszabaduljanak. A korábbi megfejtők – szinte mindenki – ugyanerre az eredményre jutott. Csakhogy ez ellentmond a valós történelmi eseménynek. A császár tett valamit Bélayért: „hatezer bosnyákot és szerbet magyar ruhába öltöztetett fel, Bélayt pedig »magyar királyként« szerepeltette, mint hűséges szövetségesét”, s vitte magával hadakozni.

A harmadik sor első szava KDJI betűkből áll. A szerzőpáros SZeKeL (Székel = Székely) TaMÁS erdélyi lakhelyéül „a Kolozsvártól északra fekvő Kide (ma (Chidea)” települést jelöli meg. A felhozott érvek nem meggyőzőek. A szövegben ugyanis a-zásra csak a valtom szó utalhatna, de ez – utaltam rá – betűátvetés, hangzóátvetés. A Mezőséget a magyarság már a honfoglaláskor benépesítette, a székelyek mintegy 250 év múlva érkeznek a mai Székelyföldre (lám, ódzkodom a fellegjárástól). A teljes feliratban az I betűket igénylő szavak majdnem mindenikében szerepel az I graféma, míg az E-É betűket a rovó mindenhol mellőzte, ugratta. Ezek megkérdőjelezhetetlen nyelvtörténeti tények, Székel Tamás nem származhatott Kidéből. A felirat teljes szövegének a megformálása is székely észjárásra vall. Bátran fogalmazok, hisz kilencvenöt könyvnek vagyok a szerzője, ezekből 59 székely népköltészeti gyűjtemény, tanulmánykötet.

A harmadik sor utolsó három hangcsoportját magam így olvastam el: CSÁSZÁR IDéTBen SZÁZLÓVAL. A császár szóban minden betű ki van írva, az ezt követő betűkről a szerzőpáros így nyilatkozott: „a gubn jelcsoportot (ittben) hangértékkel lehet átbetűzni, ez pedig nem ad értelmes olvasatot. Így ebben a jelcsoportban biztosan van valamilyen másolási hiba”. Nos, szerintünk nincs másolási hiba, gubn hangcsoport sincsen. Meglátásunk szerint: az első grafémában I és D (= ID) a helyes olvasat, a két betű ligatúrát alkot. A maradék TBN mássalhangzók is tisztán „megrajzoltak”. Ugratva van az É és E magánhangzó. Itt az IDéTBeN szóval szembesülünk, jelentése idejében. Kismonográfiámban épp 16. századi adatokat közölhettem, így örvendeztem: „a szónak egyszeriben ragos és képzős formája is előbukkant” (Ráduly 2007.: 22.). Tudok későbbi, rovásbetűkkel írt adatról is, közölt kéziratos rovásemlékben olvasható. Az utolsó betűcsoport a száz lóval kifejezést rejti magában, a két szót egybeírta a rovó, az utolsó két AL betű ligatúrában van. Tehát a legutolsó négy hangcsoport végleges olvasata: Szelimbök császár idétben száz lóval. Így elvetendővé vált az „ide tette” mondat. Nos, a felsorakoztatott néhány eddigi példa – véleményem szerint – azt sugallja, hogy a szerzőpáros megpróbálja/próbálta bizonyos mértékben konzerválni, megőrizni egyik-másik kutatóelőd eléggé meg nem alapozott megfejtési kísérletét.

Fölmerült az emlék elnevezésének a kérdésköre is: „Az írásemlék »Konstantinápolyi felirat« elnevezése helyesebb az esetenként előforduló »Isztambuli felirat« elnevezésénél…” Megjegyzem: a Sztambul, Isztambul szavak is tisztes régiségre tekintenek vissza. A ma közkézen forgó földrajzi atlaszok egy részében Isztambul (Istanbul) a város neve.

A tanulmányban részletes gondolatfutamok olvashatók még – többek között – a feliratban szereplő grafémák leszármazási rendjéről, a palatális magánhangzókról, a nazálisok kombinatorikus variánsának kifejezéséről, egyes betűk írásfejlődési összefüggéseiről, az alternatív grafémaalakokról stb. Kedeji Székel Tamás ezek ismerete nélkül is – 500 évvel ezelőtt – szép székely rovásemléket örökített reánk, mégpedig Isztambulban.