Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
vészmadár
álldogál kapunkon a vész
nem tudja, mi a neve
üres madárszeme
csak néz
nem tudja miért, csak idetévedt
nem érdekli halál vagy élet
nem tudja, meddig marad
nincs benne akarat
csak áll
aztán esetlenül
kitárja szárnyát
elrepül
alulnézet
elmúlt és jövendő emlékek
magasvasúton jönnek-mennek
nem szállnak le egyik állomáson se
mosolyognak, néznek kifele
jól érzik magukat ott
néha kinyitják az ablakot
büfékocsiban ülve
poharuk felém emelik
ha integetek nekik
állandó
kedvence volt a fűzöld,
aztán a rozsdabarna lett,
aztán a napsárga jött,
aztán a tengerkék hódította meg,
szeretett közben orgonalilát,
narancsot és meggypirosat...
mondják, ingatag a természete,
de az igazi, honnan is tudhatnák,
a háttér: az mindig éjfekete
védtelenül
kőkemény páncélomat
egy percre levetem
buzogánnyal ront rám
a világ s lelkemben
a nyílt törés vonalán
csorgó együttérzés
mint testen kívüli élmény
örökre megváltoztat