2021. április 11., vasárnap

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Ágota világa olyan, mint egy nagy, vidám, visszájára fordított kabát. Szinte bármilyen élethelyzetre van valamilyen szokatlan, többnyire derűs, néha elgondolkoztató története, amit szívesen meg is oszt a hallgatóságával. Érdeklődőkben pedig – mesélő kedvének köszönhetően – sohasem szenvedett hiányt. 

– Az anyai nagytatám volt mindig ilyen víg kedélyű. A nehéz időket is megszelídítő tréfáin és a nevetésén kívül mást nem is örököltem tőle, de ez minden anyagi haszonnál többer ér – jegyezte meg negyvenes éveiben járó ismerősöm beszélgetésünk elején.

– Édesanyám sohasem csent magának egy csipetnyit sem ebből a derűből, így az egész nekem maradt. Amikor még kisiskolás voltam, délutánonként gyakran megszöktünk otthonról tatával. A lakónegyedünktől húszpercnyi járásra eső erdőbe, vagy messzebb, a Somostetőre vitt az utunk. Akkoriban még nem volt beépítve a környék magánházakkal, így mesébe illő virágos réteken, színpompás domboldalakon vághattunk át. Ritkán pihentünk meg, és olyankor is csak egy szusszanásnyit, mégsem éreztem a fáradtságot, mert tata egész úton mesélt. A legapróbb bogártól a falombok közt rejtőzködő énekesmadarakig minden teremtmény az ismerősömmé vált, miközben a történeteit hallgattam. Egy biológus veszett el benne, de annak idején, a háború utáni években a dédszüleim anyagi helyzete nem tette lehetővé, hogy taníttassák. Ő azonban nem panaszkodott emiatt. Igazi életművészként mindig tudott örülni annak, amit elébe hozott a nap. Talán az volt a titka, hogy nem fordult magába, inkább kifelé, a környezetére, a hozzá közel állókra figyelt. A nemkívánatos helyzeteket is a szerettei javára tudta fordítani, ezt leginkább egy húsvéthétfőn tapasztaltam meg. Tizenhat éves kamaszlányként nemigen tett már boldoggá a locsolkodás, ráadásul éppen akkoriban szakítottunk az első barátommal, így még kevésbé volt hangulatom a vendégváráshoz. Tatámat sohasem avattam be a magándrámáimba, valahogy mégis mindig ráérzett a bánatomra. Azon a régi ünnepen sem volt ez másként. Hajnali háromkor becsoszogott a szobámba, felébresztett, és suttogva mondta, hogy kapjam gyorsan össze magam, mert indulunk a vonathoz, vár az Istenszéke. Félálomban még azt hittem, tréfál, de egy óra múlva, a városból kifelé zötyögő szerelvényen már tudtam, hogy ez az ő húsvéti vigaszajándéka számomra. A legszebb, amit valaha valakitől kaptam. Vállalta érte a családi szemrehányásokat, a napokig eltartó ,,haragszom rád-”ot, amin az sem enyhített, hogy szép, cirkalmas betűvel teleírt cédulát hagyott hátra anyáméknak a húsvéti titkos túra előtt. Ilyen ember volt az én nagyapám.

– Gyanítom, hogy nem ez az egyetlen húsvéti emléked róla – szólaltam meg az apró, láthatatlan szirmokban szitáló csendben.

– De a legélénkebb. Persze, az is előttem van, ahogy kisebb koromban tata kölnivízzel ébreszt húsvét hétfőjén, és locsolóvers helyett egész kis verses mesét kerekít körém. De ezek évről évre ismétlődő rituálék voltak, így nem is tudnék egyetlen-egyet kiemelni. Egy virágvasárnapi emlék viszont most egészen életszerűen villant át rajtam. A konfirmálásom története. Akik ismernek, tudják, hogy az életemben mindig, minden helyzetben adódott valami meglepő csavar, váratlan fordulat. Miért lett volna ez másként azon az ünnepi vasárnapon, amikor húszegynéhány tizenéves, köztük én is, vallást tehettünk református hitünkről. Nagyon készültem erre az alkalomra, és mivel féltem, hogy felsülök, napokon át gyakoroltam a keresztény énekeket és a katekizmusból rám osztott kérdésekre a választ. Most is tisztán emlékszem, arra kellett felelnem, ,,miképpen szerezte a mi Urunk, Jézus Krisztus az úri szent vacsorát”. Szombat délután tartották a kikérdezést, és én egész pénteken csak ezeket az egymásba szövődő szavakat ismételgettem, mégpedig jó hangosan. Estére kicsit reszelt a torkom, de nem tulajdonítottam jelentőséget neki, másnap viszont hang nélkül ébredtem. Kétségbeesve próbáltam helyrehozni magam, de minél inkább erőlködtem, annál érthetetlenebbé vált a mondanivalóm. Édesanyámék rémülten nézték a vergődésemet, egyedül nagytatám maradt ki a családi pánikból. Vette a kabátját, és kifordult az ajtón. Az otthoniak, persze, elkönyvelték, hogy ,,megint megszökött” a közös teherviselés elől, de én tudtam, hogy másról van szó. Pár óra múlva vissza is érkezett, térült-fordult párat a konyhában, aztán már hozta is a gőzölő gyógynövényes főzetet, amiből jó nagyokat kellett kortyolnom. Máig sem tudom, mit itatott velem, mert kora délutánra, ha halkan is, de meg tudtam szólalni. Így nem vallottam szégyent életem egyik legfontosabb eseményén. Most is emlékszem, hogy miközben a kérdezett igerészt a lelkész szólítására elmondtam, tatám többször is levette a szemüvegét, mintha bepárásodott volna. 

Ugyanez a pillanatkép maradt meg róla egy két évvel korábbi ünnepről is, amikor – a kommunista rendszer után bátorságra kapó – szüleim tizenegy évesen végre megkereszteltettek. Akkor is tavasz volt, és, ha jól emlékszem, húsvét közeledett. Ahogy most is… Csodaváró idő… A különbség csak annyi, hogy ezúttal – akárcsak az elmúlt pár évtized alatt annyiszor – jó erősen be kell csukjak minden külső ablakot, hogy kinyíljon az a titkos belső, és meglássam benne a Kelemen-havasok reggeli ébredését, az Istenszéke hófoltos üdvözletét. Nem mindig sikerül ez a varázslat, de amikor mégis, akkor már az összetéveszthetetlen, mély hang simogatását is érzem: megérkeztünk, kisunokám.