2020. november 30., hétfő

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

A 90 éve született, két esztendeje elhunyt Szervátiusz Tibor, a nemzet művészének monumentális műve, a Dózsa Györgyöt döbbenetes erejű látomásként megjelenítő Tüzes trónon című alkotás reprodukciója is megjelent A Hét első számában. Nagy szerkesztői fegyvertény volt a megjelentetése, a cenzúra valamiképpen átsiklott e közzététel fölött. A szobrász három évig dolgozott ezen a kivételes erényeket felmutató munkán. Budapestre való áttelepedésük után a szobor a Nemzeti Galériában kapott méltó helyet. 36 év teltével került át rövid időre a Műcsarnokba, ahol a 2016. július 27-én nyílt, rendkívüli érdeklődést keltett Szervátiusz Jenő és Szervátiusz Tibor / Két szobrász, két nemzedék című kiállítás egyik megcsodált műremeke volt. 

A szobor több mint 3 méter magas, egy méter széles, 630 kg súlyú vörösréz, vas- és faalkotás. Az említett tárlat megnyitóján Csoóri Sándor volt a méltató szónok. Az ő gondolatai közt fő motívumként öltött alakot a Dózsa mű. A Kossuth-díjas költő beszéde a Szervátiusz Alapítvány honlapján olvasható. Ebből közlünk egy részletet Szervátiusz Tibor Dózsa szobrának műcsarnoki felvételével együtt. 


Csoóri Sándor a Tüzes trónról (1968–1970)

Szervátiusz Tibor ezt a szobrát nem mintázta, nem faragta, hanem építette. Mint ahogy hidat, székesegyházat, Eiffel-tornyot s mindenségzörejeket kihallgató műszereket épít az ember. Műtermében három esztendőn át a mennyezetről csigák és láncok lógtak lefelé, s hegesztőpisztoly kékes és erőszakos lángja lobbant föl időről időre, hogy az összezsugorított teret ennek az új Dózsa-szobornak a léte töltse ki.

Az elmúlt három esztendőben többször is álltam a fémvázak szövevénye alatt. Kuszának, fenyegetőnek láttam, amit fölfoghattam belőle. Sőt, romszerűnek, harctéri drótakadálynak, vas-züllésnek, réz-dzsungelnek. Őszintén szólva, áthatolhatatlannak. A keresztbe-kasba hegesztett rudak, lemezek, sodronypálcák, fémvesszők úgy szúrtak bele a semmibe, és egymáson is úgy hatoltak át, mintha a halál oldalba rúgott mértanát akarták volna elképzeltetni velünk.

És lehetséges, hogy ez a kezdeti benyomás nem is járt túl messze az igazságtól. Mert utólag ma is azt gondolom, hogy a fiatal Szervátiusz azért választotta a lenyűgöző kuszaság csapdáit, a pusztulásra emlékeztető vas-réz-láng egyveleget, hogy Dózsa szobrát ne ideológiákból, ne történelem-magyarázatokból és ne hős-elképzelésekből indítsa, hanem a halálból. A saját idegrendszerében fölhalmozódott halálból: lássuk: mire megyünk, ha már semmi sincs, ha a bordarácsok közé beesik az eső, benéz a csillag.

A szobor tehát a kíméletlen üresség fölé épült, hogy uralkodjék.

Aki először járja körül a torzónak látszó, de a század szobrászatában is jelentős művet, talán így nevezi el magában: az elégetett Dózsa. A megevettek királya. S mikor már azt hihetné, hogy közelférkőzött a szoborhoz, hogy érti, hogy már el is raktározta legkülönösebb képzetei közé — a mű ekkor kezd váratlanul megéledni. Hatalmát ekkor mutatja meg igazán. A szinte naturalistának tekinthető formái: az ágyékcsontok, a térdkalácsok, a szemüregek, a vállgödrök, a csigolyatüskék követhető alakváltozás közben mondanak le saját és egyszeri jelentésükről. A rögeszmés tárgyiasságnak ezen a fokán önmaguk fölé lendülnek, fölizzanak. Gyere, tapints meg — mondja a pusztulás fölé kilógó lábcsonk. Gyere, nézz belém — mondja a világtalan száj. Gyere, mert úgyis idevalósi vagy, sötétségem és keménységem alá — mondja az állkapocs. Költözz belém — mondja a körülkerített koponya, a mellkas, az egész teremtmény. (…)

Szervátiusz Tibor: Tüzes trónon – a budapesti Műcsarnokban rendezett 2016-os kiállításról