2020. augusztus 12., szerda

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Valériát senki sem szólította a nevén. Mindössze az öreg tömbház lakóinak lépcsőházi nyilvántartása árulkodott arról, hogy valamikor, a múlt század derekán ezt íratta be a keresztlevélbe az anyakönyvi hivatalban tiszteletét tevő, boldog édesapa. A felesége akarata ellenére választotta az erőst, egészségest, más értelmezés szerint „harcok hősét” jelentő nevet – talán a várandósság nehéz hónapjai ihlették erre –, az édesanya ugyanis saját szülője után Rozáliának szerette volna hívni gyermekét. Végül mégiscsak az anyai kívánság teljesült, Valériát ugyanis kislánykorától mindenki Rozikának vagy Rizikének hívta, igazi neve csak alkalomadtán, hivatalos helyeken került elő. Így nem csoda, hogy a nyugdíjas éveire is rajta maradt a becenév, a környékbeliek Rizi – az apróbb gyermekek Ribizli – néniként ismerték a rövid hajú, madárcsontú, kicsi asszonyt. Olyan is volt, mint az apró szemű, piros nyári gyümölcs: csupa élet, csupa mosoly. 

Ha csak tehette, kimozdult a levendulaillatú garzonból, órákat napoztatta szinte teljesen ránctalan arcát a játszótér szélén sorakozó padok valamelyikén, néha olvasnivalót is vitt magával. Messziről lerítt róla, hogy jól érzi magát a bőrében, és titokzatos derűjét aligha zavarhatják meg a hétköznapok bosszúságai.

– Apámtól lestem el ezt a nyugalmat – jegyezte meg, amikor észrevételemet megosztottam vele. – A horgászat volt a szenvedélye, és vasárnaponként, amikor csak tehette, engem is magával vitt a Marosra. Kora hajnalban, napkelte előtt indultunk, így a késő délutáni hazatérésig bőven volt időm gyakorolni azt a türelemjátékot, ami egy jó fogáshoz elengedhetetlen. Óvodáskoromban egy hosszú fűzfaággal bűvöltem a vizet, de ahogy cseperedtem, nekem is lett egy kisebb méretű, igazi halászbotom. Apám szigorú ember volt, nem tűrte a kényeskedést – a „rizikézés” volt az egyetlen engedmény, amit velem kapcsolatban tett –, én mégsem hagytam volna ki egyetlen alkalmat sem, hogy vele tartsak. Ahányszor kértem, annyiszor mutatta meg a halászmesterség fortélyait, de mindig csak a saját botjával. Ha az enyémen a zsinór összebogozódott, nekem kellett kibogozni, és a kukac csalit is én rögzítettem mindig a horgomra. Tudtam, hogy hiába finnyáskodom, ezért inkább igyekeztem minél hamarabb túllenni az együttlétünknek ezeken a kevésbé kellemes pillanatain. Egy idő után azonban ez is annyira természetessé vált számomra, mint a korombeli lányoknak elringatni az alvóbabát. 

– Ezek szerint fiús kislány volt? – szóltam közbe. 

– Meglehetősen. Édesanyám ezt nehezen viselte, és hihetetlen kitartással próbált megszelídíteni, de minden igyekezete hiábavalónak bizonyult. A rimánkodásai és fenyegetőzései ellenére sem mondtam le arról, hogy ebéd után fára másszak a szomszéd lurkókkal, és legtöbbször piszkosan, szakadtan állítottam haza vacsorára. Őszintén szólva csak apám jelenlétében fegyelmeztem magam, de nem félelemből, inkább valami megfogalmazhatatlan tiszteletből vagy inkább csodálatból. Háborítatlan csendjével, lényegretörő szűkszavúságával a közös étkezések esti ünnepélyességében és a vasárnap délelőttök vízparti némaságában olyan erőt sugárzott, ami egyszerűen lebilincselt, és aminek a későbbiekben magam is nagy hasznát láttam. Amikor egy sikertelen házasság után egyedül maradtam az akkor négyéves lányommal, és egy csalóka percre úgy éreztem, hogy összedőlt körülöttem a világ, az apámtól örökölt életösztönnek köszönhetően a következő pillanatban már az újjáépülés, továbblépés tervét „kalapálták” bennem a gondolatok. Gyermekkoromban megtanultam az „azt eszünk, amit fogunk” bölcsességét, és a felnőttkori válság idején is ehhez tartottam magam. Sohasem vártam el, hogy mások emeljenek át az akadályokon, igyekeztem valamennyit a magam erejéből ledönteni. A titkárnői fizetésem nem volt elég egy kisgyerek neveléséhez, ezért elvállaltam mindent, ami pluszpénzt hozhatott a házhoz: nemcsak vasalást, szőnyegmosást, de, ha arra volt igény, akkor asztalosmunkát vagy vízcsapszerelést is. Ezt mind édesapámtól tanultam, mintegy bónuszként a horgászélmények mellé. A mai napig elvégzek minden férfimunkát, ha otthon valami meghibásodik, és mi tagadás, erre kicsit büszke is vagyok. Bár tudom, hogy nem az én érdemem.

– A horgászmesterségbe annak idején a lányát is beavatta? – hátráltam pár lépést az időben, talán, hogy beszélgetésünk tovább tartson.

– Erre, sajnos, nem jutott időm, energiám. Olyanok voltunk, mint két szövetséges csapat háború idején. Tizenegy-tizenkét évesen már rábízhattam a lányomra a vacsorafőzést, és a nagymosásban, a takarításban is a segítségemre volt, így több időm jutott azokra a munkákra, amelyekért pénzt kaptam. De sajnos, nemcsak két évtizeden át forrtak össze a mindennapjaink, hanem a későbbiekben is, amikor már azt hittem, az ő életútja levált az enyémről, és szerencsésebb irányban halad. Egy anyagi okból vállalt külföldi állás miatt neki is tönkrement a házassága, és az unokám, saját választására, a vejemmel és annak az új élettársával maradt. Persze, az édesanyjával is tartja a kapcsolatot, és hozzám is el-eljön; ha az apjáék elutaznak valahova, néha nálam is alszik. Számomra ezek az alkalmak az igazi ünnepek. Olyankor palacsintát sütünk, kártyázunk. Rendkívül okos és jószívű kiskamasz az unokám, csak azt sajnálom, hogy nincs már elég erőm ahhoz, hogy kimenjek vele a Maros-partra. Bár az álmaimban sok vasárnap reggelt töltöttünk ketten a folyóparton, kezünkben horgászbottal. Érdekes, hogy mindig, mielőtt felébrednék, váratlanul egy harmadik, csendes léptű halász is mellénk telepedik.