Tanár úr, bocsánatot szeretnék kérni…

Születésnapi beszélgetés a 75 éves Németh János tanárral, parlamenti képviselővel

– Hol kezdted a tanári pályát, és milyen emlékeid vannak? 

– 1970 szeptemberében mint frissen végzett biológus a nyárádremetei általános iskolához kaptam kinevezést. Falusi viszonylatban nagy iskolának számított; egytől nyolcig párhuzamos osztályokkal és nagyon jó, viszonylag népes tantestülettel. A tantestületi tevékenységekbe gyakran bekapcsolódott az iskolán kívüli értelmiség is: orvos, agrármérnök, állatorvos, állattenyésztő mérnök és feleségük. 

– Mivel próbáltad megszerettetni a biológiát?

– Az ember – a tanulót is beleértve – szereti a sikerélményt. A matekből, fizikából, biológiából bukdácsoló tanuló nem lesz oda e tantárgyakért. Ezért a jó vagy közepes tanulókat kell megfelelő élményhez juttatni. Példának a Pro Natura versenyeket említem. A nyárádremetei éveim ilyen irányú sikerei ezekhez a versenyekhez kötődnek. E természetvédő versenyeket országos (főleg erdélyi) szinten a Jóbarát előző versenyei mintájára és folytatásaként Horváth Stefánia, a gyermek- és ifjúsági lap munkatársa szervezte, a verseny kötelező és szabadon választott feladatok végrehajtásából állt. A Holló nevet viselő Pro Natura-s csapatunk tizenkét 5–8.-os tanulóból állt, az 1982–83 és az 1983–84-es szakaszokon vettünk részt. Az elsőn harmadik, a másodikon második díjat nyertünk. Választott témánk a madarak költésbiológiája volt. A Romániai magyar irodalmi lexikon 4. kötetében a Pro Natura címszó alatt olvasható: „A mozgalom könyvben is lemérhető eredménye a Kriterion Könyvkiadó Pro Natura (1994) című, gazdagon illusztrált természeti és környezetvédelmi útmutatója”. A kötet szerkesztését a verseny szervezői rám bízták (ismerték biológiai tárgyú írásaimat A Hétből és a TETT-ből). Huszonhárom szerző írásait kellett összefésülni, képanyagot összegyűjteni és 23-nál sokkal több pretenciót figyelembe venni. A könyv 1994-ben jelent meg, H. Szabó Gyula, a Kriterion igazgatója jóindulatú és határozott támogatásával. Ezúttal is köszönet érte.

– Milyen emléked van még Nyárádremetéről?

– Nyárádremetéhez kapcsolódik az, hogy 1980-ban belső munkatársnak hívtak A Hét tudományos rovatához. Rostás Zoltán keresett A Héttől, hogy Marosvásárhelyre jön, és vigyek be neki bizonyos személyi dokumentumokat. Negyedóra múlva megszólalt a telefon. A helyi milícia parancsnoka keresett, hogy ebéd után menjek fel az őrsre, ahol szembejött velem a körzeti szekus, és „beinvitált” hétvégére a vásárhelyi szekura. Ott egy ezredes fogadott, nagyon barátságos volt, elhalmozott mindenféle dicséretekkel, majd megkérdezte, hogy készülök-e Bukarestbe, A Hét című laphoz. Mondtam, hogy igen. Mire ő, hogy ott problémáim lesznek, pl. lakásszerzés stb., ám az ő emberei mindenben tudnak segíteni, cserébe bizonyos információkat kell szolgáltassak, és át akart adni egy telefonszámot, hogy azt hívjam fel Bukarestben. Mondtam, hogy nem kérem, mert ismeretleneket nem szoktam felhívni, sem másokat megfigyelni és róluk információkat szolgáltatni. Erre közölte, hogy őket nem érdeklik az apró-cseprő dolgok, csak a nagyon fontosak, és ismét át akarta adni a telefonszámot. Újra mondtam, hogy nem kérem, felálltam a fotelből, és kézbe vettem a mellettem fekvő esernyőmet. Hát jó, akkor elmehet. Visszatérve a témához, nemsokára megkaptam a tanügyminisztérium átiratát, amelyben közölték, hogy nem hagyták jóvá a távozásomat, mert szükség van rám a tanügyben. Ez 1980-ban volt. 

– Mi következett ezután?

– Még hat évet maradtam Nyárádremetén, amikor szólt Májai Ferenc, a szovátai líceum igazgatója, hogy nyugdíjba készül a biológiatanárnő, és ő szívesen fogad engem, ha elintézem az áthelyezést. Ekkor bementem Ştefan Benţa főtanfelügyelőhöz, kezemben a fentebb említett negatív minisztériumi válasszal, és azzal a szöveggel, hogy ha nem engedtek ki a tanügyből, mert szükség volt rám, akkor jogom van kérni a „promoválásomat” a tanügyön belül... A főtanfelügyelő elolvasta a szöveget, és így szólt: Igazad van, de mit csináltál te Remetén a tanításon kívül? Ekkor beszámoltam röviden a Pro Natura versenyekről, kirándulásokról, tudományos írásaim jelentek meg, s egy könyvet is írtam. „Igen? Hát én nem tudtam. Hozd be nekem a könyvet s néhány írásodat.” Amikor újra bementem hozzá, így fogadott: Na, rendben van, mész Szovátára. Miért jöjjön egy abszolvens, akiről azt sem tudjuk, kicsoda-micsoda, mit tud, mit nem?

– Milyen a jó tanár–diák kapcsolat a 21. század elején, és milyen volt régebb?

– Erre nem tudok egyértelműen válaszolni. Nagyban függ a pedagógus következetességétől, empátia- és toleranciaképességétől, a tanulók életkorától stb. Minél kisebb tanulóról van szó, annál könnyebb és egyszerűbb a jó kapcsolat kialakítása. Az elemista elfogadja, hogy a tanító néninek mindig igaza van, egyszerűen azért, mert ő a tanító néni. Líceumban már nem megy, hogy azért van igazam, mert én vagyok a tanár. Igazam van, ha bizonyítani tudom, s akkor azt a diák el is fogadja. Másik dolog: ahogy minden egyénnek, úgy minden osztálynak is megvan a maga karaktere, temperamentuma, érdeklődési köre stb., és nem kell minden apró kihágásért, vétségért hatalmas patáliát csapni. Tévedésére – főleg a nagy diák – hamarosan magától is rájön. Órán odaléptem egy lányhoz, és enyhén megdorgáltam valamiért. Indulok vissza a katedrához, két lépés után visszafordulok, s a lány éppen nyújtja a nyelvét. Nem csináltam nagy ügyet belőle, ment tovább az óra. Kicsengetéskor indulok a kijárat felé, s a lány nagyon igyekszik utánam, a folyosón utolér, és azt mondja: Tanár úr, én bocsánatot kérek. Nem tudom, miért csináltam, én nem vagyok ilyen... Nincs semmi baj, felejtsd el – mondtam neki. A tanulók és az osztályok különbözőek. A tanárnak kell rájönnie, hogy kivel, melyikkel hogyan kell bánnia. A líceumi osztályokban nekem könnyebb volt tanítani, mint az 5–8.-ban, de ez utóbbiakban nagyobb a természetjárás és a természetvédelem iránti érdeklődés. A líceumban is volt néhány tanuló, akikkel terepre jártam. Két tudományos dolgozatot is összeállítottunk, amelyekkel két tanítványom második és harmadik díjat nyert két megyei tudományos diákszesszión. Több tanítványom lett biológus, orvos, állatorvos, gyógyszerész, kertész.

– A ’89-es változást követően a szovátai líceum igazgatója lettél.

– Valóban, 1990. januárban igazgató lettem. A román tannyelvű osztályokban túlsúlyban voltak magyar anyanyelvű tanulók, azok egy részéből új magyar tannyelvű osztályokat hoztam létre. Ez nem tetszett a tanfelügyelőségnek. Az új főtanfelügyelő kitelefonált, hogy menjek be hozzá, és elmondta, két feljelentést kapott, miszerint a szovátai líceumban nem mennek jól a dolgok, és hogy ki fog jönni egy tanfelügyelői brigáddal megnézni, mi van nálunk... Két hét múlva megérkezett egy 14 tagú brigád. Több napon át mindent ellenőriztek, majd a kiértékelő gyűlésen mindenbe belekötöttek, s egyik fő vádpont az volt, hogy a líceum bentlakása nagyon elhanyagolt állapotban van, s én azt tudatosan hanyagolom el, mivel ott elsősorban román nemzetiségű tanulók vannak. Egyedül P. úr, a biológia szakos inspektor, aki három órámon volt bent, jelentette: Én csak jó dolgokat mondhatok! Crucean Cornel, a líceum aligazgatója többek között ezt mondta: Én mint román nemzetiségű nem tartom demokratikusnak, hogy eme 14 tagú brigádnak egyetlen magyar tagja sincs. A gyűlésen jelen volt Bodolai Gyöngyi, a Népújság belső munkatársa is, aki az „ügyet” megírta. (B. Gy.: Ment a brigád Szovátára. Népújság, 1991. június 19., 20., 21.).

– 1990-ben a szovátai RMDSZ elnöki posztjára is megválasztottak. Milyen kezdeti nehézségek adódtak, kik segítettek a csöppet sem sima politikai pályán való előrehaladásban?

– A szovátai RMDSZ-szervezet megalakulása az elsők között volt a megyében. Elnöke volt dr. Bartha András orvos, alelnökök: Antal Sándor református lelkész és Németh János tanár. A választmány több tagja már azelőtt a szovátai Nemzeti Megmentési Frontban tevékenykedett, ugyanis a város decemberben vezetés nélkül maradt, és valakiknek kézbe kellett vennie a megsokasodott ügyek rendezését. Tehát a két testület egy darabig fedte egymást, majd az RMDSZ fokozatosan átvette Szováta város vezetését egészen a polgármesteri hivatal megalakulásáig. Nehézségek mindig voltak a tanügyben is, a politikában is. Kérdezed, hogy kik segítettek? Sokan segítettek, és szerencsére kevesebben gáncsoltak. Neveket is tudnék említeni, de nem szeretnék valakit kihagyni.

– 1992–96 között egy ciklust töltöttél a bukaresti törvényhozásban: parlamenti képviselő voltál. Milyen volt ez a 4 év?

– Vegyes, tanulságos, érdekes, különleges. Azelőtt azt hittem, hogy a parlamenti frakció egy összetartó közösség, legalábbis az RMDSZ-é. Nem volt az, de a többi sem. Legalább két ellentétes csoportosulás létezett. Én a kisebbikhez tartoztam, s azon belül is még kisebb csoportocskák. Azt hiszem, legjobban akkor is az íróasztalt szerettem... Viszonylag sok társadalmi-politikai írást közöltem a Romániai Magyar Szóban, a Népújságban és A Hétben. Nálamnál többet csak Székely Ervin, aki hetente beszámolt a rádióban az eseményekről. A rádiót én is szerettem, sok interjút adtam Béres Katalinnak, Labancz Fridának és Román Győzőnek, s rendszeresen bejártam A Hét még megmaradt szerkesztőségébe. De nem vagyok politikusi alkat. Szeretem azokat a dolgokat, amelyek három stabil lábon állanak (tudomány, irodalom, művészet, család, igazi barátság stb.). A politikaiak nem ilyenek, akármelyik pillanatban „dőlhetnek”. Megtanultam, hogy a magas szintű politikában forgolódók egészen másképp látják az élet dolgait, mint az egyszerű állampolgárok.

– Mire vagy büszke, esetleg milyen hiányérzettel távoztál a ciklus végén?

– Büszke nem vagyok, de örülök, hogy megjelent az Aki(k)ért a harang szól című kis kötetem, amelyben kiderül, hogy a távolabbi és közelebbi múltban s a jelenben ugyanazt gondoltam és mondtam. A kötet egyik írása viseli a címet, ami nem Hemingwaytől való „lopás”, mert regénye mottóját John Donne-tól vette át.

– Ki(k)ért szólnak a harangok? 

– A harangok azokért szólnak, akik végleg távoznak Erdélyből, és azokért, akik egyre kevesebben maradnak.

– Fölöttébb aktuális a 20 évvel korábban megjelent írásod, mert akkor is, most is népszámlálási időket éltünk, amely mindig megkongatja a vészharangot: hányan mentek el, hányan maradtunk, hány évig (évszázadig) lesz még magyar szó Erdélyben? Most hogy látod ezt a kérdést? 

– Erdélyben, sajnos, fogy a magyar, ritkul a magyar szó, kopik a magyarságtudat. Erdélyt szeretni és érteni kell! Az egész közép-európai térség – tapasztalatom szerint – valahogy más, mint Európa más régiói, más a táj és az ember, más a táj és ember egysége, harmóniája. Aki ezt nem látja, nem érzi, az könnyen elhagyja Erdélyt. S hogy értse és szeresse, már gyermekkorában rá kell állítani arra a pályára, amelyről mindez látható. Ez elsősorban a szülők és nagyszülők feladata. De az a szülő, aki annak örül, hogy fia/lánya már középiskolás korában külföldre készül, ezt nem teszi meg.

– Mi a helyzet oktatási téren?

– Ma rengetegen járnak líceumba, mondhatni, a középiskola tömegoktatássá vált. Viszont a tantervek magas követelményeket támasztanak, elitista programokkal pedig nem lehet tömegoktatást végezni. Továbbá, bármely oktatási elmélet szerint az iskolai sikernek három pillérre kell támaszkodnia: tanuló, pedagógus, szülő. Mindháromnak megvan e tekintetben a maga teendője, kötelessége. Viszont a köztudat és az illetékes felsőbb fórumok mindenért egyedül a tanárt és a tanítót teszik felelőssé. Az oktatásban akkor lesz „rend”, amikor lesznek inasiskolák, szakiskolák, középiskolák, speciális iskolák, főiskolák, egyetemek, és minden gyermek és ifjú oda megy, ahová való. Tehát egyes tanulók azért (is) sikertelenek, mert nincsenek a „helyükön”.

– Mikor és miért ír verset a politikus?

– Írtam néhány verset, amelynek van politikai felhangja, de legtöbb esetben eszembe sem jut a politika. Kb. 25 évig csak természettudományos szakirodalommal foglalkoztam. Első versemet csaknem 60 évesen, a feleségem halála után fél évvel írtam az ő emlékére. Néhány évig évente 2-3 verset írtam szórakozásból, mígnem néhányat elküldtem Korondra Ambrus Lajosnak, a Hazanéző c. folyóirat és a Hazanéző könyvek szerkesztőjének, aki több mint 30 kötet (vers, novella, meséskönyv, mondagyűjtemény) szerzője. 

Ő volt, aki felkarolt, biztatott és őszintén támogatott. Aztán sorban küldtem neki a többieket, ugyancsak a Hazanéző számára. Közben javasolta, hogy gyűjtsem össze a legjobb társadalmi-politikai írásaimat, mert azokból, az évek múltával, egyre fontosabb kordokumentum lesz. Megszerkesztette és kiadta a „harangos” könyvet a Hazanéző könyvek 30. köteteként. Szinte valamennyi versem megjelent a Hazanézőben, a Szovátai Hírmondóban, a Szászrégen és Vidékében, az Átalvetőben és a Sóvidéki lírai antológiában. A verselési szándék nem állt le, tovább írogatok.

– Milyen köteteid láttak napvilágot?

– Viselkedés, magatartás az állatvilágban (szakirodalom, Dacia, 1983); Pro Natura (szerk., természetvédelem, Kriterion, 1994); Aki(k)ért a harang szól (közéleti írások, Korond, 2019); Koszorúi el nem fogynak (versek, Korond, 2022).

– Mesélj gyermekkorodról, családodról!

– Apám marosvécsi, anyám marosfelfalui volt. Mindketten felvilágosult gondolkodású emberek. Én és Anna (Panni) húgom Felfaluban születtünk. Hároméves voltam, a húgom pedig egy, amikor véglegesen Marosvécsre költöztünk, Csaba öcsém már ott született. Emlékeim zöme Vécshez kötődik. Felfaluba gyakran visszajártunk, a nagyszülőkhöz, nagynénihez és nagybácsihoz, unokatestvérekhez. Fő játszóterünk a vécsi várkastély és környéke volt. Az ’50-es évek elején teljesen elhanyagolták, azután kaszárnyaként, börtönként, javítóintézetként és szellemi fogyatékosok otthonaként működött. Gyakran jártunk a Maros-partra, a futballpályára, télen pedig a Várhegy és a Sápahegy lejtőire. A középiskolát mindhárman Szászrégenben végeztük, az egyetemet pedig Kolozsváron. A húgom matematikát, az öcsém filozófiát tanult. A húgom több iskolában tanított, míg végül Marosvécsen állapodott meg, ahol 22 évig volt a Kemény János Általános Iskola igazgatója. Az öcsém, Németh Csaba Kézdivásárhelyen tanított, közben 10 évig volt Kovászna megyei szenátor. Nagyon ismeri a világtörténelmet, számos cikke és tanulmánya jelent meg. Feleségem Kuti Éva matektanárnő volt, aki 2005-ben, házasságunk 34. évében elhunyt. Fiunk állatorvos Kovászna megyében, lányunk pszichológus, a szovátai fürdővállalat személyzeti és munkaügyi referense. Második élettársam Fazakas Tünde magyar szakos tanárnő volt, aki 2015-ben hunyt el. Jelenlegi társam Bandi Anna nyugdíjas óvónő.