2022. augusztus 11., csütörtök

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

8. Kastélypark Művésztelep

Flamingó Gernyeszegen? Miért ne, a Kastélypark Művésztelepen minden lehetséges. Az is csak az ámulat első pillanataiban hökkent meg, hogy a falat betöltő vásznon buja, egzotikus növényzetben lépeget a kecses, rózsaszín madár, és szemben vele vidáman kelepel a fészkében sziesztázó, békés Maros menti gólyapár. Képzelet és valóság a mexikói Daniela Jauregui festményén ötvöződik igen tetszetős látvánnyá. A szobrász Pokorny Attila és festőművész felesége Knyihár Amarilla kezdeményezte, és kitartó erőfeszítéssel működtetett nemzetközi alkotótábor már sokszor szerzett ilyen kellemes meglepetést a Teleki-kastélyba látogató műélvezőknek, az idei, 8. művésztelepi összejövetel azonban egzotikumokban talán még gazdagabb, mint az előzőek. A távolról jött festőnő közép-amerikai, de a világ túlsó feléről, Vietnámból is érkezett kollégája. Tien Le azzal lep meg, hogy pár nap alatt színeiben, felépítésében, konceptuális eredőiben egymástól mennyire különböző képeket tudott elővarázsolni. Az egyiken sötét tónusok zaklatott tömbje terjeszkedik a képszélek felé, a másikat lírai hangulat és derűs színek teszik vonzóvá, és írott szövegrészek teljesítik ki. Aki megpróbálja elolvasni a szövegtöredékeket, csodálkozva döbben rá, hogy a magyar Himnusz ihlette meg az ázsiai alkotót. Ez párja, a Munkácsy-díjas Őry Annamária hatása lehet. A magyarországi művésznő már többször megfordult a művésztelepen, őt eddig főként a gyönyörű park fái izgatták. Most viszont a titokzatos féldrágakő, a jade festői kihívásaival próbálja meghódítani a zöld különböző szféráit, a spirituálisokat is természetesen. Ő már korábban megtapasztalta, milyen sokféle inspirációt sugallhat az itteni környezet. A szlovákiai Stano Cerny is hozzászokhatott az ilyen patinás műemléki tájakhoz és hangulathoz, de az itt született festményei inkább arra vallanak, hogy jelenlegi piktúrájában a latin-amerikai, mexikói közeg a meghatározóbb. Gernyeszegi rögtönzött műtermük is közös a Daniela Jaureguiéval. 

Daniela Jauregui festménye


A Bajáról érkezett Harmath házaspár, István és Ica más-más helyet talált elképzelései megvalósítására. A szobrász, a marosvásárhelyi Bethlen Gábor-szobor alkotója a kastély egyik barokk díszes ajtajának jellegzetes fémkilincsét teremti újra, monumentálisan felnagyítva. Az emeleti folyosón készül az új mű, a földre fektetve alakul az eredetihez hasonlóvá, pár méterre tőle látható a „modell”. A kastély házigazdája, gróf Teleki Kálmán ott nyaraló pár esztendős kisunokája is rácsodálkozik, felismeri, hogy különleges valami ez a metamorfózis. A grafikus Harmath Ica elhúzódva, magányosan szeret dolgozni. Egy sarokban alakított ki magának munkaasztalt, ott gyűlt fel a pár napos termés, hihetetlen finomságú, rendkívüli árnyalásokra képes, tökélyre vitt ceruzarajzok sokasága. 

Nemrég Baján is szerveztek alkotótábort. Sikeres, színvonalas volt az is, igen kedvező médiavisszhangja hozzánk is eljutott. Az egyik meghívottjuk Knyihár Amarilla volt, aki nemcsak szervezőként nélkülözhetetlen a gernyeszegi művésztelepen, de kivételes munkakedve is mindig mérvadó. Éveken át a víztükör, a tükrözés, a transzparencia, a színek és fények festői egymásra hatása foglalkoztatta, most úgy tűnik, továbblépéssel próbálkozik, a lombok kínálta pikturális lehetőségek univerzumába helyezte át alkotó kísérleteit. Ottjártunkkor festményeinek több színváltozata illeszkedett a helyhez, érdekes párbeszédet kezdve a földszinti boltíves, nyitott folyosón sorakozó, idő rombolta szobortorzókkal. 

Régi torzó, készülő kép


A marosvásárhelyi szobrász, Makkai István hol itt, hol ott tűnt fel. Fém kisplasztikái mindig ötletgazdagságot tükröznek. Elképzeléseit hosszasabban érlelve, inventív módon tudja megvalósítani, akár egy műhelyszerű kis szobában, akár egy lépcsőfokon, hamar munkába feledkezik. Ezúttal az „esszencia” a javasolt téma, megközelítésére a kinetikus szobrászat nyelvét használja.

Úgy alakult, hogy idén inkább a belső terek vonzották az alkotókat. A kastélypark főleg felüdülésre, kikapcsolódásra szolgált. A természetművészet, amelynek Pokorny Attila is jól ismert, kiváló művelője, a mostani vendégeket nem hozta lázba. Ez nem jelenti azt, hogy a nature art a későbbiekben ne jutna újra szóhoz, hangsúlyozta a szobrász. Ő maga nem tudta megállni, hogy ne hagyjon valamilyen tartós kültéri nyomot a táborról idén is. A közelből származó két gránitdarabba tollat vésett, és az irodalom, a művészetek hagyományos jelképeként a kastélyhoz vezető kockaköves út négyzetei közé ágyazta be azokat. Kedd délelőtt már fotózhattuk a plasztikai jeleket. 

Péntek délután lezajlott a táborzáró kiállítás megnyitója is. Az eseményt, a táborozók munkáját a budapesti Nagy T. Katalin, a művésztelep idei művészettörténész meghívottja méltatta. Vele hosszú beszélgetést folytattunk, az interjút majd a későbbiekben közöljük. Most csak annyit, hogy szerinte a tábor legfontosabb sajátossága az a jelenség, ahogy a kortárs művészet beilleszkedik a régi környezetbe, és ahogy ez az erőteljes, hagyományos közeg hat az újító kedvű, mai, modern alkotókra. A művészettörténész itt a múltból, a történelemből is sok mindent megtapasztalhat, de ez a kapcsolat az eltelt századok és a jelen között, a hatás és visszahatás észlelhetősége valóságos paradicsom az elméleti, kutató szakemberek számára. 

Nahát! Képnézőben (balról) Tien Le, Nagy T. Katalin, Pokorny Attila, Őry Annamária

Fotók: N.M.K.

Helykereső... Knyihár Amarilla képei


Pokorny Attila: Toll