Tabutéma: az öregedés (2.)
Nőtt az átlagéletkor
Az öregedési folyamat második felgyorsulása, megugrása 60-as éveink körül történik. A szervezetünk működésében ez az újabb csúcs – hogy ne nevezzem negatív csúcsnak – a szénhidráttal és koffeinnel kapcsolatos anyagcserére hat, valamint a már a negyvenes évek közepén tapasztalt felgyorsuláskor megjelent szív- és érrendszeri betegségek, meg a bőrrel és az izomzattal kapcsolatos zavarok (felerősödése) mellett az immunrendszer szabályozásával és a veseműködéssel kapcsolatos problémákat hozhatja magával. Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy szervezetünk kódolt arra, hogy egy idő után fogékonyabbá váljék a nagy, félelmetes megbetegedésekre (is). Ezek alapján úgy tűnik, nem volt légből kapott a még nemrégiben is ismert és használt életkori felosztás, mely szerint 60 évesen kezdődött a „hivatalos” öregség, és ez volt a nyugdíjkorhatár is.
Új besorolásban az életszakaszok
És itt megint egy ellentmondással találkozunk. Mert igaz ugyan, most már tudjuk, hogy valóban 60 körül megint roppan egyet a szervezetünk, mégis, mivel közbeszólt a civilizáció, az egyre jobbá váló életkörülmények változásokat eredményeztek az élethosszúságban, amelyek következtében mára a fejlett és a fejlődő országokban nőtt az átlagéletkor, illetve a várható élettartam, ezért egy ideje az életszakaszok új besorolását használjuk. Pontosabban, az Egyesült Államok kezdte, aztán mi átvettük, mert öreg kontinensünk öreg tudománya mostanában így működik. Eszerint az érett kor vagy érett felnőttkor 65. életévig tart, és csak ettől kezdve beszélünk az idősödés (65-75 év) koráról, majd a 75-90 között az időskorról, és végül kilencven fölött az aggkorról. Ám a hatvanas éveinkben, gyakran már a legelején, tapasztaljuk a változásokat, ha csak egy picit is odafigyelünk. Nemcsak ilyen-olyan betegségek jelennek meg, de fáradékonyabbakká válunk, kis délutáni szunyókálásra vetemedik az is, aki addig soha nem tett ilyet, és bizony a figyelmünk könnyebben elvonható, emlékezetünk megtréfálhat, illetve nehezebben jegyzünk meg dolgokat, esetleg időigényesebben idézzük fel az ismereteinket, „ki-kihagy a memóriánk”, a gondolkodásunk is gyakrabban elkalandozik, néha (sokszor?) nehezebben szedhető össze, tartható kordában és egy-egy rövidzárlatos pillanattal is meglephet. Érezzük, tapasztaljuk, hogy nem úgy, hanem – mondjuk ki, írjuk le! – valamivel gyengébben működünk, mint eddig. Az ilyen-olyan nyavalyákat is könnyebben összeszedjük, elkezd fájni – ha nem fájt már eddig is imitt-amott –, és bármennyire is nehezen ismerjük el, sokszor nem egyszerű a reggeli felkelés (feltápászkodás az ágyból).
A fontosságérzet csökkenése
És mintha nem lenne elég a sok apró fizikai kényelmetlenség, hozzájön a nyugdíjba vonulás okozta kivonulás egy társasági körforgalomból, néha az ezzel járó fontosságérzet csökkenése és gyakran bizonyos presztízsvesztés. A családtagok is annyira függetlenednek a legtöbbször, hogy már az unokák is külön élnek, és a nagyszülőkkel csak ritkán találkoznak. Sokan érzik ilyenkor azt, hogy valamiféle légüres térben mozognak.
Ha még hozzávesszük a kor divatját, az örök fiatalság mítoszát, a mindenhonnan ránk ömlő felhívást, hogy maradjunk fiatalok, és ehhez csak mozgás, bizonyos étrend meg néhány, ki tudja milyen csodaszer szükséges, csak rendeld meg, akkor kész az átlagos idős ember teljes kudarca és rossz közérzete, hisz ő képtelen mindezen elvárásoknak eleget tenni.
Az elismerés nem a régi
Szerencsére – mondom, szerencsére – a népesség jelentős része, különösen az idősebbek, nem igazán követik, pontosabban nem ismerik a divat hirdette elképzeléseket, bár a környezetük mindenképp valamilyen módon közvetíti feléjük is, talán megszűrve, de attól még érthetően, hogy nem illik öregnek lenni. Még sokunkban megmaradt vagy a józan ész, vagy a hagyomány, vagy egyszerűen a tehetetlenségi erő fejti ki hatását, és így a divatos eszmék nem tesznek akkora kárt az idősödő lélekben, mint amekkorát tehetnének. Ám befolyásolják az ifjabbakat, akik nem a régebb szokásos elismeréssel fordulnak az ősök felé. Ráadásul a családi és a társas kötelékek is nagyon meglazultak.
Lehetőség a szabad, harmonikus életre
Szerencsére, írom megint, az idősebbek is lassan felzárkóznak. Ha nem is az örök ifjúság hajszolásához, annál inkább a független élet, az önmagukra figyelés, a pihenés és kiteljesedés terén. Egyre gyakrabban élik meg ajándéknak a nyugdíjas kort, lehetőségnek a kikapcsolódásra, a kedvenc tevékenységükben való elmélyülésre, a legjobb értelemben vett szabad, harmonikus életre. Ez lehetne a kor sokféleképp értelmezett szabadság- és elfogadáseszméjének legnagyobb hozadéka a idősödő és az idős emberek esetében. Megtanulni élvezni a kor adta lehetőségeket: felszabadulni mindennapi nyomások alól, megszabadulni félelmektől, különösen a divat diktálta elvárások következtében kialakulóktól. Lehet nyugodtan kissé löttyedt bőrű, szürke hajú, hordhat idejétmúlt ruhát, és ehet, amikor és ami jólesik. Nem érdekes, mit mond a szomszéd, nem ugrik kettőt egy helyett, nyugodtan elengedi a füle mellett a kellemetlen kéréseket, és megtanul nemet mondani, lustálkodni, néha otthagyni a mosatlant vagy beülni ebédelni, mert nincs kedve főzni.
A lélek kora
Közben itt van az újabb ellentmondás, ha a statisztikákra nézünk. Mert igaz ugyan, hogy Európában és az AEÁ-ban nőtt az átlagéletkor, ám Afrikában csökkent (!), és világviszonylatban csak az emberek 8 százaléka éri meg a 65 éves kort. Tehát nem kritizálni kellene az időseket, hanem örülni nekik.
Fontosnak tartom, hogy jól nézzünk ki: gondozottak, ápoltak, ízlésesek legyünk. Ha lehet, akkor olvasottak, halk szavúak, szellemesek is. De mindig feldühít, amikor számonkérik, hogy a hatvan- vagy hetven-, netán „csak” ötvenéves miért néz ki úgy, mint egy hatvan-, hetven- vagy ötvenéves?! Jön, hogy világgá ordítsam: azért, mert annyi. Ilyen egyszerű. A fontos az, hogy hogyan érzi magát a világban. Érezheti remekül akárhány évesen, és rosszul egészen fiatalon. Döbbenetesen megnőtt a fiatalkori, sőt kamaszkori depressziósok száma. Sajnos. Csak mondom. Mert a lélek kora legtöbbször nem esik egybe az évek számával, bár kölcsönösen befolyásolják egymást.
Az öregkor kiváltság
Nagyon sokat lehet és kellene még írni az idősekről, de itt és most csak ezekről az összefüggésekről akartam említést tenni. Befejezésül még egyszer hangsúlyozom: az öregség, bár szebben hangzik, ha úgy mondjuk, hogy az idős kor, nem betegség. Inkább kiváltság, hisz a statisztikák szerint boldognak kell lennünk, ha betöltöttük a 65-öt – sőt, többet is! –, és ezzel a világ embereinek a szűk 8 százalékába tartozunk. Ha elmúltál 65 éves, légy elégedett és hálás. Vigyázz az életedre, ragadd meg a pillanatot! Becsülj meg minden hátralévő percet, függetlenül attól, ki mit mond körülötted, rólad vagy az életről!
Albert Ildikó klinikai szakpszichológus
