Születésnapi beszélgetés a 70 éves Nagy Irén tanárral, költővel, prózaíróval

Fűzfaág és gyöngyvirág

– Nyikómalomfalván születtél, Tamási Áron és Farkas Árpád szülőföldjén. Hogyan emlékszel az otthoni évekre; eljutott-e hozzád is az a „mitikus keleti szél”, amire Farkas Árpád is utalt?

– Valóban Tamási Áron és Farkas Árpád szülőföldjén születtem, a varázslatos Nyikó mentén. Nyikómalomfalvát legtömörebben így jellemezhetnénk: kicsi falu, nagy akaratú emberekkel. Erős, életképes közösség él itt, amelyik mindig, mindenben felül akarja múlni önmagát, nem riad meg a kihívásoktól, a kemény munkától, a sokféle megpróbáltatástól. És hogy a haladás, a fejlődés képlete éppen ez, arról meggyőződhet bárki, ha érdeklődéssel végigmegy a falu utcáin. Hagyománytisztelő földműves családból származom, amely megszenvedte a kor mindennemű megpróbáltatását, nehézségét: háború, fogság, kulák beszolgáltatások, erőszakos kollektivizálás. De mindvégig talpon maradt, ahogy a falu népe is, mindenféle viszontagságot átvészelve, legyőzve. Egyik példa: a 2005-ös tragikus, emberéleteket is követelő nagy árvíz. Elszántsággal, összefogással sikerült nem csupán újjáépíteni a részben lerombolt falut, hanem annál is szebbé varázsolni, mint amilyen azelőtt volt.

– Milyen volt az oktatás, a székely közösség diktálta értékrend, a hagyományok ápolása a faluban?

– Az elemit szülőfalumban végeztem, ötödik osztálytól nyolcadikig a székelyszentléleki iskolába jártam. Nyikómalomfalván, az iskolában folyó tevékenységet – emlékeim szerint – a szigorúság, a fegyelem és a rend jellemezte. Valószínű, hogy ezt láttuk nagyobb társainktól, ezt vittük tovább. Szerencsésnek mondhatom magam, hogy abban az időszakban voltam diák, amikor a falut két igazi iránymutató személyiség nevelte, tanította emberségre, hagyománytiszteletre, igazi értékfelismerésre. Hajdó Istvánról, a későbbi gyergyószentmiklósi főesperesről, az „aranyszájú” Pista atyáról van szó és Pap Ferenc tanítóról. Utóbbi igazi népnevelő, ezermester és híres székelykapu-faragó volt, aki a szülőföld, a hit és az összetartás erejébe vetett töretlen bizalommal egyengette az utat előttünk. A munkájuk nyomán vált általánossá a faluban a székely népviselet mind a gyermekek, mind a felnőttek körében. Ezt ma is nagy becsben tartja mindenki, mert a székely ruha nem csupán egy ünnepi öltözet, hanem valódi jelkép, ami viselőjének tartást, önbecsülést kölcsönöz, és ugyanezt a hozzáállást meg is követeli mindenkitől, amikor magára ölti. A faluban szinte szakadatlanul folyt a kultúrmunka. A tanító bácsi és felesége, Pap Eszter tanító néni értékes és érdekes műsorokat, színdarabot, táncot, irodalmi összeállítást tanított a fiataloknak, de komoly felnőtt- és gyermekénekkar működött már abban az időben is, amely sok helyen vendégszerepelt. 

– 1968-ban felvételiztél a székelyudvarhelyi tanítóképzőbe. Milyen volt Udvarhely szellemisége a ’70-es évek elején?

– A tanítóképző, az akkori Pedagógiai Líceum, abban az időben nagy népszerűségnek örvendett, nehezen lehetett bejutni; általában 4-5 felvételiző jelentkezett egy helyre. A mi évfolyamunk 28 tanulója – lakhelyét tekintve – lefedte szinte az összes magyarlakta vidéket Erdély területén. Az osztály nagy része bentlakó volt, összetartó közösséggé formálódott. Az én helyzetem kissé más volt: Nyikómalomfalváról ingáztam, ami az akkori közlekedési lehetőségek közepette nem volt egyszerű. Reggel indultam otthonról az 5 órai busszal, amelyik Etédről jött, és bizony gyakran késett, nem is keveset, és voltak olyan napok, minden héten, amikor csak a késő esti járattal mehettem haza, hiszen délelőtt és délután tanórák, pedagógiai gyakorlatok vagy másféle programok voltak, esténként színházba, koncertre és más előadásokra jártunk (a pedásoknak kötelező volt bérletet váltani a szimfonikus hangversenyekre). Udvarhelyen komoly kulturális élet zajlott, szinte egymást érték a kiállítások, színházi előadások, irodalmi estek, különféle versenyek, filmvetítések. Méltán nevezték Udvarhelyt iskolavárosnak, illetve a régió kulturális központjának. A tanítóképzőnek akkoriban kiváló énekkara volt – csak jó hangú, zenei hallással rendelkező diákokat engedtek át a felvételi vizsgán. Még a televízióban is szerepeltünk, ami abban az időben nagy dolog volt…

– Mikor végeztél, hová kaptad a kinevezést? Mesélj a kezdésről.

– A képző befejezése után Egerszékre, a mindössze 36, nagy területen szétszórt házból álló, Úz-völgyi kis csángó faluba kerültem. Egy évet tanítottam az egyetlen összevont osztállyal működő iskolában, ahová 16 tanuló járt. Volt, aki hat kilométerről is… Különleges, ritka szépségű helyen található ez a kis település, ide nem ért el a kollektivizálás; az emberek főként állattenyésztéssel foglalkoztak, amihez nagyon értettek. Egy csodálatos évet töltöttem itt, egyszerű, erős hitű, tiszteletmegadó emberek között, ahol a gyermekek valóban szerették az iskolát, hiszen ez volt az egyetlen dolog, ami összekötötte őket a világgal, a havonta egyszer, a csíkszentgyörgyi plébános által megtartott szentmise mellett. Akadt bőven nehézség is: nem volt villanyáram és semmiféle közlekedés, csupán a csinódi eltérőtől a „tejesautóval” vagy a Csíkszentsimonba rönköket szállító teherautókkal lehetett eljutni a „lenti” emberek közé. És ide, a világtól elzárt, félreeső kis településre is elértek a rendszer „hosszú csápjai”, itt is találtak okot és ürügyet, hogy kihallgassák, vallassák és zaklassák az embereket…

– De eljött 1974, amikor beiratkoztál a marosvásárhelyi Pedagógiai Főiskola román-magyar szakára. Mi késztetett a döntésre?

– Bár szerettem a kis csángó falut, az örökös nyugtalanság hajtott, az önmagammal szembeni megfelelés kényszere: képes vagyok-e, meg tudom-e oldani a felvételit? A szüleim is aggódtak, hogy ott élek egyedül a hegyek között, szerették volna, hogy a szülőfalumhoz közelebb kerüljek. Én inkább a felvételi vizsgát választottam, így kerültem 1974-ben a marosvásárhelyi Pedagógiai Főiskolára, ahol a mi évfolyamunk volt az első a román–magyar szakon, amely négyéves képzést kapott. Szellemi értelemben számomra Marosvásárhelyen nyílt meg a világ. A tanulás mellett jutott bőven idő kulturális élményekkel is gazdagodni... Akkoriban olyan nem létezett, hogy valamelyik fontos eseményen ne lenne telt ház, ellenkezőleg: nagyon nehéz volt jegyet szerezni. Nekünk, egyetemistáknak bevett szokásunk volt: ha valamilyen előadást feltétlenül meg szerettünk volna nézni, annak a kezdete előtt a bejárati kassza mellett álltunk türelmesen, és ha valaki nem érkezett meg, annak a helyét megkaphattuk. Így nézhettem meg Csajkovszkij Hattyúk tava csodálatos balettelőadását. Számtalan alkalommal ültünk a „kakasülő” lépcsőin. A marosvásárhelyi filharmónia főpróbáját vasárnap délelőttönként tartotta a Kultúrpalotában, közönség előtt. Ez a főpróba, amelyen a nézők zöme egyetemista és diák volt, számomra is kihagyhatatlan vasárnapi programmá vált – valóságos zenei terápiává, ami az előtte való hét minden fáradtságát, kimerültségét feloldotta, és így újult erővel, szellemileg felfrissülve kezdhettem el a következőt.

– Eltelt a négy év, és következett a kihelyezés… Miért pont Csíkszentdomokost választottad?

– 1978 táján nagyon erős volt a tendencia, hogy a magyar anyanyelvű végzősöket román régiókba helyezzék ki. A férjem (1977-ben házasodtunk össze), aki egy évvel előttem végzett a fizika–kémia szakon, már Moldvában volt, egy Bákó megyei faluba kapta a kihelyezést. Nagyon fontos volt számunkra, hogy én valahol magyarok lakta vidéken kapjak egy helyet, hogy később – családegyesítés indokkal – ő is áthelyezését kérhesse. Akkor a kihelyezés országos szintű volt, rádión keresztül, és médiasorrendben történt. Hargita megyében csupán három, általunk választható tanári állás volt meghirdetve: Csíkszentdomokoson, Remetén és Varságon. Szerencsére sikerült a csíkszentdomokosi helyet elfoglalnom, majd nehézkes és költséges utánajárás nyomán a tanév közepétől, 1979. január elsejétől a férjem is a domokosi iskolában kezdte tanítani a fizikát és a technikai tantárgyakat.

– Mit jelentett román nyelvet tanítani egy színtiszta magyar közösségben?

– Emberpróbáló feladat volt... A legnagyobb nehézség abból adódott, hogy a gyermekek a tanórán kívül nem hallottak román beszédet. És az ötödik osztálytól anyanyelvi szinten, a román anyanyelvű iskolák programja szerint kellett a román nyelvet tanítani. Itt óriási szakadék keletkezett a gyermekek tudása és a program elvárásai között. Egy ötödikes magyar vagy akár más anyanyelvű tanulótól, aki aligha tud románul pár egyszerű mondatot megfogalmazni, elvárni, hogy megértse például Creangă fokozottan népies nyelvezetét vagy más komplex román szöveget, mondhatni lehetetlen. És innentől kezdve a gyermekek képességeiket messze felülmúló feladatokkal szembesültek. Ha nagy nehézségek árán meg is tanultak valamennyit ezekből a népies kifejezésekből, szavakból, azt nem tudták felhasználni a vizsgákon kívül sehol. Egy nyelvet, főként, ha iskolás korú gyermekekről van szó, jókedvvel, szórakoztató, játékos gyakorlatokkal lehetne előbb megkedveltetni, és utána megtanítani, nem pedig kényszerítve, a rossz jegyektől való félelemben, és az esetlegesen sikertelen vizsga réme által fenyegetve.

– Mi a legjobb módszer a román, vagy bármilyen nyelv elsajátításához?

– A román nyelv vagy bármilyen más nyelv elsajátításához a legjobb módszer az élő beszéd, a kommunikáció. Egy nyelvet csak beszélve lehet megtanulni, főként, ha gyerekekről van szó. Voltak próbálkozásaink ez irányban is. Például a Ma gyermek, holnap felnőtt című, a kolozsvári Etnokulturális Kisebbségek Forrásközpontja által is támogatott projekt. Itt egy testvériskolai kapcsolatról volt szó, a csíkszentdomokosi Márton Áron Általános Iskola és a Ştefăneşti-i (Botoşani megye) Elméleti Líceum között, amely 2002 augusztusában vette kezdetét egy agaftoni (Botoşani megye) közös baráti táborozással. A program három éve alatt kölcsönös látogatásokat, közös kulturális, művészi és sporttevékenységeket szerveztünk, de a legsikeresebbnek a közösen kiadott Rădăcini – Gyökerek című, kétnyelvű folyóiratot tartom, amelyben a két iskola tanulóinak és tanárainak írásait közöltük román és magyar nyelven. A találkozások három éve alatt barátságok születtek a tanulók és a szülők között, és később is, miután a gyerekek elkerültek az iskolákból, tartották a kapcsolatot. Nagyszerű lecke volt ez a tanulóknak a tolerancia, a másság elfogadása és a kölcsönös tisztelet elsajátításában. De a legfontosabb, amit a projekt megírásánál tűztem ki célul, konkrétan az, hogy a szülők, vakációk alatt, hosszabb időre elengedjék a más nyelvű barátaikhoz a gyerekeiket, nem valósult meg. Pedig a régi időkben is működött az ismerős családok közötti, meghatározott időre szóló „gyerekcsere” nyelvtanulási célból, és most is működhetne ez a hatékony nyelvtanulási módszer, ha lenne rá akarat.

– Mesélj a családról is…

– A családom mindössze három tagot számlált. A lányunk, Réka 1980-ban született, és a csíkszeredai Márton Áron Főgimnáziumban, majd a nagyszebeni Lucian Blaga Egyetemen végzett, tanulmányainak a befejezése után a férjével, Rajmonddal Gyergyószentmiklóson él, és ott is dolgozik. A férjem, Nagy Árpád a Kovászna megyei Kö-zépajtán született, és bár több mint negyven évet élt és dolgozott Csíkszentdomokoson, szíve-lelke ott maradt a szülőfalujában, ahol minden szabadidejét töltötte... A nyári vakációk idején mindvégig a szülei mellett gazdálkodott, és Középajtán halt meg 2021 szeptemberében, a szüleitől örökölt házban.

– 1990-ben kezdődött az irodalmi pályád.

– Az első, nyomtatásban megjelent írásom a Marasztaló című vers volt, amit a Hargita Népe közölt 1990-ben. Nagy figyelemmel és lelkesedéssel követtem a forradalom kimenetelét és az azt követő változásokat, nem hittem azelőtt, hogy mindez megtörténhet. Ez a lelkesedés adta a lendületet, hogy tollat vegyek a kezembe, és írni kezdjek. A vers azokhoz szólt, akik – miután megnyíltak a határok – nagy számban hagyták el szülőföldjüket, és elindultak nyugat felé, a jobb élet reményében. Alapgondolata: elhagyni egy bizonytalan jövőért azt a szülőföldet, ami biztonságot ad, és felváltani valamilyen ismeretlen sorsra mindazt, ami az embert emberré teszi, fájdalmas veszteség annak is, aki elmegy, és annak is, aki marad. Visszhangjáról azt tudom mondani, hogy szavalták akkoriban is, amikor megjelent, és szavalják különböző rendezvényeken ma is.

– Nem sokkal később jött a „váltás”, azaz prózai alkotásod jelent meg a Látóban.

– 1992-ben a Látónak volt egy novellapályázata, erre küldtem be első prózai írásomat, a Szimfónia című novellát, amely – óriási meglepetésemre – első díjat nyert. A novella édesapám kevés híján négy évig tartó orosz fogságának az elbeszélése a főszereplő által, ízes-dallamos, erőteljes nyikómalomfalvi tájszólásban. A novella szövege szokatlan formában, egy klasszikus zenemű, a szimfónia egymást követő tételei szerint tagolódik öt részre, és a mondatok megszerkesztése, valamint a gyakori ismétlések segítségével próbáltam a szövegbe egyfajta lüktetést bevinni, amelyik követi az elbeszélő lelkiállapotának hullámzását a legmélyebb halálfélelemtől egészen a szabadulás örömének eksztázisáig. Innen adódik a novella címe is: Szimfónia.

– Nem sokkal ezután jött a Védtelenül, szintén a Látóban…

– A Védtelenül című, kétrészes elbeszélés 1944 őszén, egy félkatonai szervezet, a magukat „voluntároknak” nevező Mániu-gárdistáknak a csíkszentdomokosi és szárazajtai védtelen emberek ellen elkövetett atrocitásait, gyűlölettől fűtött bosszúhadjáratát írja le. A Csíkszentdomokosi krónika és Szárazajtai krónika alcímet viselő írások 11-11 képben, emberközelből mutatják be az azokon a tragikus napokon történteket. Az írás a túlélők, a szemtanúk, az áldozatok családtagjai és leszármazottai által elbeszélteken alapszik, emiatt nagyon személyes hangvételű és érzelmileg túlfűtött minden sora. Nem kutatásokra, hanem személyes visszaemlékezésekre támaszkodnak a történetek, és a visszajelzések szerint az olvasókat is az érintette meg leginkább, hogy a leírások elsősorban nem tárgyilagosak, hanem fokozottan személyes hangvételűek, ennek következtében érzelemmel telítettek. Az akkori eseményekkel kapcsolatosan alapos, szakszerű kutatómunka is folyt, és ezek a kutatások minden lényeges ponton alátámasztják a megkérdezettek elmondásait, így tehát, ami az elbeszélésekre alapozva bemutatásra került, megfelel a valóságnak.

– 2015-ben jelent meg a székelyudvarhelyi Erdélyi Gondolat Könyvkiadónál a Hová lett az Erdő? című köteted.

– A Hová lett az Erdő? című meseregény arra a mérhetetlen, már-már visszafordíthatatlan pusztításra szeretné felhívni a figyelmet – két ártatlan őzgida, Cimba és Zenge történetével –, amely ma már szemmel látható a dombokon, hegyoldalakon, mindenfelé: az eltékozolt, nem olyan régen még ragyogóan szép erdők sötétülő és egyre táguló helyére. A kötet a kis állatok szemén át láttatja meg a végtelenül nagy veszteséget, amit nem pótolhat és nem helyettesíthet már soha semmi… Az erdő iránti tisztelet, odafigyelés kifejezése a cél, annak a kihangsúlyozása, hogy az erdő mennyire fontos része a világnak, az életnek.

– Milyen köteteid láttak még napvilágot?

– Mégis (versek, 1993); Védtelenül (novellák, 1998); Veletek dalol sok ezüst madárka (gyermekversek, 2009); Nyikó menti hajnalok (versek, 2013); Transzilván elégia (költemény, 2014). Mindenik kötet a székelyudvarhelyi Erdélyi Gondolat Könyvkiadó gondozásában jelent meg.

– Mit cipelsz magaddal gyermekkori éveidből?

– A legelső gyermekkori emlékem, amikor háromévesen, a mezőn elvágtam a lábam egy kapával, aminek a helye még most is látszik. Mintha valamilyen „vérszerződést” köttem volna a szülőfölddel, hogy soha el ne felejtsem, honnan származom. Mások elbeszéléséből tudom: már két-három hónaposan a földjeinket jártam, egy hintóbölcsőben (ez egy vászonból készült kis bölcsőféle) vittek magukkal a szüleim, mert a mezei munka nem várhatott, a kaszálást, kapálást, szénatakarást, aratást időben el kellett végezni. Innen ered, gondolom, a későbbi rajongásom a mezők, rétek, a nagy, nyitott, tágas terek iránt. Később, nagyobb gyermekként, mikor csak tehettem, a mezőkön, réteken kószáltam, és ott egymagamban voltam a legboldogabb. Amikor érkeztek a testvéreim (két öcsém született), otthon kellett maradnom „pesztrának”, és mindhármunkat a favágócsutakon üldögélő, szivarát szívó idős nagyapám „tartott” szemmel. Nagyot változtak a dolgok a kollektivizálás kezdetétől; a fenyegetettség érzése, a „fekete autó” réme gyermekként örökre belevésődött az emlékezetünkbe. De az idő nem állt meg, iskolába jártunk, édesapám a kollektívben fogatoskodott a két szép lovával, édesanyám cérnagyári munkás lett, három váltásban dolgozott a székelyudvarhelyi gyárban. Számos emlékem édesapám „felcseri” dolgaihoz kötődik: az orosz fogsága idején egy orvos mellé volt beosztva, és ott tanulta el a „szakmát”, hogy bármikor, bármilyen bajban elsősegélyt tudjon nyújtani. Akármilyen gond volt a faluban, baleset, verekedés, betegség, először hozzánk jöttek az emberek, akár éjjel volt, akár nappal. Visszatérve önmagamra, soha nem voltam könnyen barátkozó, társaságkedvelő gyermek, sem afféle fegyelmezett „tanár kedvence”. Inkább a problémás diákok közé tartoztam amiatt, hogy órákon gyakran elkalandozott a figyelmem, és sokszor fogalmam sem volt arról, amikor megkérdeztek, hogy éppen miről is van szó. Soha nem az érdekelt sem otthon, sem az iskolában, amit elvártak volna tőlem, emiatt elég sok szidást, bírálatot és megrovást kaptam, de mindent egybevetve, biztosan állíthatom: gyermekkori éveimet (mint ahogy nyilvánvalóan mások sem), el nem cserélném senki mással ezen a világon.

– Mit üzensz a mai fiataloknak?

– A mai, anyagi javakért folyó versennyé vált világban szinte minden megszerezhető, pótolható, egyedül az elvesztegetett idő nem…