Szervátiusz-díjasok a Műcsarnokban

Tavaly ősszel több alkalommal is méltattuk Múzsa mellékletünkben a Szervátiusz Jenő-díjas művészek Csíkszeredában rendezett kiállítását. Az októberi megnyitó a Mikó-várban, majd a Csíki Székely Múzeumban szervezett tárlatvezetés is jó alkalom volt arra, hogy a névadó Szervátiusz Jenő és a rangos díjat létrehozó Szervátiusz Tibor munkássága mellett a kitüntetett festőket, szobrászokat, grafikusokat, díszítőművészeket is méltó reflektorfénybe állítsuk. Már akkor jeleztük, hogy a tárlat anyagával 2024-ben a budapesti közönség is megismerkedhet. A kiállítás február 15-én nyílt meg a Műcsarnokban. Szép sikere volt és van továbbra is, sokan voltak kíváncsiak a két Szervátiusz és a 21 kitüntetett Kárpát-medencei művész válogatott alkotásaira.

Bocskay Vince szovátai szobrászművész, aki a csíki eseményen is jelen volt, a budapesti nyitóünnepség lélekemelő hangulatát is megtapasztalhatta, a jelenlevők elismerésének is részese lehetett. Mint mondta, az anyaországi művészetkedvelők mellett számos ismerőssel, tőlünk áttelepült alkotó baráttal is beszélgethetett, örültek, hogy a díjazottak közt szép számban vannak erdélyiek is. Bocskay szobrai mellett Árkossy István, Barabás Éva, Bardócz Lajos, Gaál András, Kákonyi Csilla, Márton Árpád, Páll Lajos művei tükrözik a kiállításon azt a szellemet, amelyet a Szervátiusz Alapítvány igyekezett éltetni fennállása két évtizede során.

A tárlat március 24-ig látogatható. A megnyitón az alapítvány elnöke, a kiállítás kurátora, Szervátiusz Klára tartott ünnepi beszédet, ma abból ragadunk ki részleteket.

„Nem igaz, hogy a korszerűnek kikiáltott igénytelenség korszerű, és azoknak sincs igazuk, akik a nemragyogást próbálják hitelesíteni” – Szécsi Margit szavaival kívánok jó estét, és szeretettel köszöntök mindenkit.

Mindenkit, de elsősorban a művészeket, akiknek ünneplésére szerveződött e kiállítás.

Hálás köszönettel emlékezem és emlékeztetek a magyar képzőművészet ikertornyaira: Szervátiusz Jenőre és Szervátiusz Tiborra, akik nélkül most nem lennénk itt.

Nagy szeretettel üdvözlöm a kiállító művészeket a Kárpát-medence minden tájáról és a hozzátartozóikat.

Köszönöm, hogy hűségesek vagytok a művészethez, a nemzethez, a szűkebb pátriához, hogy vállaljátok népünk sorsát, s hogy világító lámpásként adtok útmutatást az elszakított területek magyarságának és az anyaországnak. Útmutatást, erőt és örömöt. (…)

A huszadik század elején, megunván az akadémikus kötöttségeket, előírásokat, kísérletbe fogtak a művészek. Az avantgarde vagy modernista jelzőkkel illetett törekvések friss szellőket hoztak a művészet állott levegőjű szalonjaiba.

Ma már alig hisszük el, hogy a múlt századelőn nagy vihart kavart törekvéseknek az ajándéka például az impresszionista Renoir, a mi Csontvárynk, a szürrealista Chagall csodálatos művei.

De ennek köszönhető, s nemzeti avantgarde-nak nevezhető Szervátiusz Tibor művészete is.

A kísérletezés a második világháború utáni évtizedekben új irányt vett, mondhatnám: gellert kapott. Az elhajlott számtalan izmus rombolóvá vált, a kísérletet a direktíva váltotta fel.

Lassan lebontotta a mesterségbeli tudást, az ihlet, képzelet, fantázia, idea helyét a mohó galériások utasítása váltotta fel, s a nonfiguratívnak nevezettek többsége a sötét, pusztító, mammon-hívő materialisták szolgája lett. Miközben igyekezett minden más művészeti irányzatot kiszorítani, amint ez a politikai életben is megnyilvánult s megnyilvánul.

Így értünk el oda, amikor üres vásznakat akasztanak a falra legfeljebb egy-két ecsetvonással, s a média szerint olyan művészek lettek, akik egymillió dolláros képeket festenek például.

No, itt kell felkiáltanunk: meztelen a császár! És átlépni az ásító unalmon, amellyel évtizedek óta megtöltik a galériákat.

A művészet mindig az embert, a humánumot szolgálta, ám manapság elfordult ettől, és valósággal felkészít az erőszakra, a háborúra – mondta Szervátiusz Tibor egy interjúban.

Az ő ars poeticájával folytatom: Ha magyarnak születtem, a művészetet is anyanyelvemen kell beszélnem... Puszta formát létrehozni nem elég. Azt tartom alkotásnak, ha a művész nemcsak kísérletezik, de teremt: világot magának, s ehhez illő formát.

A Nobel-díjas indiai költő, Tagore szerint: Ihlet nélkül hiába rajzolunk, festünk, zenélünk, csak a külső formát ragadjuk meg, azt utánozzuk értelem nélkül.

Ha az egér oroszlánnak képzeli magát, csak nevetségessé válik.

Ha az ember istennek, megaláztatik.

Ám a ihletett művészet sok ezer szirmú lótuszvirágja érintetlenül ragyog, s felfelé törekszik a Mindenhatóhoz.

Az a jó kiállítás, jó koncert, táncjáték – szerintem –, amelyről erősebb lélekkel, örömmel telt szívvel távozik a néző, abban a hitben, hogy az élet mégis szép, s a boldogságnak millió lehetősége van, a káosz pedig mindig átrendeződik isteni renddé.

Remélem, e tárlat megadja majd ezt a nézőknek.”

A nyitóbeszédet követően Fülei Balázs zongoraművész, Sipos Mihály népzenész és Kardos Mária, valamint Szervátiusz Klára zenés, lírai műsora hangolódott rá a kiállítás lelkületére.