Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
Kalapácsütések zajára ébredt a város azon a pénteken. Olyan lehetett az utcákat, tereket bejáró, ritmusosan ismétlődő hang, mint egy hatalmas szív egymást követő, rémült dobbanásai. Az Ő szíve is úgy verhetett akkor, ahogy a görcsösen szorított szerszám a keresztet ácsolók kezében, hiszen tétovázás nélkül elfogadott emberi mivoltában éreznie kellett, milyen a szenvedésvárásból születő félelem.
Sokan kísérték a Golgotára vezető másfél kilométeren – főként kíváncsiak és gyűlölködők, meg néhányan a titokban együttérzők közül –, én nem tudtam volna a tömeggel tartani. Nem lett volna erőm végignézni az Ártatlan néma kereszthordozását és azt, ahogy nehéz súly alatt görnyedő, védtelen testét bekerítik a gyűlölet szennyes hullámai. Nem lettem volna képes felülemelkedni saját megrendülésemen, iszonyomon, az én kendőm biztosan nem érintette volna a meggyötörten is szeretetet sugárzó arcot.
Jézus közel kétezer éve újra meg újra elindul ezen az úton, három nappal húsvét előtt. Keresztények sokasága szegődik a nyomába, kérdés, hogy ki meddig tudja követni a megpróbáltatások között. Böjtöl ilyenkor a test és a lélek, mindenik a maga ereje és korlátjai szerint. Néha kizökkenünk, felocsúdunk ebből a különös állapotból, betolakszik a képbe egy örömhír vagy bánat, várt vagy váratlan történés, világfelfordulás. Esetleg pár vonzó kedvezmény a lakótelepi áruház kirakatából. Ő nem haragszik ezért, ahogy a kínzó virrasztásból álomba menekülő tanítványokra sem neheztelt. Ismeri gyengeségeinket, hétköznapi és ünnepi alkalmakra tartogatott szorongásainkat, és tudja, másként nem tehetünk. De talán mégsem mindegy, milyen mértékben aludjuk át a Megváltó keresztútját, és – ha más nem – a húsvétvasárnap boldog bizonyossága fel tud-e igazán ébreszteni. Ha nem is hosszabb időre, legalább néhány napra, amíg az úrvacsora ízét még a szájunkban érezzük. Bennem egy ilyen alkalom máig megmaradt. 2020 világjárványos tavaszán a tévéképernyő előtt törtünk édesanyámmal az otthoni kenyérből, és ittunk a borból, ahogy az élőben sosem látott, üres templom lelkipásztora is tette az istentisztelet alatt. Ez volt az utolsó úrvacsora, amelyen együtt vettünk részt – bár meggyőződésem, hogy a húsvéti felhőasztal mögül évről évre követi továbbra is a lenti ünnepet –, és a helyzet szokatlan szomorúsága ellenére ez volt a legmeghittebb, legmélyebb közös találkozásunk a megtöretett test és kiöntetett vér szentségével. Ez persze csak utólag, nem is olyan rég tudatosult bennem, ahogy sok más, fentről irányított történés is jóval később nyert számomra igazi jelentőséget.
Kalapácsütéstől rezzen össze a lélek nagypénteken, és a húsvét végtelen boldogsága még olyan távolinak tűnik. De tudjuk, hogy biztosan eljön, egyszer csak körbevesz és felemel. Megszürkült álmok, érzelmek, gondolatok fölé emelnek hirtelen az áldott kezek, amelyek még őrzik, értünk őrzik rendületlenül a szegek nyomát.