Szerencsét hozott a varázskő?

Interjú dr. Dragománné Tiszai Katalin irodalomtanárral

Kollégák voltunk az egykori Marosvásárhelyi Pedagógiai Főiskola filológiai fakultásának román–magyar szakán. 1965-ben végeztünk. Egy időben gyakrabban találkoztunk az eltelt négy és fél évtizedben, majd miután Vásárhelyről 1988-ban családostól áttelepültek Szombathelyre, ritkábban hallottam róluk. Sűrűsödtek az információk, amint író fiuk, Dragomán György egyre ismertebb szerzővé kezdett válni. Nyilván érdekelt, hogy az édesanya miképpen élte, éli meg fia és menye, Szabó T. Anna sikereit, de azért is küldtem el digitális kérdéseimet neki, mert sok szépet, érdekeset olvastam saját tanári, pedagógusi módszereiről, eredményeiről is. Távbeszélgetésünk hosszabb lett a szokásos napilapi terjedelemnél, de a későbbiekben valamikor talán azt is közzétehetjük, ami az interjúból most kimarad.

 – Aki nyomon követ a világhálón, irigykedhet, hogy elsőként, esetleg másodikként, frissiben ismerheted meg fiad és menyed legújabb írásait. Tényleg élhetsz ezzel a lehetőséggel, van ilyen előjogod?
 – Mielőtt erre válaszolnék, el kell mondanom, hogy a napokban többször is arra gondoltam, vajon mikor nézhetem meg újra, „kék-e még az ég” Váradon, Kolozsvárott, Marosvásárhelyen… Így aztán örömteli volt számomra jelentkezésed az interjúkérdésekkel, visszamehettem, ha csak gondolatban is, Vásárhelyre, és folytathatjuk a budapesti könyvbemutatódon tavaly elkezdett beszélgetésünket, ami bizony rövidre sikeredett a nagyszámú érdeklődő miatt. Az első kérdésedre viszont egy kissé tágabban értelmezett választ adok. Azt hiszem, a bennfentesség érzésével óvatosnak kell lennünk. A tanítás csodája rávezetett arra, hogy kiszámíthatatlan, mire lesznek képesek a gyermekeink, milyen meglepetéseket okoznak. Mindenkiben rejtett tartalékok vannak, és a szülő dolga, hogy bízzon, higgyen, büszke legyen, de a kellő időben a háttérbe álljon. Mégis elő-előfordult, hogy éltem az „előjogommal”. Történt egyszer, hogy előre tudtam, a Holmi folyóirat egyazon számában egymás mellett fog megjelenni Szabó T. Anna két verse és Dragomán György regényének egy részlete, a Világvége. Menyem és fiam! Úgy éreztem, sorsfordító pillanat lesz az életemben, igazi boldogság, hogy erről beszélhetek majd a diákjaimnak. Volt időm felkészülni rá, nap mint nap benéztem az újságoshoz, és már nem is kellett kérdeznem, hogy megjelent-e a folyóirat, az elárusító csak a fejével intett, hogy nem, még nem jött meg a Holmi. Amikor aztán a friss, nyomdaszagú példánnyal rohantam vissza az iskolába, tudtam, hogy több „pedagógiai” szempontnak is eleget tehetek. Megismertetem őket egy pompás irodalmi folyóirattal, másodszor pedig, és ez volt a legfontosabb, beszélhetek nekik a kortárs magyar irodalomról. Hiszen ha bemutatunk egy-egy frissen megjelent könyvet, folyóiratot, beleolvasunk, vagy együtt elmegyünk író-olvasó találkozóra, elnyeri tetszésüket, kikölcsönzik, elolvassák, posztolják, lájkolják… És harmadszor, talán így semmiképpen sem lehet „személyi kultuszként” értelmezni, ha a Pillanatképekből felolvasom Anna sorait: „Akár egy finom, régi pasztell./ Belül vagyok a kereten./ Az öröklétet félve méri/ szívverésem, lélegzetem”. Megéreztem, hogy ők ketten együtt az én gyermekeim, összetartozva, de mégis külön-külön művelik azt a csodát, ami sokaknak jelenthet varázslatos pillanatokat.
 – Talán nyugodtan mondhatom, hogy családotok irodalomközpontú. Korán elhunyt fogorvos férjed, az általunk ma is gyakran emlegetett dr. Dragomán Pál, Pali barátunk sok egyéb mellett írt is, az irodalom megszállottja volt, te hivatásként a magyartanári pályát választottad. A fiaitok beleszülettek ebbe a miliőbe. Mikor jöttetek rá, hogy Gyuri, a világon ma már egyre elismertebb Dragomán György, nálatok többre viheti?
 – Azt hiszem, hogy az otthon, a családi környezet, a mindennapjainkat körülvevő különböző tárgyak, a bokályok, kancsók, köcsögök, szilkék, mozsarak, kulacsok, figurális kályhacsempék, sétapálcák, könyvek és képek, ebéd közbeni beszélgetések meghatározóak lehetnek életünkben. Mélyebbre ásva, a Dragomán név jelentése, tolmács, tevehajcsár, az örmény gyökerek és az én anyai ági messziről hozott gyökereim gazdagon keveredtek. Hogy mindez milyen hatással lehetett a gyermekeimre, ki tudja... Hiszen a két fiam két egészen különböző egyéniség lett. De azt is gondolom, hogy Dragomán „Palika”, mindenki Palikája annyira színes egyéniség volt, hogy sokan őrzik emlékezetükben tanárként, barátként, orvosként és igen, szenvedélyes irodalmárként! Most is hallom, ahogy nevetve, dragomános túlzással és vehemensséggel azt mondja, hogy a fél várost apósom tanította, a másik felét pedig ő. Imádott mesélni, történeteket felkerekíteni, és mi a fiúkkal élvezettel hallgattuk, de összekacsintva tudtuk, hogy a fele sem igaz annak, amit mesél. Ez a játékosság meghatározta a mindennapjainkat, imádott főzni, és ha ízlett, ha nem, azt dicsérni kellett, ha el akartuk kerülni a dragomános hangulati robbanást. Reggelente mily örömmel tépett ki a hajamból egy hosszú hajszálat, hogy klinikai záras szekrényét megjelölje vele, és másnap biztonsággal tudja, hogy illetéktelenek kikutatták vagy éppen nem. És ebben a hangulatban Gyuri fiam csak olvasott és olvasott. Sokat és mindent, amihez csak hozzájutott. Hosszan és izgalmasan lehetne erről az időszakról is beszélni, ő maga gyakran tesz említést mindezekről. Azonban mi akkoriban tudatosan a természettudományi pálya felé irányítottuk. Pali azt magyarázta, hogy a diktatúrával szemben könnyebb az egyenes gerincet megőrizni az egzaktabb tudományokat művelve, mint íróként, irodalmárként. Aztán az áttelepülésünk után már a maga útját járhatta, hiszen igazi szellemi felszabadulást éltünk meg mindannyian, a kisebbik, Andris fiammal együtt. Érdekes volt azt is megfigyelni, hogy a két fiam, akik között hat év különbség van, milyen másképpen élte meg az otthon és az itthon felcserélődését, amit mindannyian megszenvedtünk a magunk módján. Többet azonban nem volt beleszólásunk jövőjük alakulásába, csak figyeltük, támogattuk, aggódtunk, hittünk, csak bíztunk és bíztunk, most is ezt tesszük… én még itt, Pali már fent...

 – Regényeiben, rövidprózáiban is gyakori szereplő az édesanya. Magadra ismersz a könyvbeli anyákban?
 – A regény az regény. Ha van is valóságmagva egy történetnek, szereplőnek, helyszínnek, legyen ez a szerző titka, és talán egy kicsit az enyém is. Mit sem érne az életünk az apró titkaink nélkül, amelyeket őrzünk, és magunkkal is viszünk majd örökre. Az a fontos, hogy az olvasó ráérezzen, a realitásban gyökerező tények átlényegülnek, titokzatos erőként hatnak, életünk során sokszor felmerülő kérdéseinkre gyakran választ adnak, nehéz döntéseinkben esetleg segítenek. Azt azért elmondom, hogy számomra Gyuri fiam legmegrázóbb írása így kezdődik: „Anyám a berlini fal romjai előtt áll a Potsdamer
Platzon, kézen fogja a hatéves fiamat, és sír-sír-sír...” (Anyám Európa). Emlékszem, 2006 augusztusában Gyuri fiam berlini ösztöndíjat kapott, és családjával felkerekedtek, Berlinbe utaztak, én is velük mentem, bár kezdetben nem akartam velük tartani. Az unokáim még kicsik voltak, magam nehezen viseltem az egyedüllétet, Palim éppen elment, de sietve meg is érkezett a kicsi Palika. Gondoltam, a tanév kezdetéig jól jön majd a nagymamai segítség. Meghökkentő élmény volt. Most is összeszorul a torkom, görcsbe rándul a gyomrom, ahogy ott bolyongok a szürke betonoszlopok között Berlinben. Hullámzik a lábam alatt a talaj, émelygek, és már egyensúlyomat vesztem, amikor meghallom az ötéves unokám felszabadult, gurgulázó kacagását, aki a labirintus oszlopainak tetején ugrándozva hirdette, hogy van tovább! (Holokauszt-emlékmű, 2005, tervező Peter Eisenman). Hosszan folytathatnám, hogy hogyan éltem meg Berlint, de azt hiszem, érdemesebb a Gyuri fent említett írását elolvasni annak, aki még nem ismeri.
 – Rád is olyan erős hatással volt a szülőföld, mint a fiadra? Az itthoni évtizedek bőven kínáltak megpróbáltatást. Lehet, hogy városonként más és mást. Nagyváradot, Marosvásárhelyt, netán Kolozsvárt felidézve élednek fel inkább a nosztalgiák benned?
 – Ha azt kérdeznéd, volt-e komoly nézet-eltérés a családunkon belül, hát akkor azt válaszolnám, hogy igenis. Ha harc, akkor legyen harc! Vérre menő! Érvek és ellenérvek kifogyhatatlan tárházát felvonultató pillanatok, robbanásig feszült percek határozták meg életünket. Várad vagy Vásárhely? Kinek-kinek melyik város a világ közepe. Már ismeretségünk kezdetén mérhetetlen haragra gerjedtem, mert csak mi, váradiak mondhatjuk, hogy a „peceparti” város az európai szecesszió fellegvára, gyöngyszeme, ékszerdoboza. De aki visszaél a szóval,
készakarva gúnyolódik a pecén, no annak le is út, fel is út! Úgy elrohantam, hogy utol is ért, és a továbbiakban mondhattam én, hogy Stern-palota és annak a kapuja egy csoda, meg hasonlókat. Ott nőttem fel, Váradé is Komor Marcell és Jakab Dezső, Janus Pannonius… „Hőforrás-vizeink, az Isten áldjon”… De hogyan is vehettem volna fel a versenyt Palimmal, aki így tudott írni szeretett Vásárhelyéről: „Kisdiákként, amikor a Vár mellett elhaladva a Sáros vagy Kazinczy utcán a Református Kollégium felé mentem, ha volt még idő, gyakran tettem egy kis kitérőt a Fürdő utcán, a Borsos Tamás utca felé, így jutva ki a Bolyaiak terére, ahol az utca sarkán balra egy nagy, fehér épület állott, boltozatos zöld kapuján egy nagy, fekete kovácsoltvas bagollyal. Cziprián bácsi, aki már érettségiző diák volt, amikor én kis elemista, azt állította, hogy a bagoly éjszakánként elrepül a kapuról, és csőrével megcsipkedi azokat a kisdiákokat, akik nem hajlandóak sört hozni neki az Oroszlánhoz címzett vendéglőből” (Dragomán Pál: Gróf széki Teleki Sámuel, a könyvtáralapító). Hát valahogy így folytatódott ez hosszú évtizedeken át. Ebben a játékos, évődő, halálomig haragszom hangulatban nőttek fel a gyerekek is. Persze Kolozsvár, az egyetemi éveim városa kihagyhatatlan a harcból, annál is inkább, mert családunkba Anna menyem magával hozta rajongását a szülővárosa, kincses Kolozsvár iránt. Ő azonban, azt hiszem, kezdetben döbbenten állhatott a hirtelen kirobbanó parázs vita közepén, de szerintem beletanult. Imádom, hogy Gyuri honlapján ez áll: Harcostársam Szabó T. Anna.
 – Szombathely számodra is meghozta a szakmai kiteljesedést. Ott már sok elégtétel érhetett oktatóként, irodalmárként. Kérlek, részletezd ezt egy keveset.
 – Nevetve szoktam mondani, hogy éle-temnek három fontos állomása volt, van. Marosvásárhelyen én voltam Dragomán Pali felesége, most én vagyok Dragomán Gyuri mamája. Közben ott volt Szombathely. Sorsszerű volt a találkozásom a várossal, ahol azt és úgy taníthattam, ahogy csak akartam. 1988-ban egy kora reggeli órában érkeztünk Palival Szombathelyre. Állást kerestünk. Az ismeretlen város főterén körbejártunk, majd a Szily János utcába keveredtünk, és az utca legelején megláttam Szaniszló Ferenc püspök emléktábláját. Ebben a pillanatban tudtam, hogy ez lesz a mi városunk az elkövetkezőkben. Nagyváradon a Stern-palota, ahol gyermekként éltem, a főutca és a Szaniszló Ferenc püspökről elnevezett utca sarkán áll a mai napig is. Sorsszerű volt a találkozás. Így találtunk választott hazánkban, Szombathely városában otthonra. Azt hiszem, a génjeimben hordozom a menekülést. Én menni akartam, Pali maradni. Mindig azt hangsúlyozta, hogy majd ő fogja leoltani a villanyt. De nem így történt. Pali gyökértelennek érezte magát ebben a barátságos, kis városban. Kezdetben senkit sem ismert, és az utcán járva mégis úgy érezte, hogy akik vele szembemennek, mind marosvásárhelyiek. Az is előfordult, hogy köszönt nekik. Hiányzott neki az a kultúrközösség, amelyben Erdélyben élt. Így aztán úgy döntöttünk, hogy megteremtjük magunknak a szellemi menedéket. Izgalmasan szép időszak volt. Pali azt mondta, hogy a fát nem lehet közel ötvenévesen gyökértelenül átültetni. Trébely néven galériát nyitottunk. Tíz kép a falon. Marosvásárhelyhez kapcsolódik a galéria elnevezése is. A kiállításokat rendszeresen Pali nyitotta meg, és mindig elmondta, hogy a név Vásárhelyhez köthető: Orbán Balázs által rögzített szájhagyomány szerint egy XVIII. századi francia utazót felvittek a város melletti szőlőhegyre, hadd gyönyörködjék a csodás panorámában. A franciának tetszett a vidék, mondogatta is gyakran: trés belle! Trés belle! Ebből magyarították aztán a derék vásárhelyiek a máig megmaradt Trébely elnevezést. Menedék volt ez számára, számunkra. Többek között kiállított ott Péterfy Laci, Dienes Attila, Nemes Laci, Somogyi Győző, Bencsik János és a mindenki drága Lalója, Erdélyi Lajos… Itt most fejet hajtok egy pillanatra… És sokan mások is szerepeltek, otthoniak és itthoniak. Szellemi menedék volt ez, nyitott ajtó a művészetnek… Magam pedig szenvedélyesen belevetettem magam a tanításba. A Kanizsai Dorottya Gimnázium tanára lettem. Bizonyítani akartam. Meghódítani. Elvarázsolni. Elkápráztatni. Alattvalóvá tenni. Ez a napi tanári feladat. Hódítani akkor lehet, ha van hódítható. Varázsolni akkor lehet, ha a varázslás birtokában vagy. Kápráztatni akkor, ha brillírozó a tudásod, ha azt nap mint nap gazdagíthatod. Ha nincs nálad tankönyv, régi, elsárgult jegyzet, ha soha nem ülsz le, csak járkálsz, a tanári asztalon táncolsz, vezényelsz, táncoltatsz. Alattvaló? Te magad leszel. Alázattal szolgálod a diákjaidat, akikben bízol, és mindenkiben azt keresed, amiben nagyszerűen kiteljesedhet. A tanítás apoteózis: menny és megfeszülés, megvilágosodás és föltámadás, de lehet pokolra szállás is. Nekem a tanítás játék, játszottam a tanítványaimmal, és ők játékos partnerekké, cinkostársaimmá váltak a tanítás – tanulásban. Megajándékozott a jó sorsom azzal, hogy hosszan, sokáig tanítottam, 70 éves koromig, amikor elköltöztem fiaim közelébe, Budaörsre.
 – A nevedhez kapcsolható egy hasznos és rokonszenves kezdeményezés, a lyukaskődíj is. A mi olvasóink erről nemigen tudhatnak. Ajánlanád az erdélyi kollégáidnak, hogy hozzanak létre ők is ilyen ösztönző elismerést?
 – A lyukaskődíjról beszélhetek röviden, de hosszabban is.
Azzal kezdem, hogy nem szeretek feleltetni. Nem szeretek feleletet értékelni. Sokszor a felelő kiválasztásánál különböző játékos trükkökkel éltem. Már régóta ismert az a babona, hogy egy olyan kő, amelynek a természet okozta, tengervíz kimosta lyuk van a közepén, szerencsét hoz a megtalálójának. Ezeknek a varázsköveknek a neve: tyúkisten. Az 1960-as években a Nagyvilág című folyóiratban, ami mellékesen csempészáru volt Erdélyben, olvastam erről a varázserőről egy Jevtusenko-novellát.
Azóta megszállottan gyűjtöm, vízfestékkel kiszínezem, hajlakkal fixálom a festéket, majd boldogan elajándékozom ezeket a szerencsét hozó varázsköveket. Remek szórakozás a köves tengerparton sétálva lyukas köveket keresgélni, meghökkentve a fürdőzőket, hiszen érthetetlen, miért emelek fel egy-egy követ, forgatom, tartom a nap felé, belenézek, megvizsgálom, hogy átlátok-e a lyukon, látom-e a kék eget, mert csak akkor értékes a kő, ha akár fel is fűzhetjük, nyakláncként, karkötőként is hordhatjuk. Előfordult, hogy bevittem órára egy-két lyukas követ, megkérdeztem, hogy ki vágyik erre a szerencsét hozó kőre, és esetleg aki jelentkezett, annak oda is adtam, feleltettem is, mondván, hogy egy jó jegy a kővel együtt még örömtelibbé teheti a diák napját. De az is lehet, hogy felajánlom, ha nem tökéletes a felelet, nem kéri a jegyet, akkor örüljön csak a kőnek, nincs jegybeírás, majd máskor. A gyerekek imádták a „tyúkisteneket”. Sokszor írnak nekem, hogy évek teltével is őrzik ezeket. Dórikám, aki már húsz éve érettségizett, Londonból írta, hogy sok-sok költözés után most is ott a kő a könyvespolcán, és továbbra is hozza a szerencsét… Hát így alapítottam a Tyúkisten díjat, és a tizenévesek közül azokat jutalmaztam, akik a játékot kedvelő, szabadon szárnyaló szellemüket próbálgatva egy általuk választott irodalmi műfajban „nagyot alkotnak”. Nem véletlenül használom a jelen időt, mert egy kedves fiatal kolléganőm, Helga Pinezits ma is folytatja ezt a már hagyománnyá vált díjkiosztást, amihez minden évben járt és ma is jár egy általam festett kő, egy Szabó T. Anna dedikált verseskötet és Annának egy, az alkalomhoz írt verse.
 – A mi „veszélyeztetett” korosztályunk a világjárvány idejére szobafogságba kényszerült. Sokan a kreativitásukat próbálják mozgósítani ebben a kényszerhelyzetben. Te mivel töltöd a meghosszabbodott szabadidőt?
 – Az utóbbi években sokszor azt gondoltam, hogy Márqueznek igaza van, amikor azt írja a Szerelem a kolera idején c. regénye 43. oldalán, hogy „akkor jutunk a tudás birtokába, amikor már semmire se megyünk vele”(Magvető Kk. Bp. 1985). Most, a koronavírus-járvány idején azt mondom, hogy nem, ez nem így van, mert a tudás birtokába sosem jutunk. Meg kell küzdenünk ezért. Szóval „tanulni, tanulni, tanulni...” Én most angolul tanulok, mert szégyenszemre angolul bizony nem tudok.