Szennyezés

Viszonylag biztonságos távolságból próbálom értékelni azt a tüntetéssorozatot, amely az elmúlt napokban zajlott Marosvásárhelyen.

A vegyipari kombinát történetét csupán 1990 után megismerő generációnak bizonyára jó volna tudni, hogy 1962 előtt Marosvásárhelyen úgyszólván ismeretlen fogalom volt a köd. Kedvező földrajzi fekvése miatt, a Maros többnyire alacsony téli árszintje, a döntően nyugat felől érkező csapadék éppen úgy meghatározta az ottaniak mindennapjait, mint a Keleti-Kárpátok felől érkező frissítő szelek.

A döntő változás ebben az értelemben (is) a hatvanas évek elejétől kezdődött: az immár Maros-Magyar Autonóm Tartományban stratégiai céllá változott a román nemzetiségűek részarányának erőteljes növelése. Ennek egyik legtermékenyebb megvalósítása a kombinát megépítése volt. Az Angliából érkező szakemberek annak idején keresztet vetettek, látván, hogy egy ilyen sűrűn lakott helység közvetlen közelében ilyen veszélyes berendezésekkel teli gyárat építenek. Természetesen Anglia és más fejlett országok inkább gyarmataikon építettek veszélyes üzemeket, de ezt most hagynám, bár a világ minden tájáról érkező, többségükben szegény sorú emberek tömege is alapvetően az elmúlt századok gyarmatosítási, nagyhatalmi sakkjátszmák következménye.

Szeretném hinni, hogy fiatal olvasóim nem azzal a legyintéssel teszik félre a lapot, hogy ismét egy etnikai nyavalygást kénytelenek elviselni a Népújság hasábjain. Mielőtt legyintenének, kérdezzék meg szüleiket, nagyszüleiket: vajon mitől és hogyan növekedett a hatvanas években a Város lakossága oly látványosan? Vajon tényleg igaz-e, hogy tősgyökeres vásárhelyi magyar ember csak kivételesen kaphatott állami lakást kiutalással, mert szükség volt a betelepedő, „nél-külözhetetlen” szakembereknek, katonatiszteknek és rokonaiknak lakást és állást biztosítani, letelepedési támogatás kíséretében? Ezenközben persze lehetett esetleg az 1970-ben a Maros áradása által „meglátogatott” Ady negyedben sokadrangú lakást kapni vásárhelyi magyaroknak is. Őket nem zavarta az Ady neve, nem tudom, később kit is zavart és miért lett Rovinari a lakónegyed neve? Pedig ez utóbbi nem látogatott el soha hozzánk, legfennebb áttelepülő, egykori lakosai jöttek egyre nagyobb számban.

Nem tudok róla, hogy a diktatúrában lényeges különbség lett volna magyar és román emberek között abban, hogy egyformán gyűlöltük a csizmadia és felesége által vezetett hatalmat. Azt viszont rögtön 1989 után látni lehetett, hogy az egykori haszonélvezők milyen hamar elfelejtették a közös szenvedést. Hiába kiáltottuk december 23-án tömegesen: „suntem fraţi!”, alig három hónapra rá ezrével menekültek el magyar és román fiatalok a Városból, látván azt a szervezett gyűlöletet, amely főleg a kombinát alkalmazottait és vezetőiket jellemezte.

Huszonöt éve halljuk, hogy nem lehet bezárni a kombinátot, mert a mintegy háromezer (egykor tízezer közelében is volt a létszám) alkalmazott utcára kerül. Többször is kérdeztük, most csak ismétlem: a bőrgyár, a bútorgyár, a konfekciógyár, a cukorgyár, a könnyűipari gépgyárak, a Kaláka (vagyis a konzervgyár), a Prodcomplex, ElektroMaros stb. egykori alkalmazottai és családjaik nem voltak fontosak a Város számára?

Egykori felelős közéleti emberként gyakran érveltem a kombinát ellen, és azt is felvetettem Bukarestben, hogy milyen központi költségvetési „kompenzációt” kap Marosvásárhely ezért az ipari monstrumért, a szennyezett környezetért? Soha nem kaptam érdemi választ, holott csak össze kellett volna vetni azzal, hogy milyen exportbevételhez juttatja az országot a műtrágya termelése. A Város lakóinak egészsége árán is! Sem útjaink állapotának javítása, sem terelőutak létesítése, sem autópálya építése nem „veszé-lyeztette” a Várost, miközben az ország több vidékén ezt is megoldották.

Közben olvashatjuk, hogy a Hargita megyei prefektus azon panaszkodik, hogy vészesen csökken a román ajkú lakosok száma ebben a székelyföldi megyében. Ha jól emlékszem, Andrei Jean Adrian talán Olténiából érkezett a csíkszeredai prefektusi székbe. Aggódását tehát megértem, hiszen hogy is jutna eszébe, hogy illene legalább alapfokon megtanulnia azoknak a többségben ott lakó embereknek a nyelvét, akiket igazgat. Jut eszembe, hogy a Hertha Berlin csapatánál 18 éve dolgozó, egykor játékos, most  edző Dárdai Pál kínosan vigyáz arra, hogy a keze alatt tevékenykedő kapusedzővel (Petry Zsolt egykori válogatott kapus) csak német nyelven kommunikáljon, ha más is a társaságukban van. Ugyancsak meglepte a németeket, hogy a kiváló spanyol játékos és edző, Guardiola három hónap alatt megtanult német nyelven nyilatkozni és beszélgetni. Olvasatomban ez azt jelenti, hogy Hargitában, Kovásznán, Maroson is meg kell tanulni románul, de az oda úgymond ideiglenesen érkező, megtelepülni szándékozótól is elvárás lenne, hogy legalább ne viszonyuljon ellenségesen mindenhez, ami magyar! Különösen azokra gondolok, akik több évtizede magyarokkal együtt átélhették a diktatúra rémségeit. Tőlük várnám el, hogy legalább gyerekeiknek ezt a közös tapasztalatot adják át, és nem a fölényes gőgöt, ami a többség részéről folyamatosan megnyilvánul. Élükön a városga(rá)zdával, akinek ígérete ellenére húsz év sem volt elegendő megtanulni magyarul.

Innen, a magyar fővárosból, persze, könnyen beszélek. Bár azt hiszem, sokkal többen és sokkal többet kellene beszélnünk, írnunk az életünkről, tapasztalatainkról. Fiatalabb korosztályok talán nem követnek el annyi hibát, ha van kitől tanulniuk.