Székely S.O.S.
2025-03-04 16:00:00
- Nagy Székely Ildikó
Hivatalos ünnepnapokon a feledékenyebb – tej, kenyér, felvágott, netán „folyékony” kenyér vagy cigaretta nélkül maradó – „dombosok” számára igazi oázis az éjjel-nappal nyitva tartó lakótelepi kisbolt. Nem emlékszem olyan piros betűs alkalomra, amikor bezárták volna. Ha sehol máshol nem lehet vásárolni, a bejárati ajtótól kanyarog a sor az egyik oldalon hűtőszekrényekkel, a másikon édességet és sok egyéb apróságot kínáló polcokkal körbevett parányi térben, egészen a pénztárig. Este 10 órától hajnalig azonban – érthető módon – már nem lehet odabent téblábolni, az éjszakás kolléganő egy kis ablakon keresztül szolgálja ki a késői vásárlókat. Jó is ez az elővigyázatosság, hiszen ilyenkor szinte mindig szem- és fültanúja lehet az arra járó valami bizarr kis jelenetnek.
Az elmozdíthatatlan, biztos „pont” sokáig egy fején fülhallgatóval hangosan – időnként kiabálva – rappelő fiatalember volt, aki ki tudja, milyen „varázsszerből” merítette soha véget nem érő produkciójához az inspirációt. Tudomásom szerint sosem próbált kapcsolatba lépni a bolt előtti sorban várakozókkal, csak látványosan elmerült a maga különös világában, onnan dobálta szerteszét a legtöbbször érthetetlen mondatokat. Egy régebbi állandó „elem” egy középkorú hajléktalan férfi volt, akinek közönségtoborzó nyári mókázását egyszer meg is örökítettem egy történetben. Ő már jó pár éve eltűnt a képből – ahogy a „csillagszálló” lakói általában –, és egy ideje a rapmester sem mutatkozott. Figyelemre méltó életmorzsákat azonban e jellegzetes figurák nélkül is találhat sötétedés után a bolt előtt álldogáló. A minap nekem is jutott belőlük.
Egy tizenévei végén, huszonévei elején járó csapat sorakozott fel a kis ablaknál ezen a péntek estén, sört, bort, üdítőt és pár zacskó rágcsálnivalót vásároltak. Jólöltözöttek és magabiztosak voltak a srácok, mint akik tudják: övék az éjszaka és vele együtt az egész világ. Szorosan mögöttük egy alacsonyabb, szőke fiú húzódott meg. Türelmesen megvárta, hogy a társaság túl legyen a bevásárláson, aztán megszólította őket:
– Bocs, fiúk, nem akarok zavarni, de nem bandázhatnék ma éjjel veletek? – tette fel a szemmel láthatóan sokáig fontolgatott kérdést igazi székely akcentussal. A többiek meglepetten mérték végig.
– Tudjátok – folytatta a szőke most már elszántabban –, kellett volna találkozzak valakivel, azért stoppoltam ide, „Marosra” Székelykeresztúrról. De a csávó nem veszi fel a telefont. Holnap biztos visszahív, csak addig nem igazán van hol legyek. Szóval mehetek veletek?
– Az a helyzet, haver, hogy mi innen leszállunk a föld alá, egy privát buliba. Egy pincében lesz, ott mindenki mindenkit ismer. Nem tudom, mit szólna a házigazda, ha idegen arcot is vinnénk – magyarázta az egyik fiatal.
– Nem okoznék feszültséget, szuperül be tudok olvadni akárhova – replikázott a székely gyerek. – Az itteni fickót is, akiről beszéltem, egy buliban ismertem meg két hete, és nála maradt a személyim. Megbeszéltük a neten, hogy ezen a hétvégén talizunk, és visszaadja, meg szórakozni is elvisz valami menő helyre. Úgy látszik, kiment a fejéből. Nem ismeritek véletlenül, fiúk? – és már mondta is az illető nevét, a többiek azonban csak a fejüket rázták.
– Keressetek rá a Facebookon, hátha beugrik – bátorodott fel egyre jobban a messziről érkezett, de a csapat már szemmel láthatóan indulni akart.
– Egy telefonszámot legalább nem kaphatnék? Legyen, akihez forduljak, ha bármi baj van – próbálkozott újra a „világjáró”, a többiek azonban ezt a kérést már válaszra sem méltatták. Tanácstalanul ácsorgott tovább a tinédzser a bolt előtt, ahol már újabb sor kígyózott. Szerettem volna meg-
szólítani, de csupa olyan kérdés kívánkozott ki belőlem, amivel valószínűleg csak elriasztottam volna. Elsősorban az érdekelt, hogy a családja tudja-e, hol van, és mi a terve, ha nem sikerül a személyazonossági igazolványát visszaszerezni. Meg persze arra is kíváncsi voltam, hogyan kerülhetett ennek a tizenhat-tizenhét évesnél többet nem mutató fiúnak a legfontosabb okmánya egy vadidegenhez, aki egyáltalán nem biztos, hogy belátható időn belül – vagy bármikor – előbukkan, és visszaadja. De úgy éreztem, hogy ezzel a faggatózással csupán a magam kíváncsiságát elégítem ki, segíteni viszont nem tudok a – talán – bajba jutott fiatalnak.
A következő pillanatban egy farkaskutyás férfi állt be a vásárlók közé. A székely fiú őszinte csodálattal nézte a gyönyörű négylábút, közben pár lépést közelített is feléje, a férfit azonban irritálta a leplezetlen tetszésnyilvánítás.
– Nem szereti, ha idegenek bámulják, légy szíves, hagyd békén – szólt rá a gyerekre, aki ettől a második elutasítástól egészen zavarba jött.
– Elnézést, nem akartam – motyogta, azzal hátat fordított a kutyásnak, és bizonytalannak tűnő léptekkel indult tovább. Kezében egy alig megkezdett üdítős pillepalackot szorongatott, hátán meg-megzöttyent a kis méretű hátizsák. Azt a parányi, talán csak egy-két szendvicset, esetleg néhány csomag cigarettát rejtő csomagot is csak akkor vettem észre, amikor már távolodott.
