A még tisztségben levő tanügyminiszter ugyan meleg ételt ígért a diákoknak, azonban ennek gyakorlatba ültetése valamennyi romániai tanintézményben egyelőre csak délibábos elképzelés.
Kezdődik a tanév, s indul a tej-kifli program. Csakhogy a helyben sült ropogós pékáru helyett a központosított közbeszerzési eljárással kiválasztott cég celofánba csomagolt fonnyadt „importtermékére” a gyermekek többsége rá sem néz. A dobozos tejnek sem szeretik az ízét, izgalmasabb focizni vele. Bár vannak takarékos családok, ahol tapasztalt nagyik tálbafőttet készítenek az összegyűlt kifliből és a tejből, esetleg prézlit is, a legtöbb háztartásban elszáradva a szemétben landol. A még tisztségben levő tanügyminiszter ugyan meleg ételt ígért a diákoknak, azonban ennek gyakorlatba ültetése valamennyi romániai tanintézményben egyelőre csak délibábos elképzelés.
Ha elcsodálkozunk a mai gyermekek magatartásán, gondoljunk csak arra, hogy a szülők többsége is hasonló példát mutat. Romániában évi 250 kiló szemétbe dobott élelmiszer jut egy személyre, ami az összhulladék felét teszi ki, és kétmillió tonnát nyom a súlya. Világviszonylatban a felnőtt-társadalom évi 4,4 milliárd tonna élelmiszert termel, aminek az egyharmada (pesszimistább kutatások szerint a fele) ugyancsak a szemétbe kerül. Európai viszonylatban körülbelül évi száz tonna érintetlen élelemből lesz hulladék, amire Brüsszel, az Európai Bizottság részben azt a választ találta, hogy egyes termékeken fölösleges feltüntetni a szavatossági időt (rizs, kávé, savanyúságok, dzsemek, makaróni, kemény sajtok, mustár stb.), hogy ne kelljen őket kivonni a forgalomból és megsemmisíteni. Másrészt vannak országok, ahol intézkedések sokaságát hozták, hogy az élelmiszer szemétté válását megakadályozzák. De mielőtt a jó példákra rátérnénk, vegyük számba, hogy honnan ered az élelmiszer-hulladék. Egyrészt a nagyáruházakból, ahol a bőség kínálatával csalják kelepcébe a vásárlót, aki meggondolatlanul teszi a kocsiba a sok élelmiszert, amit képtelen elfogyasztani. A hűtőpultokat betöltő termékek egy részét a szavatosságuk lejártával megsemmisítik, mivel akkora mennyiséget eleve lehetetlen eladni. Másrészt a vendéglők kínálnak egyre nagyobb adagot, aminek egy része a tányéron marad.
A változás Franciaországban kezdődött, ahol a nagyáruházaknak megtiltották a lejárt szavatosságú termékek megsemmisítését. Előbb le kell szállítani az árát, majd a szavatossági idő lejárta előtt két nappal segélyszervezeteknek kell felajánlani azt, ami nem fogyott el. A takarékos németek honlapot működtetnek (Foodsharing), amelyen a fölöslegessé vált élelmiszert csereberélik, és az átvett élelmet szegényeknek, hajléktalanoknak kínálják fel. Romániában sem ülnek tétlen. Svájc a segítségünkre sietett, és az együttműködés jegyében tanulmány készül az élelmiszer-pocsékolásról, amelynek a megakadályozására a legjobb megoldást keresik.
E „nagyszabású” tervről értesülve arra gondolok, hogy a hajdani egyszerű emberek nemzetközi programok nélkül is milyen jól tudták a választ. A sarki boltban annyi élelem volt, amennyit sokévi tapasztalat alapján el tudtak adni. Nagyanyáink, anyáink nemzedékeket neveltek úgy, hogy a tányéron nem illik otthagyni az ételt, s csak annyit kell venni, amennyit biztosan elfogyaszt az ember. Úgy vezették a háztartást, úgy főztek, hogy minden élelmiszert feldolgoztak, mielőtt megromlott volna. S a maradékot megette a majorság, a sertés, úgyhogy semmi sem veszett kárba. Ehhez képest milyen szánalmasan gazdagok vagyunk manapság! És milyen hamar tudunk felejteni!
