2021. november 28., vasárnap

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Beszélgetés Fekete Árpád történelemtanárral, helytörténésszel

‒ Kezdjük a gyermekkorral...

 ‒ Nyárádgálfalván születtem 1937. március 18-án, jómódú földműves családban. Hárman voltunk testvérek. Az iskolát Gálfalván kezdtem; egy évet voltam a marosvásárhelyi Református Kollégiumban, de általános iskolai tanulmányaimat itthon fejeztem be. 1950-ben a szászrégeni tanítóképzőbe mentem, ahol 1954-ben végeztem. Ezt a tanítóképzőt 1948-ban helyezték át Marosvásárhelyről Szászrégenbe, s nyolc évig működött. Felsőbb utasításra szűnt meg: nincs szükség magyar tanítókra... Nyolc év alatt majdnem 600 magyar tanító végzett itt, akik Erdély-szerte oktattak. Például az ’51-ben végzettek többségét a moldvai csángókhoz helyezték ki. Megírtam az intézet történetét: Dolgozni akarok, míg értelme van a munkámnak. 1998-ban jelent meg Csernátoni József gyűjteményes kötetében.





‒ Hová került ’54-ben?

‒ Aki jelentkezett egyetemre, negyedév végén nem helyezték ki. Én, szüleim biztatására, a Bolyait választottam, s Kolozsvárra felvételiztem. Akkor csak Bolyai volt, nem Babeș–Bolyai. Négy évet töltöttem ott, történésznek készültem. Tanárom volt Imreh István, Jakó Zsigmond, Vágó Béla, Jordáky Lajos, Balogh Edgár, Ferenczi István. Utóbbival később többször találkoztam Szovátán, sőt Illyésmezőn régészeti feltárást végeztünk. Szigorú emberek voltak, kedvesek, emberségesek, határozottak, nagyszerű előadótanárok. Dolgozni kellett! Kirándultunk, jártuk Erdélyt, ismerkedtünk a történelmi helyekkel. Jártunk Fogaras, Vajdahunyad és Kalotaszeg vidékén. Ezeket finanszírozta az állam. Meghívtak a debreceni Kossuth Egyetemre is, de csak úgy engedtek el, ha közösen megyünk a Babeș Egyetem román diákjaival. Képzelje el, hogy a nagy román történész, a dák kontinuitáselmélet kidolgozója, Constantin Daicoviciu volt mind a magyar, mind a román csoportnak a vezetője!

‒ Mit kellett pluszban végezni, tanórán kívül, ami a magyarságkutatás  szempontjából fontos volt?

‒ Balogh Edgár kiadta, hogy utcánként fel kell térképezni Kolozsvár történetét. Nekem a Hídelve utca (ma Horea) jutott, ami a vasútállomástól a központig tartott, és a fellegvár. Elmentünk házról házra, és meg kellett keressük azt a személyt, aki ott lakott, ismerte a környéket, ismerte az utca történetét. Akkor találkoztam a neves természettudóssal, Xantus Jánossal, aki sokat mesélt a környékről. Ő mondta, hogy a Marianum mellett lakott a neves színész, Szentgyörgyi István, akiről a színművészeti intézetet elnevezték Marosvásárhelyen. Sokat beszélt a botanikus kertről is.

A fellegvár történeténél Kelemen Lajos művészettörténész volt a segítségemre, aki Nagyernyében született. Rossz körülmények között élt, egy priccsen aludt, nem volt családja. Macskáinak a vágóhídról hordta az ételt. Pontos ember volt, mert bármilyen hibát talált családfánál vagy történelmi adatnál, azonnal kijavította.

‒ Harmadéves volt, amikor ’56-ban kitört Magyarországon a forradalom. Hogyan reagáltak a kolozsvári magyar diákok?

‒ 1956. november elsején ‒ épp 65 éve annak ‒ mi, kolozsvári magyar diákok kimentünk a Házsongárdi temetőbe. Bartis Ferenc, aki magyar szakos volt, elszavalta egyik versét: Halottak napja a Házsongárdban. (Hogy el ne  felejtsem: abban az évben, májusban itt járt Tamási Áron, s az egyetem könyvtárában előadást tartott; Bartalis János volt a könyvtáros. Én akkor Bartis Feri közelében ültem, s láttam, hogy jegyzetel valamit. Amíg folyt az előadás, addig Feri megírt egy szép verset, ezzel köszöntötte Tamási Áront. Nagy sikere  volt!) November elsején még nem volt forradalmi hangulat, a szovjetek még nem voltak Pesten, de már forrongott valami… A Házsongárdban Bartis elszavalta a versét, végigmentünk a temetőn, s a jeles magyarok sírjára egy-egy szál gyertyát tettünk. Emlékszem, gálfalviként Szentiváni Mihály (1813–1842) költő-publicista sírjára tettem két szál égő gyertyát, mert falumbeli volt, tudtam róla. De a közelünkben ott voltak drapp balonkabátban a biztonságiak, követtek, figyeltek. Nem kétlem, hogy előre értesültek a jelenésünkről…

‒ Volt következménye az eseménynek?

‒ A diákszövetség vezetőségét zaklatták, kérdőre vonták. Az üggyel később foglalkoztak; Várhegyi Istvánt, Nagy Benedeket, Kelemen Kálmánt és Koczka Györgyöt börtönbe vetették. Minden egyetemistának kiállították a káderlapját, amelyben válaszolnia kellett a következő kérdésre: Hogyan viszonyult a magyarországi ellenforradalomhoz? A Babeș–Bolyai egyesítése ellen tiltakozók is börtönt kaptak, ha pedig azt írta az illető, hogy nem érdekelte, akkor az sem volt jó...

‒ Hová kapta a kinevezést az egyetem elvégzése után?

‒ Egy évig a kalotaszegi Zsobokon tanítottam, amely akkor rajonilag  Bánffyhunyadhoz tartozott. Egy „lepadolható”, gödörben lévő település volt, ahol a falu fiataljai kivétel nélkül mind Ifjúmunkás Szövetség-tagok voltak. Ez nem politikai szervezetként működött, hanem kulturális szövetségként. Amikor lyukas órám volt, az igazgató odatett, hogy készítsek propagandaanyagot. Egyszer azt mondta, hogy a faluban lévő deszkakerítésekre meszelővel írjak jelszavakat:  Éljen a Román Munkáspárt! Dicsőség a nagy Szovjetuniónak! Éljen Gheorghe Gheorghiu-Dej elvtárs! Alkalmi „művészkedésemnek” az vetett végett, hogy a mész lefolyt az alsó deszkákra, s a maszatos írásért senki sem vállalta a felelősséget, inkább „eltanácsoltak”, nehogy valaki szabotázsnak vegye... A politikum akkoriban nagyra értékelte az ún. agitációs brigádok működését. Érdekes volt a falu erkölcsi rendje: a feleség magázta a férjét, hiába voltak azelőtt tegező viszonyban. A disznótoron előbb a férfiak ettek, ittak, az asszonyok csak azután ülhettek asztalhoz. Ha két férfi tízszer találkozott egy nap alatt, tízszer fogtak kezet, de a nőkkel egyszer sem. A kalotaszegi gyenge szaporulat, az „egyke” sajnos már akkor rányomta bélyegét a magyarság apadására, amit jól lehetett érezni a beiskolázásnál. Híres, jó bora volt  Zsoboknak, amiért a tartományi és a rajoni elvtársak gyakran jöttek ki, s biza  „jól is érezték” magukat a pórnép körében... Ősszel, iskolakezdés után a környék iskoláinak – Sárvásár, Körösfő, Farnas, Jegenye, Nyárszó, Kispetri, Zsobok, Sztána ‒ tanulói a Riszeg- (Részek) tetőn, a vidék legmagasabb pontján  találkoztak. Ez volt az úgynevezett csillagtúra. Az ottani együttlét, a kulturális értékek bemutatása, a közös elemózsiafogyasztás jó baráti kapcsolatok kialakulására adott lehetőséget. Szép idők voltak! Én voltam a település történetében az első diplomás tanár. Egy évet tanítottam ott.

‒ És azután?

‒ Hét hónapig Nyárádmagyaróson voltam, onnan kerültem Szovátára, ahol a  fürdőtelepi könyvtárnak voltam a vezetője. Szerettem Magyaróson, de onnan  hetente le kellett járnunk a rajoni központba, Erdőszentgyörgyre. Mindenféle gyűlésen: katonai, politikai, kultúrbizottsági, módszertani felkészítőn kellett részt venni. 5-6 kilométert gyalogoltunk Abodon keresztül Makfalváig, ott  vonatra ültünk, ami levitt a rajoni központba. Nem volt könnyű! Egyszer azt mondta valaki Erdőszentgyörgyön: egyetemet végzett könyvtárost keresnek Szovátára. Akkor egyesítették a kis fürdőegységek villáiban elhelyezett könyveket; több ezer könyv gyűlt össze. Azonnal jelentkeztem. Így lettem 1960. április elsején főkönyvtáros, ez ’61. március 31-ig tartott. Akkor, a tartományi pártbizottság utasítására áthelyeztek irodavezetőnek a Kárpátok Turisztikai  Hivatal szovátai fiókjához. A pihenni és gyógykezelésre érkező vendégeknek kirándulást kellett szervezni ‒ tegyem hozzá ‒ a szó szoros értelmében „fapados” körülmények között… Az egy nappal korábban szenet szállító teherautóra a hétvégére fapadokat kellett szerelni, papírral leborítani, s azon ülve  hordoztuk a vendégeket, hogy lássák a vidék szépségeit; főleg a Békás-szorosra mentünk. 

‒ Ez meddig tartott?

‒ 1962-ig, amikor megkeresett Mester Mihály, a középiskola igazgatója, s felajánlotta a líceum történelemkatedráját. Középiskolai tanár lettem. 1967 szeptember elsején kineveztek a fürdőtelepi iskola igazgatójának. Az iskola a Sándor János villában működött, de kevés volt az oktatási felület, egy tantermet még hozzá kellett építenünk. Közben’70–’71-ben felépült a mai, Sófalvi Illyés Lajos nevét viselő általános iskola. Ennek 1974-ig voltam az igazgatója, majd 2004-ig  tanára. Ezenkívül tanítottam a szakadáti általános iskolában és a középiskolában, a mai Domokos Kázmér Líceumban. Oktatási, nevelési és népismereti céllal a nyári vakációkban ún. táj-, vidék- és helységismereti túrákat szerveztünk Erdélyben és csángóföldön. Bejártunk közel kétszáz települést, ahol a gyerekek megismerkedtek azzal, ami a miénk: múltunkkal, történelmünkkel, a csodálatos vidékkel, hegyeinkkel, híres-neves embereinkkel. Általában mindenhol szeretettel fogadtak; útba igazítottak, kihez menjünk tájékozódni, anyagot gyűjteni. Expedícióink során ismerkedtünk meg Beke Györggyel (ő javasolta a csángó útvonalat), Incze László múzeumvezetővel (a Felső-Háromszék kitűnő ismerője, Gábor Áron-kutató), Kisgyörgy Zoltánnal (a borvizek ismerője), György Papp Margittal (népművész), Egyed Ákossal, Kallós Zoltánnal, Tarisznyás Mártonnal, Szávai Gézával, Gelu Păteanuval, és még sokakkal. 

‒ Volt, ahol akadályozták a látogatást, falukutatást?

‒ Gondunk csak a Bákó megyei csángó falvakban volt. Ott a lakosok nagy szeretettel, a hivatalnokok pedig fenntartással, merem mondani, hogy ellenségesesen fogadtak… A ’89 előtti rendszer nem nézte jó szemmel a magyar hagyományok megismerése, ápolása céljából szervezett történelmi és néprajzi kutatásokat. De nem tudták megakadályozni, hogy ne járjuk be a Bákó környéki csángó településeket… Klézsén történt, hogy Demse Márton néptanácselnök aláírta látogatásunk jóváhagyását, s Bákó megyéről egy térképet nyomott a kezünkbe, amelyen aláhúzta a csángó falvakat. Ezzel kiment az irodából, s többet nem láttuk. A vele szemben lévő irodában ülő propagandatitkár, Ghiurcușor Vasile (Gyurka László) azonnal telefonált a megyei pártbizottsághoz, hogy Klézsén újból valami diverzió készül, mert Demse egy egész autóbusznyi magyar gyereket mozgósított…  (A félelem onnan származott, hogy néhány héttel azelőtt Demse és Lőrinc Luca néni egy éjszaka egy egész autóbusznyi klézseit szervezett be a csíksomlyói pünkösdi búcsúra. Ez nagy bűn volt, amire felfigyelt a szeku.)

‒  Hogyan ismerkedtek meg Lőrinc Luca nénivel?

‒  Elindultunk a Felszeg felé, tudván, hogy a falu „rapszódja”, „okosa”, Luca néni ott lakik. Az unokáival épp kapálni induló asszonyt a kapuban találtuk. Mintha régi ismerősök lettünk volna, sorra mindenikünket megölelt, s a kapák pillanatok alatt a kapu mögé kerültek. Máris indultunk a faluból kivezető szekérúton az erdő széle felé. Tudta, hogy minél jobban elrejtőzünk a falutól, annál csendesebben tudunk beszélgetni. Menet közben elhaladtunk a falutól néhány száz méterre lévő bojári kúria mellett, amely tönkrement, lakatlan volt, labodával és bokrokkal körbevéve. Ennek az épületnek volt vendége George Enescu, aki a múlt század elején csángó népdalokat gyűjtött. Ahogy megérkeztünk a Luca néni által kiválasztott helyszínre, az erdő szélére, szebbnél szebb dalokat énekelt és tanított, történeteket mesélt, és a falu históriájáról beszélt. Igen ám, de a hagyományápoló perceket váratlanés általunk nem kívánt személyek zavarták meg. 

A falu felé pillantva Luca néni meglátta, hogy a göröngyös úton egy fekete személyautó közeledik felénk… Erre vette a  sátorfáját, s azt mondta, hogy elmegy az erdő szélébe, egyet alszik. Három tagbaszakadt és egy csenevész ember közeledett felénk. Tudtam, hogy mint  expedícióvezetőt elsőre engem fognak letámadni. Bemutatkoztam, bemutattam az igazoló papírokat, s vártam a támadó kérdéseket. Nagyon feszült volt a hangulat, de úgy érzem, hogy sikerült visszaverni a provokáló támadásokat. Bemutattuk azt, amit gyűjtöttünk, s békésen elváltunk, de kérték, hogy a programunkat a továbbiakban ne mi, hanem ők állapítsák meg... A Bákóba visszavivő autóbuszon együtt utaztunk Gyurka Lászlóval, aki bevallotta, hogy azonnal megismert, amikor beléptünk a Néptanács épületébe, hisz 1957-ben együtt voltunk kollégák a Bolyai Egyetemen. 

‒ Miközben tanított, intézményvezetői munkát végzett, több kötetet írt, főleg helytörténeti anyagot. Vegyük sorra ezeket!

‒ Szováta gyógyfürdő (társszerző: Józsa András, Szőke András, Zepeczáner Jenő, 1996), Szováta 1578–1989 (1998), A szovátai Athlétikai Klubtól a Medve-tó Sportegyesületig (társszerző: Derzsi Ferenc, 2009), Az élet az iskolában kezdődik! A szovátai Sófalvi Illyés Lajos Általános Iskola története (2013), Elődeim kitaposott ösvényein (2016). 1997-ben jelent meg A Maros megyei magyarság története Pál Antal Sándor és Szabó Miklós szerkesztésében. Ebben van egy húszoldalas fejezet Szováta 1948 előtti közoktatásáról, amelyben az összes magyar tanító és tanár neve szerepel; 81 lábjegyzete van. 

‒ Ki támogatta a kötetek kiadását?

‒ Egyszer az Erdélyi Múzeum-Egyesület adott 100.000 forintot. 2019. november 14-én került bemutatásra a Képek Szovátáról c. kötet, amely  Zepeczáner Jenő szovátai származású udvarhelyi történésznek köszönhetően újraszerkesztve, bővítve, igényes nyomdai kivitelezésben került az olvasók asztalára. A volt munkatársakhoz ‒ Józsa András, Szőke András ‒ egy új helytörténész-lapszerkesztő csatlakozott, Molnos Ferenc, aki a szovátai kulturális élet egyik fő mozgatórúgója, a Sóvidék televízió munkatársa. Ennek a kötetnek a kiadását Szováta város önkormányzata támogatta. 

‒ Milyen lapoknak és folyóiratoknak volt a helyi tudósítója?

‒ Többet is fel tudok sorolni: Előre, Vörös Zászló, Igazság, Ifjúmunkás, Juventus, Új sport, Szovátai Hírmondó, Szászrégen és Vidéke, Keresztyén Magvető, Unitárius Közlöny, Művelődés, Honismeret, Bekecsalja, Jóbarát, Falvak Dolgozó Népe, Sóvidék, Hazanéző, Sportul popular, Gazeta de sport.

‒ Jelenleg mit ír?

‒ Most már nagyon meggondolja az ember, hogy mit ír, mert a betűk visszatekintenek. Ha nem írok, nincs mi visszatekintsen! Hiába gyönyörködünk a darvak V betűs repülésében, ők csak szállnak, szállnak dél felé, nem tudjuk őket megállítani… Így vagyunk az idővel is: nem tudjuk megállítani. Valamikor vártuk az őszt, szép volt, a betakarítást jelentette, most az évekkel való  elszámolást. Csodálatosak Latinovits Zoltán sorai: „Naponta húzom fel a múlt kútjából az emlék-vödröket. Vödörnyi szépet, csigát, kacskaringót, kéket, sárgát, hajnalt, alkonyt, a régi  szelet és a régi színeket.” S nem felejtem Wass Albert sorait sem: „A nemzet élete a kultúrával azonos, nem a politikai történésekkel, amelyek csak átfutnak fölötte, mint a szél.” Mostanában sokat foglalkoztat a sóvidéki örmények története; adatokat gyűjtök, családfát készítek, amely a Puskás Attila szerkesztette Magyarörmény élő örökség c. kiadványban lát napvilágot. 

‒ Említette az örményeket. Jelenleg hol élnek örmény leszármazottak  a vidéken?

‒ Nyárádremetén a Csiky-Magyari ág, Parajdon, Korondon és Szovátán (Szenkovits és Csiky ág). Amikor 2002-ben, a Petelei István egykori nyaralójának helyén, a Bocskay-házon elhelyeztek egy emléktáblát, itt volt  Bálint Tibor özvegye, Kovács Júlia kolozsvári magyartanár, aki azt mondta, foglalkozzam az örményekkel, mert ha nem,  Isten megver… Szót fogadtam.

‒ Hogyan lehet összekovácsolni egy tantestületet?

‒ Régebb, amikor tanítottam, mindenkinek megünnepeltük a születésnapját, ún. „laborgyakorlatokat” tartottunk, ahol népdalokat tanultunk, énekeltünk, szórakoztunk, fel- töltődtünk. Ez kitűnően összefogta a közösséget, összekovácsolta a tantestületet. Ilyen „gyakorlaton” vett részt valamikor  Bodolai Gyöngyi marosvásárhelyi újságíró is, akkor itt tanított egy évet Szovátán, s később sokszor elmondta: ezt a szép együttlétet sohasem tudta elfelejteni. Még csak annyit: Kár, hogy az idő eljár… Cserebogár, sárga cserebogár.