2023. szeptember 26., kedd

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Suhajda Szilárd utolsó útja

Segíthettek volna?

Suhajda Szilárd nevét megismerte a sajtó és annak fogyasztói, bár nem túlzás azt mondani, hogy mindenki jobban örvendett volna, ha nem a gyász, hanem a siker szerepelt volna a szalagcímekben. A hegymászás nem veszélytelen, sokszor életet követel, nem egy esetben a legjobbak is áldozatul esnek.

Hosszan lehetne beszélni arról, hogy hol tévedett, hol hibázott Suhajda Szilárd, de az is könnyen megtörténhet, hogy nem az ő számításai vezettek a tragédiához. A teljes igazságot soha nem fogjuk megismerni. Suhajda Szilárd életét a hegymászásnak szentelte, az emlékezésekből pedig kiderül, hogy bátor volt, ami elengedhetetlen ehhez a hivatáshoz, de egyben felelősségteljes is, körültekintően mászott, tisztában volt azzal, hogy minden esetben a hegy az úr.

A haláleset kapcsán okkal borult gyászba mindenki, aki ismerte személyesen, és az is, aki csak hallott róla, egyöntetű volt az érzés: értékes embert veszítettünk el. Az esettel kapcsolatban voltak történetek, amelyek közül néhány bizonyságot is nyert, ezek talán még az esetnél is megrázóbbak. A Hillary-lépcső alján, az utolsó nagy megpróbáltatás előtt, közel 8800 méteres magasságban látták utoljára életben. Hegymászók és serpák egyaránt azt mondták, akkor már ödémás tüneteket mutatott. De senki nem ment oda hozzá. Mindenki tisztában volt azzal, hogy saját magát és az expedícióját is veszélybe sodorhatja vele. De hol marad akkor az emberség? Igen, fájdalmas, ha nem érjük el a csúcsot, a hegymászók álmát, a Föld legmagasabb pontját. Ez tagadhatatlan, de idővel újra meg lehet próbálni, újra neki lehet vágni tiszta lelkiismerettel, azzal a tudattal, hogy segítettünk egy bajba jutott társunknak. Sajnos Suhajda Szilárd nem tud erről beszámolni, nem tudja azt mondani, hogy bár nem sikerült, és miatta esetleg másnak sem sikerült, találkozott az összetartással, az emberséggel. Indult  ugyan akció a megmentésére, de akkor már késő volt. Suhajda Szilárd a hegyen maradt és marad örökre, most már fentről nézi a csúcsot, ahova vágyott, és amit majdnem meg is hódított.

Nem lehet visszapörgetni az időt, és nem lehet változtatni, viszont az eset tanulsággal szolgálhat mindenki számára. Éljünk a Föld bármely részén és foglalkozzunk bármivel, elsősorban emberek vagyunk, érző lények, akik esetében az emocionális behatások felül kell hogy írják a racionalitást. Segítenünk kell a bajba jutottakon, mert nekünk is jólesne ez fordított helyzetben. Persze a segítségnyújtás mindig kockázattal jár, de érdemes ezeket bevállalni, hiszen csak így szerezheti vissza az emberiség a valódi arcát, ez különböztet meg minket a beprogramozott robotoktól. A szolidaritás nem csak akkor kell megmutatkozzon, amikor élet-halál kérdés van, a mindennapi kis segítségnyújtás, támogatás is sokat számít, és igen, néha tényleg elég egy kedves szó.

Lehet gondolni arra is, hogy a szomszédunkban véres háború van, vagy arra, hogy hányan éheznek globális szinten, ezeken egyénként nem tudunk segíteni. Összefogással viszont ezeket a problémákat is meg lehet oldani vagy legalább enyhíteni. Ugyanakkor szükség van a hétköznapi hősökre is, akik az iskolában megosztják a szendvicsüket azzal a társukkal, akinek nincs, akik odamennek és segítenek a tanulásban vagy a munkahelyen egy-egy bonyolultabb feladat elvégzésében, akiket bármikor fel lehet hívni és mankót nyújtanak, akik megölelik az embert a nehezebb pillanatokban. Szükség van az emberségre, talán még soha nem látott mértékben, mert ez lett napjaink legnagyobb „hiánycikke”. Ha csak egy kicsivel is szolidárisabbak leszünk társainkkal, ha a segítségnyújtásért képesek vagyunk kockáztatni vagy lemondani, akkor Suhajda Szilárd és sokan mások nem veszítették el az életüket hiába. Az emberi szolidaritás valahol az ő hagyatékuk is.

Ez a weboldal sütiket használ

A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató