Nem a bankok meg egyéb spekulánsok áldatlan ténykedésére utalok, hanem a világot „megrengető” esemény, Donald Trump megválasztását követő cunamiszerű utóhatásra.
Nem a bankok meg egyéb spekulánsok áldatlan ténykedésére utalok, hanem a világot „megrengető” esemény, Donald Trump megválasztását követő cunamiszerű utóhatásra. Éppen én maradjak ki belőle?!
Persze, a magam módján. Ami azt jelenti, hogy nem feltétlenül a „jó nekünk” vagy „rossz nekünk” séma mentén kalandozok el gondolatban az „esemény” környékén. S mindjárt azt jegyezném meg, hogy most se nyelhetem le szó nélkül a politikusi képmutatás bevett szokását, miszerint udvariassági gesztusként a vesztes gratulál a győztesnek (miközben azt gondolja, hogy dögölj meg), emez pedig megdicséri az ellenfél küzdőképességét (miközben igyekszik az ajkát nem lebiggyeszteni)… Végtére is, milyen győzelem az, amelyet gyenge vagy méltatlan ellenféllel szemben vívnak ki? S zajlik mindez a politikusi amnézia jegyében, a küzdelem ugyanis egyáltalán nem mondható méltónak a megszerzendő hivatal feltételezhető méltóságához. A küzdelem végén nem úgy állnak egymás mellett a felek, mint azok az ökölvívók a ringben, akik szabályos mérkőzésben nyertek vagy vesztettek, hanem két erkölcsi rokkant, akik alattomossággal, övön aluli ütésekkel és egyéb elérhető piszkos eszközökkel próbáltak felülkerekedni. A saját mércém szerint azonban a cél soha nem szentesítheti az eszközt, s csak csodálkozom, hogy efölött miért is nem időzik el az „istenadta nép”. Talán azért – próbálkozom egy halvány mentséggel –, mert még azelőtt választ favoritot, mielőtt kiismerhetné, hogy ki mennyit ér valójában, s aztán már semmi sem számít, csak a győzelem. Úgy gondolom azonban, hogy az „ügy” nem illem, hanem erkölcs kérdése!
Ami ugyancsak megér néhány szót, az az amerikai elnökválasztás szinte bizonyosra mondható másik tanulsága: kiderült, hogy a választáson részt vevők eléggé jelentős többsége sem jobb a Deákné vásznánál, ugyanúgy idegenellenes, mint amilyennek az európai választók zöme mutatkozik pillanatnyilag. Ami itt, mondhatni, természetes, Amerikában legalábbis különös, hiszen az a bevándorlók földje…
Zajlik a találgatás, de valójában nem tudható, hogy milyen is lesz Donald Trump Amerikája. Aki egyfajta befele fordulást vizionál, nyilvánvalóan téved, hiszen ezt lehetetlen megtenni az Egyesült Államok szerteágazó elkötelezettsége mellett. Lemondani a, bár hanyatlóba fordult, de még eléggé bódító „mindenhatóságról”? Jól jönne a világnak, de ilyesmiről álmodozni korai. Esetleg majd a Trump utáni korszakban…
Az első elnöki „tesztek” ideje akkor jön el, amikor megismerkedik Amerika tényleges helyzetével és számba veszi, mi halasztható s mi halaszthatatlan. Ilyen halaszthatatlan „vizsgatétel” állást foglalni a szíriai konfliktus dolgában. Háború vagy időhúzás nélküli békés rendezés – persze, ha Szaúd-Arábia is egyetért majd… Ez részben összefügg az amerikai–orosz viszony alakulásával. Mint emlékezhetünk rá, a választási kampány idején folyamatosan Orosz-országgal igyekeztek (rossz) hírbe keverni Trumpot. Most majd kiderül, hogy az új elnök valójában merre tart.
Aztán, mi várható az Európai Unió és Amerika kapcsolatában, amelyet egyszerűen számba venni is nagy falat. Ebben engem a Német-országhoz fűződő viszony alakulása érdekel, amely korábban, szerintem, egy nem túl hosszú összetett mondat elhangzása után vett amerikai értelmezésben kedvezőtlen fordulatot. 2014 tavaszán jelentette ki a német külügyminiszter, hogy „Németország túl nagy ahhoz, hogy a partvonalról kommentálja a világpolitika folyamatait”. S ennek az „öntudatra ébredésnek” jelét is adta, amikor az ukrán válság teljében (más európai vezető politikusokkal együtt) figyelmeztették Amerikát, hogy hagyjon fel a fölösleges kardcsörtetéssel, mert ők a békés rendezés hívei. Rosszul eshetett maga az üzenet, de talán még inkább, hogy egy ilyen egyáltalán megeshetett…
Végül, mi tetszett nekem legjobban Trump kampányában? Vitán felül az, amikor a világ tudtára adta, hogy Amerika nem fejőstehén, aki NATO-tag, fizesse be a közösbe, amivel tartozik, mert ha nem, nincs védelem. Ebben az a legszebb, hogy a NATO vezető hatalma „világcsendőrből” hirtelen átvált zsoldosba – védjük azt, aki fizet, mondatja vele a merkantilista szellem… Belátható, s be is látom én is, hogy az csak nem dukál, hogy a zsoldos fizessen a maga által nyújtott szolgáltatásért! Hát nem? Az érem másik oldala, hogy a NATO-tagok miért ilyen ímmel-ámmal tagok? Talán mert a szövetségi rendszernek titulált állapotában a szervezet megnyilvánulásai jobbára Amerika érdekeit látszanak szolgálni… Egyelőre ennyiben maradok, mert a téma kimeríthetetlen…
