Sose hittem volna…
2026-02-16 15:00:00
- Kuszálik Péter
hogy gyermekkorom egyik élményét közel hetven év után fogom előkotorni a feledés homályából. 1958-ban ’Kolozsvár még egy álmos mezőváros képét mutatta’ – kezdeném az emlékezést, de ez hamis képet festene Erdély szellemi fővárosáról, annál pedig többet érdemel a szülővárosom. Az biztos, hogy a Sáncalja viskói meg a Fellegvári út kockakövei is megvoltak még, amikor egy ssszenzációs látványosság bukkant föl Kolozs tartomány székhelyén. A szüleim úgy gondolták, hogy nem maradhatunk le egy ekkora világszámról, ezért befizettek a mókára. Már nem emlékszem a Trolle Rodin társulat mutatványaira, csak arra, hogy a svéd vízi cirkusz a Vágóhíd előtti téren ütött tábort, s hogy a vége felé belealudtam a világszenzációba (ezek szerint már akkor is kritikusan viszonyultam a látványosságokhoz).
Akkor találkoztam először a troll szóval, amely ötven évig elkerült, de egy ideje unos-untalan fölbukkan. Nem kell messzire visszamennünk, hogy megtaláljuk azt az okot, amelynek köszönhetően trollszerű lények lebegnek a felhőtlen égen, vagy bújnak elő bűzös barlangokból – csupán a világ teremtéséig: világosság és sötétség, jan és jing, jó és rossz nem létezhetnek egymás nélkül. A ’van’ és a ’nincs’ kettőssége uralkodik a világon, „a rend és a káosz örökös, egymást feltételező táncot jár” (írta a költő, de melyik is?). A digitális korszak hasznos angyalaival szemközt haszontalan fattyak sorakoznak föl: hekkerek, trollok meg a többi ördögkölyök.
A trollok a skandináv mitológiából szivárogtak be a kibertérbe, s a környezet hatására gyorsan megváltoztatták a szokásaikat. Amióta rátelepedtek a digitális hálózatokra, már semmi sincs biztonságban: vadászterületükké vált a világ. Amíg mohát legeltek a svéd fenyőerdőkben, addig csak az őslakosokat riogatták, de ma már mindenütt ott vannak, s napi 24 órában keserítik meg az emberek életét. Bár a szakszerű leírásuk még nem készült el, annyit már tudunk róluk, hogy több fajtájuk van. Közös jellemzőjük a gonoszság, legfőbb szokásuk: elrontani a Homo sapiens (= tollatlan, kétlábú faj a Naprendszer harmadik bolygóján) napjait. A suttyók fegyvertára még kezdetleges, ám a kifejlett példányok rafinériája nem ismer határokat. A digitális világ tolvajnyelve trollnak nevezi az internetes fórumok állandó szereplőit, akik csak a balhét keresik (pl. bosszantó üzenetekkel bombázzák a levelezőlistákat); fegyverük a sértegetés, csúfolkodás, személyeskedés. Erőszakos és gonosz fickók, de könnyen el lehet bánni velük, íme az ellenméreg receptje: ’ne etesd a trollokat’. A digitális mutánsok előtt az analóg rokonaik (a provokatőrök) bomlasztották az egységet, de velük szemben is volt már ellenméreg: ’ne válaszolj a provokációkra; ne vedd föl az eléd dobott kesztyűt’, hanem fordulj meg, és távozz a helyszínről. Nem gyávaság az ilyesmi, hanem önvédelem.
Pontos leírásuk hiányában egy általános érvényű definíciót akasztottak a nyakukba: „troll az, akire mondják”. Ebben a dolgozó tömegek önkritikája mutatkozik meg, ilyenformán ismerik be azt, hogy csak erejük van, de intellektusuk egy csöpp sem. Ugyanis nem mindenki troll, aki annak látszik; vannak még mások is, pl. a cinikus az ókori görög civilizáció sajátos figurája, akinek az intelligenciahányadosa sokszorosa a trollokénak. A kritikusokat, humoristákat, pamfletírókat sem kőbölcsőben ringatták, tehát azokat sem lehet egy kalap alá venni. Időnként engem is trollnak néznek, holott én nem az interneten lövöldözök lesből, hanem az újságban: nyíltan. Alulírott másik fontos jellemzője, hogy csak bizonyított hibákat, jelenségeket, hiányosságokat stb. tűzök tollhegyre. Felmentést nem fogadok el: a közhivatalnok éppúgy megkapja a magáét, akár az egyetemi tanár.
Két példa. Az első egészen friss: a csíkszeredai sörgyár egyik termékének a dobozára gondosan rápingálták a cég székhelyét: Str. Tipografilor – Nyomtatók utca. Honnan szalajtották azt a hivatalnokot, aki ekkora szamárságra képes? Csak két osztálya van, mint a vonatnak? Nyomdász utca az, kérem! A vásárhelyi utcanevek ügyében már többször szóltam, de úgy látom: az egész Székelyföldre ki kell terjesztenem a vadászterületem. A második baki már szakállas: 23 éves. Szóvá is tettem azonnal, de közben felnőtt egy újabb generáció, amelyik nem ismeri az esetet. Az ő kedvükért idézem: „Kántor Lajos, bölcsészdoktor, a Korunk főszerkesztője, egyetemi tanár, több irodalmi díj kitüntetettje stb. A Hét című hetilap új folyama első számának (megjelent 2003. október 23-án) 7. oldalán a következő címmel közölt cikket: »Ha úgy akarja a muszályság…«” A szerző Ady Endre egyik verséből vett át öt szót, de sikerült pontatlanul másolnia. A ’muszáj’ meg a ’papagáj’ szavunk a kevés kivételek közé tartozik: nem ’ly’-ra, hanem ’j’-re végződnek. [Nota bene: Kassák Lajos (a magyar avantgárd fenegyereke) is elbénázott egy verset: a 2026. jan. 20-i cikkemben idéztem: „Az idő nyeritett akkor azaz papagályosan [!] kinyitotta a szárnyait…”.] Próbáltam mentegetni Kántor elvtársat, mert jókora lebőgést jelent egy ekkora szarvashiba (egyenesen: kapitális trófea), ezért így folytattam a cikkem: „Nem dőlt össze a világ, Kántor megmarad annak, ami volt, én nem hagytam ki a ziccert, ez a kis szeplő pedig csak hercigebbé teszi A Hét első számát. Ahhoz képest, hogy Déva várának falait milyen véráldozat árán sikerült maradásra bírni, egy ’el-ipszilon’ igazán semmiség. A szerkesztőség tagjai észlelték ugyan a hibát, de (rosszul értelmezett) tekintélytiszteletből nem javították ki. Mondják ők, de – úgy hiszem – titokban nekem akartak kedveskedni…” (RMSz, 2003. november 1.)
Nagy fába vágja a fejszéjét az, aki a trollok természetrajzát akarja megírni, mert óriási anyag gyűlt össze az évezredek folyamán; hirtelenjében Rózsa Sándor betyárjai jutottak az eszembe, akiket még a primitív harcmodor jellemzett: viszketőport szórni a földesurak ágyába? – hol vagyunk már attól!
