2021. október 24., vasárnap

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Nagy kihívás a szájüregi daganatok műtétje

Műtéttechnikai újításai révén a Pécsi Tudományegyetem nemzetközi hírű emeritus professzora, a Magyar Tudományos Akadémia doktora, akit a pécsi fogorvosképzés megalapítói között tartanak számon. Pályafutása során a méreteiben nem nagy Fogászati és Szájsebészeti Klinikán innovatív készségei, széles körű szaktudása révén dr. Olasz Lajos tanszékvezető egyetemi tanárnak sikerült jelentőset alkotnia. Tette ezt – saját bevallása szerint – nem elsősorban a tudományos siker, hanem a kisebb csonkolásokkal járó műtétek, az eredményesebb, emberségesebb betegellátás érdekében. Azonkívül, hogy kiváló szájsebészként, jó előadóként tartják számon, rajongásig szereti és kiválóan ismeri nemzetünk történelmét. 


Dr. Olasz Lajos
  Fotó: PTE–ÁOKA



Hozzáértését, szaktudását a marosvásárhelyi orvosi egyetem hallgatói is megtapasztalhatták, ugyanis Olasz Lajos professzor többször is tartott előadást városunkban, sőt az erdélyi fogorvosoknak is, az Erdélyi Múzeum Egyesület Orvostudományi Szakosztályának kovásznai ülésén. 
– Professzor úr, honnan indult? 
– Alföldi származású vagyok, 1948-ban a tiszántúli Csongrád megyében születtem. Ha elképzelem, hogy a történelem még kegyetlenebb lett volna a magyarsággal szemben, és határt a Tiszánál húzták volna meg, ahogy tervezték, akkor a szülőhelyem is átesett volna román fennhatóság alá kerülő területre, de nem így történt.
– Milyen hatásra döntött az orvosi pálya mellett?
– Hódmezővásárhelyen laktunk, és a szomszédunkban volt a rendelőintézet. Nyolc-tíz éves kíváncsi gyermekként figyeltem, ahogy jönnek-mennek a fehér köpenyesek, és valósággal belém ivódott, hogy az orvosi pályát kell választanom. Aztán Kecskemétre költöztünk, majd a szegedi orvosi egyetemen végeztem általános orvosi tanulmányaimat 1973-ban. 
– Úgy tartják, hogy a pécsi fogorvosképzésben kulcsszerepet játszott, megkérem, beszéljen a kezdetekről.
– 1973-ban alakították ki az oktatói csapatot, és vették fel Pécsett az első hallgatókat a fogorvosi szakra. Történt ez egy kormányhatározat alapján, ugyanis a Dunántúl déli részén nagyon rossz volt a fogorvosi ellátottság, ezért elhatározták, hogy a pécsi egyetemen is létre kell hozni a fogorvosképzést. A szegedi egyetemről jött a klinikaigazgató, Szabó Imre professzor, és így az oktatói gárdába én is bekerültem. Nagyon szép időszak volt, mert nekünk kellett megteremteni az oktatási feltételeket, jegyzeteket írtunk, amihez bizonyos segítséget kaptunk. Én például az Egyesült Államokban kiadott, akkor a legújabb orálpatológiai, orálsebészeti kurzus alapján dolgoztam ki a tananyagot. 
– Ezek szerint már kezdettől vonzotta a szájsebészet…
– Ezért is vettek fel. Az igazgatónk elképzelése az volt, hogy a szájsebészet – bármennyire kapcsolódik a fogászathoz –, mégiscsak egy sebészeti jellegű tevékenység, amelynek ellátási területe lényegesen szélesebb, mint maga a fogak meg azok környezetének a sebészete. Valójában egy arc- és szájsebészeti jellegű tevékenység, ezért döntött úgy, hogy általános orvosokat vesz fel erre a területre. Négyen kezdtük el a munkát, majd négy év után lehetett fogorvosi szakvizsgát tenni, másodikként pedig a szájsebészeti szakvizsgát, ami párhuzamba állítható a képzést illető legmodernebb elképzelésekkel. Ily módon a pécsi egyetemen kialakult szájsebészetnek lettem az 1980-as évek kezdetén az osztályvezetője, a tanszék megalakulásával pedig tanszékvezető. A tanszékvezetést a jogszabály szerint 65 éves koromban kellett átadnom. 65-től 70 éves koromig társprofesszorként, 70 éves koromtól emeritusként oktatok és vizsgáztatok. 
– A szájsebészeten belül mi volt a kedvelt szakterülete?
– Már a ’70-es évek vége felé nagy kihívásnak éreztem a szájüregi daganatok problémáját, aminek elég rossz volt a statisztikája.
– Mondják, hogy az indiaiak mellett a magyaroké a vezető szerep ezen a téren, ami sajnos Erdélyre is érvényes.
– Kásler Miklós professzor véleménye szerint nem biztos, hogy ennyire elöl vagyunk, hiszen vannak országok, amelyeknek a statisztikája megkérdőjelezhető. Ennek ellenére valóban sok az eset, és amikor megindult nálunk a szájsebészet, Dél-Dunántúl egész területéről, az onkológiai gondozókból a száj- és száj-garat tumoros betegeket hozzánk küldték. Akkoriban négy-öt megyében sem volt még szájsebészeti ellátás, ezért magas volt a betegek száma, jobbára nehéz esetek. Komplex műtéti beavatkozásokra, úgynevezett kompozit műtétekre volt szükség, amelyek következtében jó néhány olyan problémás dolog merült fel, amit meg kellett oldani, holott még a szakirodalomban sem találtam adatokat, ezért több alkalommal is
improvizálni kellett. Ebben segített az a patológiai szemlélet, ami a kórszövettanon alakult ki bennem, ahol az egyetem elvégzése után egy fél évig dolgoztam.
– Az elért eredmények, a bel- és külföldi elismerések alapján sikerrel „vette az akadályokat”.
– A gond az volt, hogy a radioterápia az eredményesség szempontjából nem volt a maival összehasonlítható, ennek ellenére a beteget operálni kellett. Nagyon nehéz feladatot jelentett, és ezen belül próbáltam valamit kitalálni, ami elősegítheti a sebészeti beavatkozást. Az akkori radioterápia után nehéz volt műteni, mert összesültek a szövetek, sebészileg pedig nem lehetett az anatómiai viszonyokat pontosan látni, ami nagyon komoly gondot jelentett az operáló orvosnak. Bár nem szerepelt még a rendszerben, a műtétet előkészítő citosztatikus kezeléseket, kemoterápiát végeztünk azokon a betegeken, akik többségükben előrehaladott stádiumban voltak. Az első adatok azt bizonyították, hogy van értelme a kezelésnek, amin az eredmények függvényében finomítani lehetett.


A marosvásárhelyi hallgatók körében    



– Hogyan hatott a daganatra a kemoterápia? 
– A daganat vitalitása nagymértékben csökkent, ami a szóródás, az új kolóniaképződés szempontjából nem mindegy műtét közben, másrészt a kezelésekkel a daganattömeg 99 százalékát is el lehet pusztítani, majd ezt követően komoly százalékban nem lehetett kimutatni élő daganatmaradványt sem. Ezt szövettani képanyaggal is bizonyítottuk a Patológiai Intézettel való együttműködés révén. A kezelési eredményekről készült dolgozatot közöltük magyar szakfolyóiratokban és az Amerikai Klinikai Onkológiai Társaság hivatalos lapjában is. Óriási dolognak számított, hisz egy 15 ágyon dolgozó kis intézmény voltunk. Akkoriban a sugárkezelésben részesülő betegek itt feküdtek, és kapták a kemoterápiát is többhetes ciklusban, azután következett a műtét. Később csak tízágyas lett a klinika, mert ma sokkal gyorsabban forgatjuk a betegeket. A kemoterápiás kezeléseket és a radioterápiát pedig átvette az onkológiai intézet, amelyet a kilencvenes évek végén a 2000-es évek elején alapítottak meg itt Pécsett, és attól fogva nekünk a sebészet maradt. 
– Ahogy pályájának további alakulásáról tájékozódtam, nem a kórház méretei voltak a döntőek.
– A műtéti eredmények, azok közlése olyan áttörést hozott, hogy megírtam a kandidatúrámat, amit meg is védtem. A kidolgozott műtéti eljárásokat tovább folytattam, amiből jó néhány angol nyelvű dolgozat született vezető nemzetközi szaklapokban. Mindez lehetővé tette, hogy az akadémiai doktori pályázatot is beadjam, amit sikeresen megvédtem. De ma is azt mondom, hogy nem a tudományos siker vezetett, hanem az eredményesebb betegellátás, a kisebb csonkolásokkal végzett műtétek. Ebben talán úttörő szerepet játszhattam, bár a ’90-es évek elején sem fogadták el teljes mértékben, és voltak olyan megjegyzések, hogy biztosan nem tud elég jól operálni, azért kezeli előzetesen a betegeket. Azt nem vették észre, hogy milyen csonkolásokkal, és utólag milyen életminőséggel járhat a túlélést jelentő műtét. 
A plasztikai sebészeti világlapban viszont közölték az új műtéti technikát. A 2000-es évek elején az Orosz Föderációban is méltányolták a tevékenységem, és az a megtiszteltetés ért, hogy az onkológiai gyógyszeres kezelésekkel foglalkozó szakma akadémikussá választott. Egy moszkvai világ-
kongresszuson kellett előadást tartanom, és ott kaptam meg ezt a kitüntető címet, ami annak a következménye volt, hogy jó néhány dolgozatom megjelent különböző elismert európai és amerikai onkológiai szaklapokban. 
– Akinek nem volt az ismerősei, családtagjai körében ilyen beteg, az el sem tudja képzelni, hogy milyen borzalmas következményei is lehetnek egy rákos daganat eltávolításának a szájüregből.
– Az egyik eset érdekes módon kapcsolódott egy egészségügyben dolgozó kolozsvári asszisztensnő életéhez az 1980-as évek végén. A páciensnek nyelvgyökrákja volt, és a Kolozsváron elvégzett radioterápia eredménytelennek bizonyult. Akkor már közöltem az Egyesült Államokban a gyógyszeresen előkészített műtétről szóló dolgozatom. A hölgy orvosként dolgozó amerikai rokonai olvasták, és megadták az elérhetőségem, hogy felvehesse velem a kapcsolatot. Nem volt egyszerű, de a páciens eljutott Pécsre, és a megfelelő előkészületek után megműtöttem. Csakhogy olyan dózisú sugárkezelést kapott Kolozsváron, hogy az egyik oldali nyakrésze, a gége, a garat elpusztult. Bár ennek a rekonstrukciójára nem találtam szakirodalmi adatot, végül a saját elgondolásom alapján sikerrel megoldottam, amit több hasonló műtét követett. Világhírű plasztikai és rekonstrukciós sebészeti szaklapban ezt a műtéti technikát is innovációként fogadták el, és közölték. A kolozsvári páciens a sikeres műtétet követően szájon keresztül étkezett, beszélni is tudott, és miután átköltözött Debrecenbe, tíz év után is visszajárt ellenőrzésre. 
– Manapság mi az eljárás egy hasonló daganat eltávolításakor?
– Onkocsoport (onkológus, radiológus, sebész) dönt arról, hogy melyik a legoptimálisabb kezelés a páciensnek. Ehhez azonban olyan kivizsgálásokra (szövettan, CT, laborvizsgálat, mellkasröntgen…) van szükség, ami heteket vesz igénybe. Negyvenéves gyakorlat után néha úgy láttam, hogy abban az esetben, ha mindezt kivárom, már nem lesz műthető állapotban a beteg, ezért megoperáltam, és utólag kapta meg a sugárkezelést például. Hivatalosan a régi időszak elmúlt, de akkoriban a gyógyszeres kezelésre olyan protokollt dolgoztam ki, hogy egyetlen beteg sem került intenzív osztályra. Arra törekedtem, hogy a gyógyszerek hassanak a daganatra, de a szervezetet ne tegyék tönkre. Ezért tudtak a betegeim súlyos műtét után is simán, szövődmények nélkül felépülni. Hajhullás, némi nyálkahártya-kellemetlenség előfordult ugyan, de annál súlyosabb tünetek nem. 
– Hozzávetőlegesen milyen az arány az onkológiai betegek és a balesetet szenvedett személyek között?
– Az első 20-25 évben sokkal több volt a daganatos beteg, utána alakultak meg az onkológai intézetek, számítógéppel vezérelt modern radioterápiás készülékekkel, ami a beteganyag megoszlásához vezetett mind a szakmák, mind az intézetek között. Emiatt a traumatológiai esetek száma látszik többnek, de lehet, hogy csak az előbbieknek a mérséklődése volt az ok. Bár meglepőnek tűnhet, a traumatológiai esetek nagyobb része verekedésekből, verésekből adódott. Az emberek azt hiszik, hogy az arcot lehet ütni, de könnyen eltörik a csont, amit aztán műteni kell. A második helyen álló közlekedési balesetekből a hetvenes-nyolcvanas években sok volt, általában a vezető beverte a fejét a szélvédőbe vagy a műszerfalba, és emiatt rendkívül súlyos sérüléseket kellett ellátnunk. 
Ma, amikor kinyílik a légzsák, és kötelező a biztonsági öv, a balesetek száma lényegesen csökkent. Azonban továbbra is sok az elhanyagolt fogazat miatt kialakuló súlyos fertőzés, az arctájékra, nyakra kiterjedő gyulladás. Fejlődési rendellenességeket is operálunk, ezeket a pácienseket szintén különböző szakemberekből álló csoport, a hasadék-munkacsoport képviselői látják évek óta. A fejlődési rendellenességgel született gyermekek száma az utóbbi harminc évben körülbelül a kétszeresére emelkedett, döntő többségük ajak- és szájpadhasadékkal jön a világra. A rendellenesség általában a családban is előfordult, a gyermek pedig a hajlamot örökli, a kiváltó okot a külső tényezők (kémiai hatások, a megnövekedett UV-sugárzás, gyógyszerek, különböző kémiai szerek) képezik. Ezek sokszoros műtétet igényelnek, ajak-, szájpadoperációt, majd logopédiai foglalkozást, beszédjavító műtétet, csontpótlásokat, rekonstrukciós beavatkozásokat, születéstől a 18. év betöltéséig folyamatosan. 2020-ban húszéves évfordulóját ünnepelte a Pécsi Hasadék Munkacsoport. 
– Hány orvos dolgozik a klinikán?
– A klinika két részből áll, a maxillofaciális, valamint a dentoalveoláris ambuláns részlegből (fog- és fogkörnyéki szövetek sebészete, fogbeültetés). Az itt dolgozó kollégák fogorvosi diplomával rendelkeznek, és három év szakképzéssel. Az ő feladatuk az implantálás (fogbeültetés, cisztektómiák – ciszták eltávolítása) és a rezekció, a foggyökércsúcs eltávolítása. Az implantálás nagyon „menő” művelet, a 21. század megköveteli, hogy a fogatlanságot nemcsak műfogsorral, hanem fogbeültetéssel is lehessen korrigálni. Ezt a műveletet mindkét rész képviselői végzik. 
– A fogbeültetést támogatja-e az egészségbiztosítás?
– Vannak központok, ahol a rehabilitációs keret ezt lehetővé teszi. Ilyen a pécsi centrum is, ahol az implantációs pótlások, fogvesztést okozó súlyos traumák és rákos betegeken végzett súlyos beavatkozások után a rehabilitációs keretből térítik a fogbeültetést, amelynek van egy sebészeti és egy fogpótlási része is.
A fogorvosképzés tanszékeken folyik, a miénk az Arccsont- és Szájsebészeti Tanszék. Hallgatóink fele a magyar, a másik fele a német és az angol nyelvű képzésben vesz részt. 
Az elmondottakhoz tegyük hozzá, hogy 2020-ban Magyarország köztársasági elnöke a március 15-i nemzeti ünnep alkalmából „példaértékű orvosi, tudományos és oktatói pályafutása során a szájüregi betegségek gyógyítása, valamint a szakmai utánpótlás képzése terén elért eredményei elismeréseként” a MAGYAR ÉRDEMREND tiszti keresztje polgári tagozata kitüntetést adományozta dr. Olasz Lajosnak, a Magyar Tudományos Akadémia doktorának, a Pécsi Tudományegyetem emeritus professzorának.