Mindig a főtéren találkoztam velük. A nyolcvanas éveiben járó, babaarcú, törékeny asszony és vonásaiban, termetében ugyanazt a finom érzékenységet tükröző, huszonvalahány évvel fiatalabb sétálótársa kézen fogva lépkedett egymás mellett, köszönésemet egyformán derűs mosollyal viszonozták. Olyanok voltak, mint két gondtalan barátnő, akik közé sohasem emelhet falat az idő.
*
A sokadik emeleti tömbházlakásban minden mozdulatlan, csak vendéglátóm hangja tapogatja körbe a csendes teret, mint menekülni vágyó, fáradt madár. A mindig vidám, kacagós kicsi nőn nemcsak a blúz és a nadrág fekete, egymás után kikívánkozó gondolatai is éjsötétek. Pár hónapja öltötte magára őket, amikor édesanyja – a lelkes sétálótárs –, akivel életterét és mindennapjait megosztotta, égi liftbe szállt, és a legfelső emeletre költözött. Jobb szeme csukva, miközben előszólítja a közelmúlt képeit. Utána is úgy marad. Szép, egykor szabályos arca agyvérzés nyomait őrzi. Amikor megtörtént a baj, az idős asszony még élt, de már jó ideje küzdött egy makacs kórral. Talán lánya állapotáról sem volt egészen tudomása.
– Tavaly júniusban kezdődött a kálvária. Este még egészségesen feküdtem le, és reggelre lebénultam. Akkoriban már egy éve ápoltam édesanyámat, éjjelente aludni sem tudtam tőle, mert mindegyre jött, villanyt gyújtott, sétálni akart. Így nagyon legyengült a szervezetem, valószínűleg ez okozta a betegségemet – vonja le a következtetést beszélgetőtársam. Egyelőre akadálymentes az emlékezés, érezhető, hogy a maga harcáról könnyebb beszélnie, mint annak a küzdelméről, akit a legjobban szeretett. – Két hétig voltam a klinikán, az orvosok azt mondták, csoda, hogy életben maradtam. Ebben az állapotban még másfél évig gondoztam édesanyámat.
Apró lépés hátrafele az időben, és máris nehezebben törnek utat maguknak a szavak.
– Anyukámnak 89 éves koráig semmilyen egészségi panasza nem volt. Akkoriban jelentkeztek a vizeleti problémái, így orvoshoz vittem. Kiderült, hogy van egy daganat a húgyhólyagjában, emiatt a szervezete visszatartja a vizet. Két litert csapoltak le a kezelés során, és tudomásomra adták, hogy szondára lesz szüksége. Megkérdeztem egy orvosnőt, hogy ha lecsípnék a daganatot, megszabadulhatna-e a szondától. Azt mondta, sajnos nem. Ezért úgy döntöttem, nem világosítom fel édesanyámat a diagnózisról, hogy ne keltsek benne fölösleges félelmeket. De valószínűleg így is félt, különösen éjszaka, ezért akarta, hogy olyankor is foglalkozzam vele. Miután velem is megtörtént a baj, egy lelkiismeretes szomszédasszonytól kértem segítséget, ő rendezte édesanyámat, amíg én kórházban voltam. Amikor hazakerültem, láttam rajta, hogy nem fogja fel, hogy beteg vagyok, és ugyanúgy igényli a jelenlétemet, mint korábban. Idővel az is egyértelművé vált, hogy nincs esélyem a gyógyulásra, de a próbálkozások sok pénzt felemésztettek. Fizioterápiára jártam, két hónapig egy költséges akupunktúrás kezelésre is befizettem. Végül egy doktornő becsületesen értésemre adta, hogy nincs miben reménykednem, ha az akupunktúra nem használt, más sem fog. A tavasszal a jobb szememet, amivel semmit nem láttam, be kellett varrni. A másik szememen szürke és zöld hályog is van. Azt hittem, ebben az állapotban jogosult vagyok a rokkantsági nyugdíjra, de a szemészeti klinikán megtudtam, hogy erről szó sincs, ugyanis nem vagyok egészen vak, van még egy ,,jó szemem.” Pár éve nyugdíjas vagyok, a pluszjuttatásra viszont szükségem lett volna, hogy fizetni tudjam a segítőmet, és a gyógyszereket is gond nélkül megvehessem.
Az igazságtalanságok ezzel azonban nem értek véget. Édesanyja eltávozása után gyászában egészen erejét vesztett beszélgetőtársam egy barátnője támogatásával ment el a nyugdíjpénztárhoz az idős asszony utolsó nyugdíjának felvétele ügyében. Vitte a rendelkezésére álló iratokat, egyebek mellett a halotti bizonyítványt, mivel azonban a családneve nem egyezett az anyjáéval – aki a válása után visszavette a lánykori nevét –, azzal ,,fizették ki” a pénztárnál, hogy bizonyítsa be, hogy valóban ő az elhunyt lánya.
– A házasságlevelet vagy a válási papírt követelték tőlem, de én ebben a majdnem egészen világtalan állapotomban azt sem tudtam, hol keressem azokat az iratokat. Végül a barátnőm biztatására a polgármesteri hivatalban adtam elő a panaszomat. Egy készséges hölgy segített, végre a kezemben volt a bizonyíték, hogy édesanyám valóban visszavette a lánykori nevét. Így már a nyugdíjosztályon is szóba álltak velem, kaptam egy iktatószámot és egy ígéretet, miszerint ebben a hónapban kihozza a postás az utolsó nyugdíjat.
A nemrégből a mostba visszatérve érezhetően nehezedik körülöttünk a levegő.
– Sokszor mintha még hallanám a szuszogását – simít végig a gyászoló tekintete az üres kanapén. – Most már szívesen éjszakáznék vele.
Később megtudom, hogy a szomszédasszony segítségére továbbra is szükség van, nemcsak a korlátozott látás, hanem az idegbénulás okozta egyensúlyvesztés miatt is. Vendéglátóm kenyérért még el tud menni, és főz is magára – igaz, mindegyre leönti, megégeti magát –, de egy nagyobb takarítás, ablakpucolás már nem megy egyedül, és hosszabb utaknál sem nélkülözheti a kísérőt.
– Vasárnap kimegyünk édesanyámhoz, a temetőbe – mondja, aztán sóhajként szakad ki belőle egy másik gondolat.
– 45 évet dolgoztam le az egészségügyben. Alig vártam, hogy nyugdíjba menjek, és nyugodtan élvezhessem a négy és fél évtized gyümölcsét. Arról ábrándoztam, hogy majd nagyokat sétálunk édesanyámmal, de akkor már csak a folyosóra vihettem ki. Amíg mindketten egészségesek voltunk, fel sem fogtuk, milyen boldogok vagyunk. Most úgy érzem, apró darabokra estem szét, azokból kell újra összerakjam magam, amíg a Jóisten még ad napokat.
