2021. január 28., csütörtök

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Három évtizede áll a rászorulók szolgálatában a Gyulafehérvári Caritas

A 2020-as jubileumi év volt a Gyulafehérvári Caritas életében, hiszen munkatársai 30 éve munkálkodnak többek között a magukra maradt idősek, kisgyerekes családok, hátrányos helyzetű gyermekek és fiatalok, fogyatékkal élők érdekében. Az elmúlt három évtized során sikerült egy olyan segítőhálózatot kiépíteni, amelynek köszönhetően emberek ezreinek a mindennapjait könnyítik meg. Az otthoni beteggondozó-szolgálat munkatársai mint-egy hatezer magára maradt idős, beteg személyt látogatnak rendszeresen, és az egészségügyi ellátás mellett a háztartás körüli teendőkben segédkeznek, bevásárolnak, gyógyszert váltanak ki, és elbeszélgetnek azokkal az idősekkel is, akiknek az ajtaját rajtuk kívül talán sosem nyitja be rokon, szomszéd, ismerős. Annak ellenére, hogy zömében az államra háruló teendőket látnak el, a központi költségvetésből juttatott finanszírozás rendkívül csekély, ami miatt gyakran kerültek kilátástalan helyzetbe a szervezet egyes szolgáltatásai, de a nehézségek ellenére sem engedték el soha az ellátottjaik kezét. Az elmúlt harminc esztendő szépségeiről és nehézségeiről Márton Andrással, a Gyulafehérvári Caritas igazgatójával beszélgettünk.


Fotó: Caritas




– Hogyan született harminc évvel ezelőtt a Caritas?
– A Caritas a világon mindenhol jelen van, ahol a katolikus egyház is. 1989-ben, amikor a rendszerváltásra sor került, Jakab Antal püspök úr már decemberben elrendelte, hogy létrehozzák az egyházmegyei Caritast. Hatalmas szolidaritás mutatkozott Nyugat-Európa, a szabad világ felől a változások, az itteni emberek iránt, nagyon sokan akartak segíteni, tehát valamelyest erre is volt reakció a szervezet létrejötte. Tulajdonképpen az első időszakban abban merült ki a Caritas tevékenysége, hogy ennek a szolidaritásnak az eredményeképpen érkező segítséget próbálta eljuttatni a rászorulókhoz, gyakorlatilag segélyosztó szerep jutott akkoriban a Caritasnak. Ellenben igen hamar felismerték az akkori vezetők (én 24. éve vagyok a szervezetnél), hogy ez az osztogató perspektíva nem igazán szolgálja a jövőt, fontos ugyan a sürgősségi helyzetekben, de hosszú távon másfajta építkezésre van szükség. Szétágazó nemzetközi hálózata van a Caritasnak, és számtalan jó példáját láttuk annak, hogy miként lehet úgy szolgálni a közösséget, hogy ne csak osztogassunk. Elkezdtek tehát létrejönni olyan létesítmények, mint a gyergyószentmiklósi idősotthon, a Jakab Antal csíksomlyói tanulmányi ház is akkor kezdett el épülni. Tulajdonképpen az volt a szándék, hogy áttérjünk az embertől emberig való szolgálatra, és ez a munka már a kilencvenes évek elején elkezdődött.
– Azóta folyamatosan építkeztek, az évek során egyre bővült a szolgáltatások száma, az idősotthonok, szépkorúaknak szánt nappali központokban zajló tevékenységek, gyerekfoglalkozások, családsegítő szolgálat mellett felépítettetek egy példaértékűen működő otthoni beteggondozói hálózatot. Miért éreztétek úgy, hogy erre szükség van?
– Az első, szerény próbálkozásunk az otthoni beteggondozással Nagyenyeden történt már az 1990-es évek első felében, ferences nővérek tartózkodtak akkor a városban, akik a német példára próbálták beindítani az otthoni beteggondozást. Sajnos a nővérek távozása után nagyon takaréklángon, önkéntes alapon működött tovább a gondozás, és tulajdonképpen én azért is jöttem a Caritashoz, mivel lehetőség mutatkozott arra, hogy támogatással létrehozzunk néhány otthoni beteggondozó központot. A külföldi jótevőink segítettek az építkezésben, de a működést nekünk, helyileg kellett megoldanunk. 1997-től programszerűen elkezdtük kiépíteni ezt a hálózatot, nemcsak a gyulafehérvári, hanem más egyházmegyék területén is folyt ez a munka. Azáltal, hogy kezdtünk bemenni az emberek házába, nagyon sok minden átértékelődött a segítségnyújtással kapcsolatosan, szembesülni kellett azzal, hogy a segítségért folyamodók nem mindig a legrászorulóbbak, illetve vannak rászorulók, akikről senki sem tud, mivel arra is képtelenek, hogy a hangjukat hallassák. Meg is fogalmaztuk akkor jelmondatunkként, hogy a szükség közelről látszik, és ez a szolgálat ahhoz segített hozzá, hogy valóságközelben lássuk, érezzük a szükségeket, és azokra életszerű válaszokat adjunk. Ezért kezdtük hozzácsatolni az ápoláshoz a háztartásban való segítségnyújtást, a családsegítést és egyéb olyan tevékenységeket, amelyek ma a munkánk mindennapos részét képezik. Erre azért volt szükség, mert azt tapasztaltuk, hogy nem elég bekötözni valakinek a sebét, ha nem tiszta ágyban fekszik, nem meleg környezetben alszik, vagy éppenséggel nincs, amit ennie. Akkoriban újszerű volt ez a szolgálat, és bizony több asszisztens is volt a régi generáció tagjai között, aki nem akarta vállalni, hogy tisztába tegye a beteget, vagy hogy a ház körüli teendőkbe besegítsen. Ezért prioritásként fogalmaztuk meg, hogy ha egy ember bemegy egy másik ember házába, és látja, melyek a legégetőbb teendők, abban próbáljon meg segíteni, amire szükség van. Nagyon igyekeztünk az emberi oldalról közelíteni ehhez a kérdéshez, és hála Istennek a közösségeinkben nagyon jól fogadták ezt a kezdeményezést, rövidesen elkezdtünk együttműködni önkormányzatokkal. Már 2002-2003-ban megfogalmaztuk, hogy otthoni beteggondozói szolgálatot csak ott akarunk létrehozni, ahol azt a közösség is szeretné, és hozzá is járul ennek a működtetéséhez, mi ott segítünk, ahol szeretnék, hogy segítsünk.





– Jelenleg hány ellátott részesül az otthoni beteggondozásban?
– Közel kétszáz munkatársunk dolgozik az otthoni beteggondozó hálózatban, és nekik köszönhetően mintegy hatezer személy részesül ellátásban napi-heti rendszerességgel, esete válogatja. Négy megyében vagyunk jelen ezzel a szolgálattal, volt jobb időszakunk is, viszont az utóbbi időben sok csapás sújtotta ezt a tevékenységünket. Az egyik, hogy immár három évtizede azt tapasztaljuk, hogy nálunk az országban még mindig nincs megoldva az egyházak, civil szervezetek által nyújtott szociális és egészségügyi ellátás finanszírozása, úgy működik, akárcsak a székely viccben a kürtőskalács, azaz járni jár, de jutni nem jut. Az egészségügyi biztosítópénztár még mindig nem úgy kezel minket, mint az összes többi, egészségügyi ellátást nyújtó intézményt. Mindenütt akadnak gondok, nemzetközi szinten sem találkoztam olyan esettel, amikor azt mondták volna, hogy a finanszírozás tökéletesen meg van oldva, mindig a jobbra próbálunk törekedni. Ehhez képest azonban nálunk, európai viszonylatban nézve nagyon rossz a helyzet. Elhanyagolható az az összeg, amit az idősek, betegek hosszú távú ápolására fordít az állam. De nemcsak az ápolásra vonatkozóan áll fenn ez a helyzet, hanem a három területre, amelyeknek a központjában az ember áll, azaz az egészségügy, a tanügy és a szociális ellátás finanszírozására a GDP-ből százalékarányosan feleannyit fordít a román állam, mint amennyi az európai uniós átlag.
– Az otthoni beteggondozói szolgálat finanszírozása több pillérre épül, köztük a helyi önkormányzatoktól érkező támogatásra, valamint az állami finanszírozásra, amelynek a hiánya számos fennakadást okozott az utóbbi években a szervezet életében...
– Amikor elkezdtük építeni ezt a szolgálatot, megkerestünk helyi önkormányzatokat, mivel az volt az elv, hogy nekik is akarniuk kell. A helyi önkormányzatokkal szolgáltatói szerződéseink is vannak, a megyei önkormányzatok, valamint a minisztérium pályázati alapon támogatják gondozottjaink ellátását. Ezen túl, néhány éve elindult, bár igen szerény, a biztosítópénztártól is a finanszírozás, számos, számunkra sok esetben nem érthető feltétel, megkötés mellett, annak ellenére, hogy európai szinten prioritás a hosszú távú otthoni ellátás, ami az elöregedő társadalmakban óriási kihívást jelent. Arányaiban véve a helyi önkormányzatoktól érkezik a finanszírozás több mint ötven százaléka, a minisztériumtól érkező összegek azonban jobb időkben sem haladták meg a tíz-tizenhárom százalékot. A biztosítópénztártól kapott finanszírozás sem haladja meg a három-négy százalékot. Mindenképpen meg kellene már oldani ezeknek a szolgáltatásoknak a finanszírozását, megtalálni a módját, hogy az egészségbiztosító pénztáron keresztül támogassák a szakápolást, vagy ki kellene találni egy alternatív finanszírozási struktúrát, mert tarthatatlan a jelenlegi helyzet. Az elvándorlás miatt egyre több idős marad magára. Nálunk az országban számos égető kérdés van, de ha kettőt kellene kiemelnem, az egyik az idősek hosszú távú ápolása lenne, mi legyen azokkal a magukra maradt idős emberekkel, akik nem képesek egyedül az egészségi, háztartási teendőiket rendezni. Egyre nagyobb szükség van kisebb méretű otthonokra, ahol segítség mellett önálló életvitelre lehetőség adódik. A másik legégetőbb probléma az iskolát elhagyó gyerekek kérdése, hiszen a statisztikák szerint a romániai vidéki településeken 26 százalékos a korai iskolaelhagyás, ami egy drámai szám.





– A meghatározó mértékű önkormányzati finanszírozás és csekély állami támogatás mellett miként sikerül pótolni a hiányzó részt, hogy a rászorulók ne maradjanak ellátás nélkül?
– Számos, vissza nem terítendő támogatást próbálunk megpályázni, külföldi partnereink vannak, tárgyi adományokat kapunk, például pelenkát, kötszert. Sajnos egy nagyon bizonytalan környezetben tevékenykedünk, hiszen évente új szerződést kell kötni az önkormányzatokkal, a minisztériumi pénzt évről évre meg kell pályázni, például volt olyan év, amikor a Caritas összes ápolási központja számára kaptunk finanszírozást, de olyan is, amikor egyikre sem. Mi a szociális ellátásban kissé olyanok vagyunk, mint a trapézművészek, csak reméljük, hogy az egyik kapaszkodó után időben érkezik a másik. A rendszer ránk úgy tekint, mint akik elvégzik a dolgát, és még pénzbe sem kerül, vagy csak kevésbe. De nem járható út, hogy takarékoskodási eszközként tekintenek a civil szervezetekre, amelyek ennyi évtizede a nehézségek dacára ellátják az államra háruló teendőket a szociális téren.
Az egyik legnagyobb gondunk ugyanakkor az elmúlt években az volt, hogy a stabilitásunkat biztosító önkormányzatok nagyon leterhelődtek azáltal, hogy az állami béreket megemelték, eközben a bevételeik radikálisan nem gyarapodtak. Ezeket a bérszinteket egy privát szolgáltató nem tudja követni. Ilyen körülmények között igen sokan vándorolnak el külföldre jobb kereset végett, illetve, miután megnövekedtek az állami szektorban a bérek, az ápolók közül sokan vándoroltak át a közszférába. Ugyanakkor európai szinten öregedik el a népesség, és egyre többen szorulnak ápolásra. Ápolókra mindenütt nagy szükség van, de ez csak ott mutatkozik meg, ahol ezt a területet fontosnak tartja a rendszer. 2003-ban prioritásként fogalmaztuk meg, hogy elsősorban vidéken próbálunk jelen lenni, mert ott a legnagyobb a szükség, faluhelyen annak
idején nagyjából csak mi voltunk jelen segítőként, más nem ment ki ezekhez az embe-rekhez. A harmincadik évforduló alkalmából kiadtunk egy riportkötetet, amely a munkánknak az emberi arcát próbálja bemutatni mind a munkatársaink, mind az ellátottak szemszögéből. Nem véletlenül adtuk ennek azt a címet, hogy Van emberem, egy evangéliumi esemény alapján. Nekünk a fő célkitűzésünk az, hogy azoknak, akiknek a leginkább szükségük van erre, legyen emberük. A szakember nagyon fontos, de nem elégséges. A szakmaiság elengedhetetlen a munkánkban, de a minőségnek az egyik alapvető összetevője, hogy emberként forduljunk a másik emberhez. Ugyanezzel az emberséggel találkozunk azoknak a kollégáinknak a mindennapi hozzáállásában, akik az idősotthonokban dolgoznak, hátrányos helyzetű roma gyerekek felzárkóztatásán munkálkodnak, de a Caritas-munka bármely más területén is.





Gyakorlatilag a harminc év alatt az összes korosztályt, minden társadalmi réteget sikerült lefedni, hiszen a kisgyerekes családok számára korai fejlesztő tevékenységeink vannak, a nagyon szegény közösségekben iskola utáni tevékenységeket, felzárkóztató programokat működtetünk, a hátrányos helyzetű fiatalokat a munka világában való elhelyezkedésben próbáljuk segíteni, ennek érdekében a képességeiket fejleszteni. Míg az első időszakban abban merült ki a tevékenységünk, hogy a segélyeket a leginkább rászorulókhoz juttassuk el, ezt követően az embertől emberig való segítséget részesítjük előnyben a szolgáltatásaink révén. Évek óta igyekszünk egyéneknek és közösségeknek is a támogatói lenni abban, hogy megtanuljanak megállni a saját lábukon.
– A lassan egy éve tartó járványhelyzet kihívás elé állította a Caritast is, hiszen a beteggondozói program során az emberek házaiba kell bemenni, a nappali központokban pedig csoportos gyerek-, illetve idősfoglalkozások zajlottak. Hogyan alakultak át ennek hatására a tevékenységek?
– Az elején mindenki megijedt, hiszen olyan rutinos dolgok, amelyek azelőtt működtek, teljesen átalakultak vagy nem voltak alkalmazhatók. Az otthoni beteggondozásban dolgozó kollégák hősiesen, bátran, felelősségteljesen álltak helyt a nehéz helyzetben is. Számos védőintézkedést hoztunk azért, hogy megvédjük az ellátottakat és a kollégákat is, de mindvégig ellátták az időseket, mi több, pluszfeladatokat is vállaltak, az első időszakban, a karantén idején például rendszeresen élelmet vittek ki az időseknek, bekapcsolódtak a helyi krízismenedzsment-munkába. Ugyanakkor az ápolási munka is fokozódott, jóval több feladat hárult rájuk, az emberek féltek elmenni a kórházakba, a kórházak félve fogadták a betegeket.
Az idősotthonokban dolgozó kollégáinkat is megterhelte ez a helyzet, hiszen volt egy időszak, amikor két hétre be kellett költözniük a munkahelyükre. Ellenben van kollégánk, aki egyedül nevel két gyereket, vagy beteg szüleit gondozza otthon. Elismerésre méltó, hogy akadtak kollégák, akik felvállalták, hogy a nehéz helyzetben lévőkre háruló váltásokat átvállalják.