Se té, se tova

Bölöni Domokos sorozata

Kávédaráló a bús kanyarban

A hajnali vonat az egyetlen, ezért már éjfél után érkeznek a vásárosok, több mérföld távolságról, csaknem mindenki kocsin vagy lovon.

Háziállatok hangoskodása színezi a csöndet. Juhot, bárányt, disznót, malacot, tyúkot, töltött libát, rucát, baromfit, még postagalambot is hoznak a G. H. Martinba igyekvő vidékiek, csaknem mind fegyveresen, mivel a hírhedt Gold Joe nevű rabló már többször is megtámadta bandájával a szerelvényt, mindent felprédált és megszentségtelenített, amit csak talált, a szopós malactól a kamaszlányokig, s persze a bordélyházi madámok és seriff-feleségek ékszereit sem kímélte.

Itt, a fordulónál állta útját a vonatnak a betyár, de elébe állt Matthias the Goose is, és egymás után háromszor lőtte le szigorú pisztolypárbajban Gold Joe-t és a teljes rabló társaságot. Harmadjára már egyikőjük sem mert felállni, közjegyzőileg adták meg magukat a dicstelen halálnak.

Dummy Bisong látta, amikor a The Big Bridge előtt egy kemény legény, név szerint Leslie Whistle éppen behúz egyet a forgópisztolyával hadonászó zsebesnek, az pedig a kezeit összetéve könyörög az életéért, visszanyújtja a bukszát, a következő pillanatban pedig kirepül a nyitott ajtón, és a vashíd karjaiba omlik.

A vonat nem áll meg minden semmiségért.

Egyszer az egyik igen távoli farmról sűrűn tekerő vad nőszemély éppen lekéste a vonatot, holott igencsak izgágán fenyegetőzött, sőt hatalmasan durrogtatta kismillió lövetű riasztó mordályát.

Csak akkor csillapodott némileg, amikor a veszettül rohanó némbernek odakiabált a sípját babráló kalauz a sűrű füstöt okádó kémény tövéből: „Run seven-nosed midwife, we’re not here anymore!”

Máskor azt látta árva Dummy Bisong, hogy mielőtt még a The Big Bridge közelébe értek volna, hát nem szembejön velük Deaf Dumb French The Musician, és egybefolyik a mozdonnyal?!… 

*

Valamelyik öregkori álmom visszavitt a mikefalvi állomásra.

Mikefalva ma is ott van, ahol volt, az állomás épülete is talán, még a vasút is, bár én magam Krúdy Gyula óta csak az emlékek állhatatosságában hiszek kibabrálhatatlanul.

A dányáni bérc ösvényein járva úgy érhettük el a hajnali vonatot, de még a mikefalvi  megállóban a marosvásárhelyi buszt is, ha jókor, éjfél utáni háromkor keltünk.

Nem kellett lámpás, behunyt szemmel tudtuk, tudtam magam is a járást. Az erdő között néha szembecsapott egy-egy vessző, letörtük, így igazítva a meneten.

Mindenki gyalog közlekedett, a sár miatt. Volt hogy valóságos kis karaván eregélt lefelé Csávásra, onnan Mikefalva irányába, végcélként, a vonattal: a dicsői szerdai piacra.

A poros állomás koszlott padján életem különböző szakaszaiban többször is ültem, vigaszt keresve. 

Egyszert találtam egy angol szótárt is. Máskor moziban voltam, nagyokat puffantottam.

Hamisítatlan „nálunkbéli” vadnyugis sztorikat vizionáltam.

Többnyire azonban szimmogó orral ücsörögtem ott, a Parajdról ráérősen eregélő személyvonatot lesve.

Bonyháról irányunkba. Pár perc, s ott fütyül a bernádi állomáson, majd büszkén átsiklik a kertek alatt, és a kanyarba veszve úgy tesz, mintha sosem jönne már elő, aztán meggondolva magát hatalmasan megdől, jaj, elvesztettük!, de hopp, előtűnik a rét haragzöldjéből – és akkor már buzgón szedelőzködve gondolhatunk az Istenre, aki mégis van.

Gyermekként iskolás társaimmal vártuk. Mikefalva, Désfalva – majd Vámosgálfalva, ahol éppen iskolázunk, hát le kell szállnunk.

A megállási idő épp csak annyi, hogy valakit kizsebelve szó szerint lelépjen az ügyes tolvaj.

Láttam, amint Désfalva előtt egy marcona legény éppen behúz egyet a kancsin maradt zsebesnek, az kezeit összetéve könyörög az életéért, visszanyújtja a bukszát, a vonat még nem ért be, jön a híd!, a következő pillanatban kirepül a nyitott ajtón, és a Küküllőben landol.

Na, nem a buksza, yes.

A vonat nem áll meg minden semmiségért.

Láttuk, mikor a Hideg Józsi szamara megharagszik a Szent András keresztjére, és szekerestől elviszi őket a hatórás.

Láttuk, de biztosan csak hallottuk, hogy a végigmuzsikált lakodalomból kátyiásan jövet a talpfákon hazafelé gyalogoló siketnéma Fránci prímást orvul hátba támadja, és szétszórja az emléktelenségbe.

Csak a vasutasnak áll meg a vonat. De az sem biztos. 

Kucori András huszonegy évi szolgálat után is hiába kapálózott kézzel-lábbal, a kutyáját mégis elütötte a navétázós járat.

És egyszer jött a hajnali vonathoz a Csávással szintén szomszédos Leppendről egy kétségbeesett átalvetős asszony. Fájt nézni, ahogyan aprított bicegve.

Valamelyik atyafi együttérzőn szurkolt neki, sűrűbb mozgásra serkentve. Majd miután lekéste a masinát, sajnálkozva foglalta össze az eseményt, vigasztalólag: „Futye lele, futye… Elpásli vonatú!…”

Aztán valamiért sosem tanultam meg angolul.