Sánta Csaba derűs bronznépessége

Gondolatok egy elnapolt kiállításról

A szovátai szobrászművész április 6-án tölti 56. esztendejét. Alkotóereje teljében hallat magáról egyre gyakrabban. Jelenleg éppen a marosvásárhelyi Bernády Házban kellene örülnünk válogatott kisplasztikáinak. A rég beütemezett terv szerint március 27-én kellett volna nyílnia a tárlatnak, lelkesen készült rá, hiszen bőven van mit felmutatnia, sok figyelemre méltó alkotása készült az eltelt három évtizedben, amióta a művészi pályára lépett. A megnyitót beharangozó plakát idejében felkerült a világhálóra, még akkor, amikor senki sem gondolta, hogy világjárvány miatt elmarad minden ilyen rendezvény. Az eddigi munkásságát tükröző katalógus is összeállt erre az alkalomra. Csak éppen sem a szobrok, sem a kötet nem kerülhet még közönség elé. Hangsúlyozom, hogy még, mert a pandémia előbb-utóbb mégiscsak elmúlik, az élet visszaáll a maga megszokott medrébe, és akkor ez az esemény is bepótolhatóvá válik.

Az elmúlt hónapokban különben többször is felkerestem Sánta Csabát az otthonában, műhelyében. Egyik-másik látogatásról írtam is lapunkban. Nem csak saját műveit láthattam, fotóztam olyankor, azok a készülő vagy már befejezett köztéri alkotások is érdekeltek, amelyek az ő öntőműhelyében nyerték el végleges formájukat. A mester ugyanis nem csak az egyik leg-egyénibb hangú szobrászunk, de az egyik legjobb, legfoglalkoztatottabb bronzöntővé is vált az eltelt évtizedekben. Bethlen Gábor fejedelem impozáns szobormása ma is ott áll méltóságteljesen az udvarukon, várja, hogy Vásárhely főterére kerülhessen. A műhelyben magasodik egy másik markáns bronzalak, a szintén Harmath István által megformált Szent István-szobor. Ezt Budapestre szánták. Pár napja, amikor telefonon beszéltünk, Sánta Csaba székelyudvarhelyi kollégájával, Berze Imrével dolgozott a székely anyavárosban felállítandó József Attila-bronzszobor véglegesítésén. Most azonban nem ezekről akarok beszélni, hanem az elnapolt kiállítás kapcsán a szovátai alkotó saját plasztikai világáról. Az említett katalógusban több műkritikus, művészettörténész, művészeti író méltatja a szobrász alkotói erényeit, elemzi szobrászata sajátosságait. A kiadványt majd a későbbiekben külön bemutatjuk. Most azt az írást közöljük a kötetből, amely – lévén alulírotté – a leginkább elérhető. A címe e gondolatok elején olvasható. 

„Sánta Csaba is bekerült az erdélyi magyar szobrászok nem túl népes elit csapatába, amelynek köszönhetően mind többfelé érezhetjük, hogy újra miénk itt a tér, hisz munkájuk nyomán nagyjaink bronz- vagy kőmása közvetít számunkra fontos üzeneteket. Műemlékszobrászi feladatai miatt azonban ritkábban mintázhatja meg azokat a korfüggetlen, ám örökké időszerű, különös kis bronzgroteszkeket, derűs fémalakzatokat, amelyek eddigi sikereit meghozták, hírnevét öregbítették, és bizonyára neki is sok örömöt szereztek születésükkor. Az elfoglaltságai körét még tetézi az, hogy az évek folyamán létrehozta jól felszerelt öntőműhelyét, és kitűnő bronzöntő mesterré képezte magát, aki gyakran közvetlen fizikai munkával is hozzájárul szobrászkollégái alkotásainak megvalósításához. Szerencsére  nagyok az energia- és ötlettartalékai, folyamatosan gyarapodnak a kisplasztikái, amelyek  szervesen kapcsolódnak a szűkebb pátriához, de tőlünk jóval távolabbi művészetkedvelő  tábornak is szólnak. Elképzelhető, hogy kései korok emberei is szeretni fogják Sánta különös  szobrocskáit. Hogy mégis konkrétabban milyenek ezek? Engedtessék meg, hogy e sorok szerzője önmagától idézzen annak a tárlatnak a krónikájából, amelyet Sánta Csaba műveiből 2006 október, novemberében rendeztek a marosvásárhelyi Bernády Házban:

Bronznépességről beszélek, mert a geometrikus és az organikus formák egybefonódnak ugyan ezeken a kisplasztikákon, de egyértelmű, hogy emberi alakokkal, fogalmakkal, tulajdonságokkal, jelképekkel van dolgunk. Nőkkel és férfiakkal, kettejük közös dolgaival találkozunk a tárlaton. Nász és gyász, születés és elmúlás, kezdet és vég és mindaz, ami közte van, öröm és bánat, dicsőség és gyarlóság, helytállás és öndicsőítés s még ki tudja mi minden tűnik föl a Sánta-féle plasztikai ötletsziporkák kavalkádjában. Ökonomikus, tőmondatos megfogalmazásban, ám igen leleményesen, olykor cifrázva is életfás motívumokkal, csigavonalakkal, különleges karcolatokkal, bemélyülő, domborodó díszítőelemekkel. A humort, a groteszket is kellőképpen adagolva, amiért még emberibbek, még kedvesebbek lehetnek ezek a szobrocskák számunkra. Ölelkezés, Nász, Bölcső, A menyecske, A király, Az őr, Kehely, Farsang, Kapu, Elmúlás, A kitüntetett... néhány cím a kiállításról, amelyen régebbi és friss munkák keveredve tanúsítják Sánta Csaba inventivitását, s azt a kivételes adottságot, ahogyan ötvözni tudja a primitív népeknél vagy a gyermekeknél jelentkező természetes naivitást és a tudatosan adagolt, tetszetős mívességet. Mértani idomok, körök, gömbök, háromszögek s az előszeretettel használt kehelyalakzatok, kitüremkedések és funkcióhordozó hiányok szervesülnek antropomorf formákká e szeretnivaló, furcsa kisplasztikákon, melyek többsége a lehetséges monumentalitást is elénk vetíti.”